Mikszáth Kálmán: Baksay Sándor

Baksay Sándor (Nagypeterd, 1832. –Kunszentmiklós, 1915.) - református lelkész, a Duna-melléki református egyházkerület püspöke, szépíró, költő, műfordító, a Magyar Tudományos Akadémia tagja

A szép ligetes Ormánságban, a Dráva mentén, Nagy-Peterden született Baksay Sándor, s ez nem afféle mellékes adat, mint más íróknál, mert Baksay az ormánsági nyelv elütő zamatjával, ragyogó színeivel nevelte a magyar irodalmi nyelv pompáját és édességét. Olyan református családból való, mely beláthatlan időkig visszafelé papokat adott az országnak, kik az istent szolgálták, míg végre egy olyan erős Baksay kerekedett belőlük, aki még egy másik istent is ráért szolgálni, egy pogánykorit – Apollót.

1832-ben született a ref. tanítói lakban, mert a földi rangban egy kicsit aláhajlott a családnak ez az ága, de talán szebb is ez így, mert az igazi ág is, ha aláhajlítják, annál magasabbra szökken. Így tán többet beszélgetett paraszt emberekkel, jobban megnézte őket, mit tesznek-vesznek, mintha valami úrfi lett volna.

Alsó iskoláit a közeli Csurgón végezte, majd Kecskemétre vitték gondos szülei, de itt a szabadságharc szakította meg tanulmányait...

Tizenhatodik évében járt ugyan, de mivel Baranya az egész szabadságharc alatt szerezsánoktól volt megszállva, nem vihette feljebb a népfölkelésnél. Míg tehát az ágyúk bömböltek, ő azalatt otthon csendes méhzúgás mellett a régi klasszikusokat bújta s beléjök szeretett. A szomszédos papoktól, kinek egy-egy könyve volt Vörösmartytól, Jósikától, Petőfitől, haza hordozgatta, maga is verselgetett, unalmában prédikációkat csinált a lustább papoknak, melyek csakhamar elhíresültek azokban a szép fehér tiszta templomokban az Ormánságon és szállt-szállt a jóslat, hogy a rektorék Sándorából talán még esperes is lesz valamikor.

Csak a háború lezajlása után mehetett vissza teológiai tanulmányait folytatni társai közé, kiket mint vidám diákokat hagyott el s most mint altiszteket és hadnagyokat látott viszont. 1855-ben Halasra viszik tanárnak, hol egyszerre két frigyre is lép, egyikre menyasszonyával, Hetesy Viktóriával, másikra a múzsával. Itt kezd el írogatni rajzokat a református egyház múltjából a Ballagi Mór által szerkesztett „Házi Kincstár”-ba. A hatvanas években jelent meg a „Keresztyén család” című lapban elbeszéléseinek egyik legcsiszoltabb gyöngye, a „Patak banya” is. Édes-kevesen veszik észre. Az egyházi folyóiratok olyanok, mint a pincék, életadó nektárok, üdítő italok, hiszen lehetnek bennök a lelki szomjúhozók számára, de rózsákat ott senki se keres. Baksay neve tehát jóformán csak akkor csillan ki a homályból, mikor Lucanus Pharsaliájának fordításával a Magyar Tud. Akadémia pályadíját nyeri el.

Ezentúl szemet kezdenek vetni rá a rátartósabb eklézsiák. Kivált, mert nemcsak a tolla ékes, nemcsak a neve szépen csengő, hanem a szava is. Megvannak benne a becses tartalom mellett a nagy egyházi szónokok külsőségei is, melyek a népnek jobban imponálnak, azonfelül szép ember, derült homlokú, nemes, szelíd tekintetű. Egészséges piros arcát férfias kellem teszi kedvessé. Nem olyan szögletes, mint rendesen a kálvinista papok; olyan, mint egy előkelő magyar földesúr, és mégis látszik rajta, hogy nem világi ember. De hogy mi az, ami őt a világi embertől megkülönbözteti, az nem szemlélhető, sem meg nem nevezhető, az inkább valami belső lelki kisugárzás.

1862-ben Csanád választja meg papjának, hanem iszen itt se lehet ő soká. A mélytüzű nemes kő bizton megtalálja igazi foglalatját. Négy év múlva a kunszentmiklósi hívek viszik haza a szép paplakba, hogy ott aztán egy egész életen át megmaradjon.

Irodalmi hírneve itt kezdődik. Elbeszélései, melyeket a Vasárnapi Újságba, többnyire a szerkesztő nógatására írogat, országos figyelmet keltenek, kivált színgazdag nyelvükkel. Keveset termel, mint a nemes fák, de ami gyümölcsöt hoz, annak a zamatja kívánatos, sőt fölséges. A kompozícióban nem leleményes,, tárgyaiban kissé egyoldalú. Nem hogy a külföldre nem megy témákért, mint mások, de még a parókia köréből se igen távozik, fantáziája kicsiny, de megfigyelése erős, minden sorából látszik az okos, nagy tudású ember, egyes mondatai, gondolatai gránitból látszanak lenni kivésve, stílusa az Aranyé és Mikes Kelemenné közt foglal helyet- s az ő műveit is épp úgy átlengi a magyar föld szaga, mint emezekét.

Negyven esztendeje múlt már, hogy tiszteletes uram ott ül a kunszentmiklósi parókián, azóta nagyhírű ember lett. Két varázseszköze vitte, vitte a magasba, a szószék és az íróasztal. Akármelyikhez fogódzott, csak megindult vele fölfelé. Az irodalmi helyen elért mindent. A Kisfaludy Társaság már 1872-ben tagjává választotta. Az akadémia is sietett magát fölékesíteni a nevével, 1884-ben levelező, 1903-ban pedig rendes tagja lett. Nagyobb elbeszéléseit: „Csudálatos történet”, „Jobb kezem”, „Jáhel”, stb. a Gyalog ösvény és a Szederindák szerény címek alatt gyűjtötte össze. Ezekhez sorakozik a „Dáma” történeti körkép a mohácsi vész idejéből, „A király futása” szintén történeti regény, valamint az Iliász fordítása az avult hexaméter köntösből kihámozva, magyar szájízhez mért páros rímelésű népies versekben.

A papi pályán is elért mindent. A solti egyházmegye 1878-ban főesperesévé választotta, 1904-ben pedig beültették hitsorsosai a Duna-melléki püspöki székbe.

Elgondolkozva e hatalmas talentum és e szép pályafutás fölött, mely épületes látvány minden magyar ember előtt, ki fajtájának glorificatióját látja egy-egy ilyen erős alakban, nem egyszer úgy rémlik nekünk, mintha két Baksay Sándort ismernénk, melyek egy kicsit hasonlítanak egymáshoz; az íróba belevegyül valamennyi a papból, a papba valamennyi az íróból.

A két Baksay közt kétség kívüli az összhang, de mi (akik az olvasók nevében írunk e helyen), némi megrövidítésünket látjuk a két Baksay eljárásában.

A pap Baksaynak hasznára volt az író Baksay, nevelte fényét, tekintélyét, népszerűségét, míg ellenben a pap Baksay, úgy tetszik nékünk, akadályokat gördített az író Baksaynak, elvonta idejét, megfelezte ambícióját, nem engedte leszállni az emberi társadalom förgetegeibe, az égiek felé irányította figyelmét, holott néki a földi dolgok közt kellett volna turkálnia.

Egyszóval, az olvasók dicsőítik az írót azokért, amiket írt, de neheztelnek a püspökre, hogy nem engedi többet írni.

Forrás: Magyar regényírók képes kiadása – Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja Mikszáth Kálmán. 37. kötet. Bp., Franklin-Társulat 1907.