Még
csak ez hiányzott ahhoz, hogy Márai örökre kétlakivá váljék. Ez a
borzalom. Budapest háborús pusztulása. Eddig hiába lakta meg a Krisztinát,
hiába édesgették ide barátságukkal s sírjukkal Krúdy, Karinthy, Kosztolányi,
hiába hordott elő gyűlölséget, epét s a gyűlölségnél is bosszantóbb elismerést
ez a város. – Márai mégis inkább
kassai volt. Hagyomány és forró ifjúság tette kassaivá, őseiben építője,
személyében vele együtt épülő része volt Kassának. Most Budapesttől is
eltörölhetetlen emléket, kilúgozhatatlan mythost kapott. Mintha egy sírig szóló
kötést kötött volna velünk, pestiekkel, mintha egy nevenincs titkos társaságnak
vált volna tagjává. Csak összenéz velünk s hangtalanul is bizonyos, hogy egyet
gondolunk: „itt állt a Balta”. És hallja a citerás cigány rekedten dünnyögő
dalát. Ezentúl nemcsak kassai lesz, hanem budapesti is: immár Budapesten is
olyan rosszul fogja érezni magát, mint mikor szülővárosát látogatja néha. Kassán
a megcsúfolt remények, az ifjúság apagyilkos vérnyomai, Budapesten a
beteljesülés borzalma köti meg: itt történt, ez a tett színhelye, ez az otthon.
S
mint régi városokban a megtelepülő, otthont kérő nemes az ármálisát, polgár
céhlevelét, úgy teszi le most Budapest épen maradt asztalaira Márai nemes költészetének,
mesterségbeli tudásának jogokat biztosító dokumentumát, Verses Könyvét.
Az emberek elmúltak,
mint az álom,
A házak elrepültek
könnyű szárnyon,
A földre néztem. Jeleket
kerestem.
Igy éltem a bombázott
Budapesten.
Így
szól a komor invokáció. S az Utóhang, mely a legfeketébb magyar karácsony
emlékét őrzi, a kötet végszava sem lágyabb beszéd. „A vérvád víjog a világ felett”:
A világ végén ülök,
Babilon
Partjain már a halált
hallgatom.
Az ég, a föld, a víz
mind zengenek,
Gyászoljon jól, ki
világot temet.
Sirasson jól, aki
mindent sirat,
Amit ma toll ír, mind:
sírfelirat.
Közbül
is merő vigasztalanság, közbül is csupa kemény beszéd. A magyar irodalom egyik
legsivárabb hangulatú könyve, Vajda János-i vigasztalanságú könyve lenne
Máraié, ha… csak a költő szavának hinnénk. Ám hiába igaz a szava, versein is
érvényesül a költészet csaló varázsa. A súlyos és igaz gondolatot, a komor és
mély élményt, az átkot és a jajt a szépség szárnya ragyogó egekbe ragadja.
Hiába idézi a hazugságot, a sunyi gyalázatot, a kárörvendő sakálvinnyogást:
verseinek nemes, cicomátlan egyszerűségéből az igazság hangja cseng ki. Hiába
omlik a romokra, hiába mutogatja a város sebhelyeit: kurta strófáinak kötött
kompozíciója lelkünket építi s az épségről zeng himnuszt. „Ez volt a Mikó-utca”
– mutat komoran kiégett otthonára, - szava nyomán mégsem gyászlobogó leng,
hanem a költészet mágikus törvényei értelmében a leomlott lépcső gránitfogai
lebonthatatlan és szétronthatatlan épségben illeszkednek egybe, kigyúl a
gesztenyefák gyertyafénye s mindörökre ez marad a Mikó-utca, hol égtükröző
ablakok örök keretében írja valaki azt az „egyfajta” regényt, amit „Márai-regénynek” hív az örök olvasó.
Pusztulás és reménytelenség szól a sorok mögül, de a sorokból élet és reménység
szól s a költő maga idézi akaratlanul komor egére a szivárványt, mikor a
pusztulás poklában is alkot, mikor a durva ütésre a fájdalom nemesen tagolt
ütemében jajdul fel, mint az ifjú Ovidius. Ha kölcsönt kérnék a város
újjáépítéséhez, biztosítékként Márai verseskönyvét
ajánlanám fel a hitelezőnek. Itt érdemes építeni, mert a romok nem tudták
betemetni a költészet életadó kútfőit, itt melegforrások buzognak a mélyben.
Legutolsó
verseskötetének megjelenése óta több mint egy évtized telt el, a régi
költő-Márait mégsem feledtük el. Most, hogy újra mind költő lép elénk, nem a
viszontlátás örömével köszöntjük. Mert nem ugyanaz a költő már. Hol vannak már
tőle az impresszionizmus alaktalanságai! Hol már az ifjúság szókimondó, könnyű
mámora, Márai „szalonspicce”, ahogy
Komlós Aladár nevezte hajdan. Ha eszményt keresnék mesterekre nem szoruló
lírája számra, az öreg Aranyt, a szonettíró Miltont említeném. Melléjük áll,
mikor eltakarja szemét, elfordul minden elmúlótól, még a színes, könnyű
hasonlattal is.
Hetvenkét
versével első hely illeti meg a város újjáépítői között.
*
A
költő hiába töltötte fél életét Budapesten: egy lomhán baktató alföldi
szénásszekér látványa gyújtotta igazi versre öreg szívét. A regényíró, ki az
egész világot hősei köré álmodta, ki otthon élt a valóságban Budapesten s
álmaiban a Néva-parttól a Szajna-partig minden metropolisban, legszívesebben
Komáromról mesélt. Irodalmunk városi irodalom volt ugyan, de mítosza, az, ami
az irodalmi tudat alatt ösztönösen fölfelé tört, vagy csipkerózsa-álmot
aludott, vidéki volt. Ez volt a valóság s már-már irodalmi dogma lett belőle:
„jó, ha a művész – és különösen a költő – falun születik” – írta egyik
legkitűnőbb irodalomértőnk, Benedek Marcell is.
Jó,
nem jó, nem tudom. De Budapest egyre több költőt szül s új mítosszal kell
ismerkednünk Devecseri Gábor
költészetében a „nyájas Tempe” az Andrássy-út őszi verőfénye, a
Lágymányosi-utca és a Bicskei-utca sarka, a Margitsziget, s a túlvilágra
frakkos, gavallérfecskék mutatják az utat, mely a Svábhegyen s az Erzsébet-híd
pesti hídfőjén vezet át. Ha a Lágymányosról dalol e költő, verse tárgyi
élmény-anyagát, ha mégoly pontos és reális is, átszövi a szemléleten túli
ismeret, az ismeret előtti tájékozottság mítoszi ködökbe vesző hangulata.
Impresszionista hangulatokat csak falusi tájakról, kirándulásai színhelyéről,
nyaralóhelyekről tud kelteni: a városról, mellyel együtt nőtt és szenvedett,
mindig expresszív lírával szól. Költői nyelve gazdagon zeng vidéki ízeket, füle
fogékony népi s ősi ritmusok iránt. De hangulatai, kedélyének hullámzása,
élénksége, szeszélyei, ideges felszisszenései s tompa spleenje nem nyelvében s
irályában, hanem verseinek belső struktúrájában árulják el a városi ember (nem
gazdagabb, de nem is szegényebb!) lelkivilágát. Költészetében a műveltségi
elemek természetesen vannak otthon, hiszen olyan világban él, melyben a nyár
nem az aratással kezdődik, hanem a könyvnappal s reggel nem a kondás tülke
költi, hanem a postás csengetése, ki mindig új könyveket hoz.
Itt
és most csak erre kéne figyelmeztetnem az olvasót. És igazán csak a kritikus
mesterségbeli elfogultsága késztet szólásra s mondatja el velem, hogy ez a
kötete nem olyan egyenletes, nem olyan zárt kompozíciójú, mint a „Mulatságos tenger” s a „Barátaimhoz” volt. A legnagyobb
mélységek s csillogó felületek közt csapong. Vigyázz, olvasó, mégse válogass,
hanem figyelj arra, hogy ennek az egyenletességnek, oldottságnak, csapongásnak
mélyebb indítéka van. Devecseri Gábor
lírája újabban mintha bensőbb symbiosisban élne a zenével, mint bármely magyar
lírikusé, mintha olykor az indítás is teljesen zenei lenne, az ihlet perce:
moment musical. Új hang, nem bevált klisé, nem rímes gyakorlat. A patent
korában, olvasó, ízlésed vedd gyanúba, ne a költő dalát.
Forrás: Budapest – A
székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi képes folyóirata 2. évf. 1.
szám 1946.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése