Odakinn
barátságtalanul zuhogott az eső s hozzá még a szél is fújt: kellemetlen,
barátságtalan őszi idő volt. A külvárosban ilyenkor alig lehetett egy lelket
látni az utcán, még az inspekciós rendőr is behúzódott a közeli kocsmába, s
onnét nézett ki csak néha, rendben van-e minden. Az utca csendesen pihent s már
csak egy-két ablakban égett világosság.
A
Camusot-házaspár (jól menő vegyeskereskedésük volt itt az Angyal utcában) korán
aludni tért. Késő estig az üzletben voltak s itt költötték el vacsorájukat is.
Camusot úr nagy gourmand volt s ma is üzletének raktárából összeválogatott
hideg vacsorával delektálta magát. A vacsora fogásai közt olyan pompás ínyenc
falatok szerepeltek, int: füstölt hering, portugál szardínia
paradicsommártással, császárhús. A mai kitűnő üzleti forgalomra és a
barátságtalan időre való tekintettel Camusot úr felnyitott egy üveg tizenöt
frankos bordóit is, amiből felesége lassú élvezettel, kortyonként
szürcsölgetett és malagaszőlőt majszolt hozzá.
A
vegyeskereskedés tulajdonosát a bordói kellemesen elálmosította s boldog volt,
hogy bebújhatott a jó meleg ágyba. A puha ágyat ilyenkor élvezi igazán az
ember, amikor ivott egy kicsit és odakinn esik az eső, fúj a szél. Megcsókolta
feleségét s aztán jóízű nyögéssel baloldalra fordult, s rövidesen szuszogva,
mélyen aludt. Alig néhány perc telt el ebben a boldog kényelemben és
önkívületben, amikor Camusot úr arra ébredt fel, hogy valaki erősen megrázza.
-
Emil, ébredj fel – hallotta felesége hangját. – Valami mozog az ágy alatt.
Camusot
úr az első pillanatban dühös volt, hogy felébresztették és arra gondolt, hogy
felesége bizonyára képzelődik, de amikor fülelni kezdett, ő is tisztán hallotta
azt a kísérteties, félelmetes zajt, amely rövid időre el-elcsendesedett, hogy
aztán újra ismétlődjék. Most úgy hangzott a különös zörej, mintha két tányért
dörzsöltek volna egymáshoz.
Camusot
úr felesége halott sápadtan ült az ágyon és moccanni sem mert. Férjének erőt
adott az a düh, amely őt amiatt fogta el, hogy legjobb álmából ébresztették föl
és erélyes, határozott mozdulattal nyúlt éjjeliszekrényének fiókja felé, ahol
régi divatú, nagy pisztolya rejtőzött. Kezébe vette a fegyvert, kiszállott
ágyából, lábát puha papucsába dugta, s míg felesége alig hallhatóan
nyögdécselt: „Jaj, Emil, hogy te milyen bátor vagy!” – erélyes hangon szólalt
meg:
-
Ki van az ágy alatt?!
A
stentori kérdésre nem érkezett válasz, sőt, elhallgatott az előbbi mozgolódás
is. Canusot úr mint káplár szolgált a hadseregnél s tudta jól, hogy csak bátran
és erélyesen lehet megoldani a veszélyes helyzeteket.
-
Elő az ágy alól, bandita! – szólt még erélyesebben és még hangosabban.
Most
újra hallani lehetett a halk mozgolódást.
-
Bújj elő, ha mondom! Háromig olvasok s ha addig nem jössz elő, lövök! Egy,
kettő…
-
Könyörüljön… nem tudok kibújni – nyögte egy szánalmas, reszkető hang.
Az
ijedt válasz újabb bátorságot kölcsönzött Camusot úrnak, s összeszedve káplári
hangjának minden nyerseségét, így szólt:
-
Mi az, hogy nem tudsz kijönni?! Ha bebújtál, mássz elő, mert lövök!
-
Nem merek kijönni. Nagyon félek… - válaszolta a hang szánalmasan, sírósan.
Camusotné
asszony úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Férje fitogtatni akarta hősiességét
s ezért újabb kérdést tett el:
-
Hányan vagytok az ágy alatt, elvetemült banditák?! Ne féljetek, van
valamennyiőtök számára elég golyó a pisztolyomban!
-
Egyedül vagyok, egészen egyedül – nyöszörgött a hang alig hallhatóan.
Camusot
úr kínosan nyögdécselve és erőlködve a földre hajolt, hogy az ágy alá nézzen.
Egy pár rongyos cipőt látott csak, utána nyúlt, s lábánál fogva húzta ki a
„betörőt”.
-
Állj fel! – ordított rá.
Szánalmas,
rosszul öltözött, cingár ifjú emelkedett fel a földről. A hatalmas termetű,
nagypocakú Camusot úr galléron ragadta, s pisztolyát mellének szegezte.
-
Uram, könyörgöm, ne gyilkoljon meg! – szólt reszketve az ifjú, s térdre hullott
a kereskedő előtt.
-
Erről majd később beszélünk – mondta Camusot úr, aki egyszeriben ura volt a
helyzetnek. Odaszólt feleségének:
-
Ne remegj, te szerencsétlen… ne félj semmit, majd én végzek vele! – a
fiatalemberhez fordult. – Mit kerestél az ágy alatt?
-
Se… semmit – válaszolt dadogva az ifjú. – Azt hittem, hogy meghalok a
rémülettől, amikor azzal fenyegetett, hogy keresztül lő…
-
Meg is tettem volna. Tudd meg, hogy nem félek a legelszántabb betörőtől sem!
Az
ifjú majdnem elsírta magát.
-
kérem, tegye le azt a revolvert. Higgyen nekem, hallgasson meg… nem volt hol
aludnom, napok óta nem ettem már… s ez az istentelen idő odakinn… a konyhaablak
nyitva volt, gondoltam, meghúzódom valahol…
-
Ne védekezz, ne hazudj! Elszánt betörő vagy! Rablógyilkos! Ismerem ezt a
fajtát. – Annál durvábban rángatta a fiatalembert, minél inkább látta, hogy
nyomorult, lehetetlen és reszket a félelemtől.
Camusot
asszony sietett a segítségére.
-
Ne bántsd, ne öld meg Emil, hiszen láthatod, milyen nyomorult! Nem is lehet
betörő, nézd a szemét, milyen becsületes, kék szeme van. Hogy bánhatsz így
vele, amikor alig áll szegény a lábán… olyan éhes és olyan fáradt!
-
Gazember, ha megmoccansz, megöllek! – sziszegte Camusot úr.
A
„gazember” könyörgően nézett a jólelkű asszonyságra, s várta, hogy segítségére
siessen. A kereskedő felesége oda is lépett au áldozathoz, megfogta férje kezét
s egyre szelídebb hangon, egyre jóságosabban kérlelte, hogy ne bántsa a
nyomorultat.
Az
ifjú hálásan nézett Camusot asszonyra és fájdalmas, részvétet kelő hangon
kezdett el beszélni.
A
fiatalember, amikor Camusot úr elengedte a gallérját, tántorogni kezdett és
leesett a földre.
-
Látod, hogy nem hazudott – mondta a kereskedő felesége. –Halálosan fáradt és
egészen biztos, hogy már napok óta nem evett. Úgy tudom sajnálni az ilyen
szerencsétleneket… Várj, majd vizes borogatást teszek a fejére. Addig te menj
le Emil a konyhába és melegítsd fel azt a kis húslevest, ami délről maradt, és
üss belé vagy két tojást. Hozhatsz egy kis üveg bordóit is az üzletből, hogy
magához térjen a nyomorult. Igazán nem akarom, hogy itt haljon éhen nálunk…
Camusot
úr morgott valamit; hol feleségére, hol pedig az aléltan fekvő sápadt borostás
arcú fiatalemberre nézett, aztán elindult a konyha felé, mert hiszen jó
lélekvolt ő is, ha néha lármázott és gorombáskodott is egy kicsit.
A
konyhában meggyújtotta a gázt, felette melegedni a levest, hozott az üzletből
két tojást, felbontott egy kis üveg bordóit, s aztán leült az egyik
konyhaszékre, hogy megvárja, míg a húsleves átmelegszik. Azután egyik kezében
egy tányérral, másik kezében pedig a borral és egy pohárral visszacsoszogott a
hálószobába. Amikor belépett, kiejtette kezéből a tányért, az üveget és a
poharat. Felesége bekötött szájjal, összekötözve feküdt a földön.
Nagy
nehezen kiszabadította kötelékeiből, Camusotné asszony alig tudott szóhoz
jutni. Végre, amikor hang jött ki a torkán, csak annyit nyögött: „Emil, a pénz…
az ékszerek…” – s aztán elájult.
Ezt
különben nem is kellett volna mondania, mert Camusot úr már belépésekor
észrevette, hogy a szekrény tárva-nyitva áll, ruhadarabok hevernek szanaszéjjel
a földön, s a nyitott ablakon a szél bepermetezi a hideg őszi esőt.
Odament
az ablakhoz és rendőrért akart kiabálni, de a mikor meglátta a jelentéktelen,
sötét, barátságtalan esős utcát, arra gondolt, hogy ennek úgysem lenne sok
értelme, s inkább elkáromkodta magát, olyan cifrán, mint utoljára tíz évvel ezelőtt,
a hadseregnél káplár korában, amikor leesett a lóról.
Forrás: Színházi
élet XX. évf. 12. sz. Bp., 1930. márc.
23-29.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése