Az én órám is eljött.
Nagy, terhes őszi felhők
Rejtik már az ég fáit.
Hajlott fejem beszórják
Lelankadt szirmú rózsák,
Hervatag kaméliák.
Még visszanéz a múltra,
Mert hosszú, hosszú útra
Indul már a vén diák.
Bús álmokon tünődve
Búsan merülni ködbe,
Álmélkodni képeken;
Végigtekinteni vágyón
Sok asszonyon, leányon,
Sápadt arcú szépeken;
Mindig csak várni, kérni,
Álommezőkön élni,
Ennyi volt az életem.
Lassan megyek el innen.
Lelkem, elhagyta minden
Fürge szellem, fürgeség,
Szép asszonyok, szerelmek
Könnyverte útra keltek
Tünve, messze tünve rég.
Szivem, mért is keresnék?
Elföd, kis porszemecskét,
Szürke élet, szürkeség.
Se hirnevem, se rangom.
Törött cserép a hangom,
Elveszett az énekem.
A szivem rossz is, vén is
S fáj elköszönni mégis,
Fáj pusztulni énnekem.
Oh, gyorsan futásba muló,
Árnyak közé simuló,
Elszalasztott életem…
Forrás: Magyar Hétfő V.
évf. 41. szám. Bp., 1929. okt. 7.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése