Testvéreim, kik a nagy Duna mentén
romokba hulló házainkról,
kinjainkról, könnyeinkről
tragédiákat zengetek;
nem bizom ma bennetek.
Testvéreim, kik a hortobágyi pusztán
szabad csikókon nyargalásztok
és fenyegettek kemény ököllel
trianoni vaskaput:
úgy érzem, öklötök hazug.
Kik gyöngyös kardot csörtetően
vonultok át a Vérmezőn
és lágyszivekben, gyerekszivekben
remény-tüzet kigyújtotok:
én hinni nektek nem tudok.
Mert verset mondó ajkatokról
hallottam sátánt is kacagni
s láttam káromkodásoktól
a Hortobágyon átrohanni
Krisztust is új ostort fonni.
De bizom dohos kolostorokban,
hol földet únt szüzek vonulnak
zsoltárosan, komor sorokban
és az égtől hazát könyörögnek
az otthonában hontalannak.
És bizom ezer gyerek-karokban,
egek felé nyújtózkodókban,
mik Isten-lábát átölelnek.
És bizom szelid gyerek-szemekben,
melyek Isten szemébe néznek
és onnan a sötét Keletre
messiási fényt igéznek.
Szatmár.
Forrás: Magyar Hétfő V.
évf. 36. szám. Bp., 1929. szept. 2.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése