Karinthy Frigyes: A köd

(Ezt az írást az elhunyt író családjától kaptuk azzal, hogy Karinthy Frigyes kevéssel halála előtt vetette papírra s élete utolsó repülőútjának emlékét idézi: Londonból  haza Budapestre. Vészkiáltás ez az írás s egyben megkapó dokumentum annak, hogy az igazi írástudók milyen biztos és világos kritikával ismerték fel az Európára leselkedő halálos veszedelmet, aminek nácizmus volt a neve. (Szerk.)

Az ember sohasem tudja, miért tesz el mindenféle szemetet, lim-lomot az emlékezés nagy tarisznyájába. Bennem is csak most világosodott ki, mint jelent jegyzőkönyvben az a „köd” szó – holott az emlékére magára nagyon jól emlékszem. Jelentéktelen emlék, mindennaposnak is mondható mostanában. Dovertől Köln felé megy a repülőgépem reggeli napsütésben. Egyszerre gyanús jelek, a pilóta váratlanul és hirtelen emelkedik, majd aztán megtudjuk miért? A szabályos, gyapjas hegyek körvonala hórihorgasan szétzilálódik, a magasba csap, eltorzul. A gép ugrál, nagyokat zökken. Minden oly valószínűtlenné és álomszerűvé válik, pedig még egyelőre semmit se látni, aztán finom csipkefátylak húzódnak el alattunk s valami beteg megtört fényt kap a tájék. Hátrafordulva elszörnyedt kiáltás csap ki a gyakorlatlan repülő torkából. Végig, a láthatár peremén, élesen és dudorosan elhatárolva a szikrázó égtől egyetlen koromsötét vonal – ez a vonal ijesztő gyorsasággal, mint valami földöntúli vadállat torka terjed és szétárad. Valóban vadállat torka, az, a széle tejfehér és aranybíbor. Rohan feléd, veszekedett sebességgel, miként az üstökösök, világokat lép át egy pillanat alatt. A fény elsápad, meghalványul odakint is és az arcodon és belül a szívedben. A gép most már állandóan, szünet nélkül reszket és rázkódik, mintha valami vásott szellemgyerek rángatná a sárkány madzagját a dühöngő szél ellen. Egy pillanat:  a sárkánytorok vihogva szétnyílik, fogait mutatja, nyelve kilóg és szőröstől-bőröstől bekapja a gépet, mintha csak erre pályázott volna. Eleinte csak szürke sötétséget látsz, aztán tejsűrű alaktalan Semmi nehezedik a máriaüveges ablakokra. Egy pillanatra még felrémlik néha, egy nyíláson át a tenger. De aztán ez is eltűnik és átveszi birodalmát a nagy Semmi, a tejfehér Nicsevo és már nem tudod órákig, vagy napokig, vagy évekig tart ez a lehetetlen állapot.

Ez a köd, úgy ahogy a repülő látja és átéli. Jelentkezik, mint a forgószél és az orkán s lesz belőle a legszívettépőbb és legbizonytalanabb unalom és halál.

Miért emeltem ki az emlékek lomtárából ezt a képet, most már tudom, mert bár öntudatlan volt, mégsem volt véletlen, hogy a noteszban odaírtam mellé: szellemi arisztokrácia, latin világosság, 19. század.

*

Utóbbiról írtam is egy néhány sort egy filmmel kapcsolatban és a levelek, amiket kaptam rá, felbátorítanak, hogy tovább fűzzem a képet. Ha a 19. század közepén végignéz az ember Európa szellemi térképén, éles kontúrú viharokon túl, valami masszív tájkép fölött rohan el a szemlélő és gépe. Nagy zavarok voltak politikában, kultúrában és művészetben, de a lényeg mégis néhány biztos vonal volt, amihez igazodhatott a lélek. Ez a néhány vonal a latin világosság jegyében állt összhanggá. Mindennek megvolt a maga helye. Mint odabent az értelemben, azonképp a külvilágban is. A reklám és propaganda kizáróan az iparcikkre vonatkozott és senkinek nem jutott volna eszébe, hogy a Pitagorasz-tételt például a falragaszokon, hirdesse, vagy jelszavává tegyék zászlókkal dolgoz pártharcoknak. Ha egy tudós felfedezett valamit, nem kell hozzá rádió, hogy nyilvánvalóvá váljék: repült a jó hír, ama régen felfedezett vidám életszárnyakon, amit úgy hívtunk akkoriban, hogy emberi képzelet. Igaz, hogy jobb volt az átlag. A 19. század közepén mindenki természetesnek tartotta, hogy a világ a szellemi arisztokráciához igazodik, céljai azonosak a szellemi arisztokrácia céljaival. Őrültek voltak, vagy szentek ama szellemi rajongók, akik a világ sorsát intézték: annyi bizonyos, hogy szentek és őrültek egyformán a szellemi arisztokrácia hűséges katonáinak vallották magukat, ama szent célok katonái voltak ők, akik Grál-köpenyben is s a diplomata frakk zöld hajtókája alatt hordták a szentlélek egyenes kardját szívükben és értelmükben. Tessék körülnézni ezen a szellemi térképen. Csupa széles homlokú, bozontos szemöldökű, elmélyülő fej: divatban van a műveltség és tudás és gondolat, ez az egyetlen hagyomány, mely független az időtől, mióta megtanultuk lerögzíteni. A 19. század vezetői mind művelt férfiak, szellemi arisztokraták voltak, akár a liberalizmus lobogó fáklyája emelte őket a magasba, akár a napóleoni harctereken ragyogott rájuk a dicsőség. A „vasöklű” Bismarck büszke volt műveltségére, a gondolatokra, amiket kemény koponyája termet, - Kossuth Lajos, amiket kénytelen volt a politikával szaktani, közvetlenül lett botanikus és csillagász és kiderült, hogy mind a kettőhöz jelesül értett. De ilyenek voltak Széchenyi, Görgey, Lafayette, Cavour és a többiek mind, - még a szélhámos allűrökben pompázó páva III. Napóleon is büszke volt újságíró származására. Senki sem szégyellte a betát, s hogy amit hirdetett, valamikor betű volt, kemény és maradandó ólom s nem ködös, határozatlan frázis. A világ legmagasabb politikai trónján egy Disraeli nevű zsidó ember ült, aki gőgösen hirdette magát ahhoz a fajhoz tartozni, amely a könyvet kitalálta: Gladstone-al való versengése közben, ha egy kis pihenőhöz jutott az uralkodásban, leült (akár rosszat, akár jót), de regényt írt s a királynőt, India császárnőjét enyelegve szólította a legmagasabb címmel, amit ismert, amikor „mi írók” néven aposztrofálta.

*

Mi történt hát az istenért? A világháború volt tán az oka ennek az unalmas tejsűrű ködnek, amibe hajónk beletévedt – a földből gőzölgött elő vagy távoli tengerek felől, ezer kígyózó fejével s álomszerű körvonalaival? Mi ez a köd, mi ez a szorongó érzés, mi ez az elsápadó szív és halánték a boldog derű és latin összhang után? Mi ez az Odin „vigasza” és Kalevala és Edda és Osszian „ködös-borongós énekével”.

Köd ez uraim és hölgyeim, semmi más. De köd és felhő között – jól tudjuk – ott ragyog valahol a tiszta latin napfény kemény és szűkre szabott kerek korongjával és a végtelenbe szegeződő világos sugaraival.

Majd kisüt egy napon, addig várjunk és szorongjunk. Üljünk a kandalló mellett és hallgassuk az Irodalmi Előadót, a Nagy Politikust, aki elégedetten veregeti meg a szellemi arisztokrata alázatosan görnyedő vállait: csak így tovább gyerekek, meg vagyok elégedve veletek, hiszen nem is más a ti hivatástok, minthogy reklámot és propagandát csináljatok az éjszakán át kibukkant politikai eszmének, ennek a szörnyű ködfelhőnek, amely pillanatok alatt kapta be a repülőgépet.

Forrás: Budapest – A székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi képes folyóirata 2. évf. 3. szám 1946.