I.
A
fasorban egy fiú és egy lány sétálnak. Az ég színe már átcsapott abba az olasz
azúrkékbe, amelyre a februári szürkés-kéket a március minden évben átfesti.
Ezen az édes világoskék égen már teljes pompájában, arany sugárzással vakít a
nap s fényében megfürdeti a házakat, az utcát, az egész várost. A fiú és lány
kézen fogva mennek egymás mellett, lassan, óvatosan lépkednek az aszfalton, az
utcakeresztezéseknél egy pillanatra megállnak, a fú megfogja az egyik kezével a
kerítés vasrácsait, aztán az egyik a bal, a másik a jobb kezét oldalt előre
tartva gyorsan átsietnek az úttesten. Vakok. Egy darabka felhő kószál a nap
körül, hol eltakarja a napot, hol a nap tör keresztül rajta és lesüt a földre.
Ilyenkor a fiú és a lány az arcát egy kicsit a magasba emeli és odatartja a
fénynek. Ahogy így bandukolnak, végig a villasoron, kissé tétován, bizonytalanul,
egyszerre csak az egyik villakerítés rácsai mögül kikandikáló száraz ág a fiú
mellének csapódik. A fiú megáll. A keze végigszalad tapogatózva az ágon, majd
egy dudorodó rügyön megakad. A hüvelykujja és a mutatóujja puha húsával
megtapogatja, végigsimogatja a rügyet, elmosolyodik s odaszól a lánynak:
-
Itt a tavasz…
II.
A
mögött a nagy budai palotatömb mögött, amelyben lakom s amelynek háta mögül s a
Rózsadomb felől már száll be az ablakaimon a friss márciusi szag, - vagy egy
park. A parkba, csak úgy mint minden más parkba, délelőttönként leviszik a
nurse-ök a kis függönyös kocsikat, a kocsik függönyei mögött a pufók és rózsaszínű,
vagy sápadt és sovány babykkel, amint szájacskáikban az álcuclikkal édesdeden
alusznak, vagy vaksi kis szemeikkel a nagy semmibe belebámulnak. A nurse-ök
aztán vagy leülnek a padra s bal kezükben könyvet tartva, jobb kezükkel tolják
el maguktól s újból vissza a baby-ekvipázst, vagy sorba állnak hárman-négyen s
gurigáztatják taktusra a kocsikat s közben traccsolnak. Ez is gyakori, az is.
A
múltkoriban, az első naptól fényes napok egyikén séta közben az egyik magános
padon egy fiatal mamát láttam,a mint kocsikáztatta a babyjét. Mellette a padon
egy négyéves kis leányka egy apró babakocsit tologatott, benne szabályszerűen
egy rózsaszínű babával, ugyanúgy, ahogy az anyja a kis testvérkéjét. A
különbség csak az volt, hogy az élő testvérke rettenetesen sivalkodott, a baba
pedig csendes volt, mint az álom, természetesen. A kedves, szelíd, rózsaszínű
fiatal mama sehogy sem tudta a gyermekét elhallgattatni: csörgő rázott,
énekelt, fütyült, erkölcsi prédikációkat tartott, kéményseprővel fenyegetőzött
– mind nem használt semmit, persze, mert a csöppség, a hat- vagy nyolchetes
nyilván éhes volt. Erre a mama gyorsan körülnézett, látta, hogy körös-körül
senki férfi nincs, engem sem látott fent az ablakomban – felgombolta a blúzát s
enni adott kicsinyének. A négyéves kislány tágra nyílt szemekkel bámulta az
anyját, aki boldog anyai mámorában kipirulva és csillogó szemekkel egészen
elmerült gyönyörű kötelességteljesítésébe, - majd hirtelen kikapta a szép
flitteres babáját a babakocsiból s kis ruhácskáját széthúzva a baba
porcelánszájacskáját odanyomta a finoman fehér kis bőréhez, ott, ahol majd
tizennégy év múlva…
Itt
a tavasz…
III.
A
hídon dübörögve cammogott végig egy tehervonat. A nehéz, jószagú kőszénfüst
bodrosan csavargott le a pillérek közé, be minden zugba, abba is, amelyben két
férfi feküdt puha szalmán, cigarettázva. Csavargók voltak, rossz ruhájuk volt,
de jóllakottan heverésztek a szalmán, nemrég vacsoráztak egy-egy darab
szalonnát nagy darab kenyérrel, jól érezték magukat, semmi bajuk sem volt
pillanatnyilag.
-
Te – szólt oda az egyik a másiknak -, meddig alszunk?
-
Reggelig. De korán felkelünk, bemegyünk a gyárba munkát keresni.
-
Dolgozni akarsz?
-
Persze. Munkát kapunk, lakást veszünk ki, kiöltözködünk, rendesen étkezünk.
Talán meg is nősülök…
A
másik felkönyökölt a szalmáról:
-
Megbolondultál… Munka, lakás, feleség…
-
Miért ne. Nézd a csillagokat, hogy ragyognak. És milyen édes, szelíd és jószagú
az éjszaka. Új élet kezdődik odakünt. A föld is kezdi elölről, teremni fog,
zöldellni, virulni. Csak az ember ne kezdhessen el újra valamit? Á…
S
nagyot szippantva a cigarettájából, hálásan nézett fel a sziporkázó
csillagokra. Úgy mormolta a fogai között, hogy a másik meg ne hallja,
nyújtózkodva és kéjesen teleszívta a tüdejét az optimizmust keltő enyhe levegővel:
-
Itt a tavasz…
IV.
A
kis hotelben délelőtt 11 órakor eldördült az egyik szobában egy lövés. A
személyzet összeszaladt, dörömbölt az ajtón (ilyenkor mindig dörömbölnek előbb,
- minek az?), majd miután az ajtót természetesen senki sem nyitotta ki,
betörték az ajtót. Az ágy mellett a földön átlőtt mellel ott feküdt egy
fiatalember, az asztalon egy levél, rajta a címzés: G. Rózsikának. Hívták a
mentőket, akiknek már nem akadt dolguk, aztán jött a rendőri bizottság, a déli
lap riporterével, aki hét perc múlva már diktálta a kis hotel piszkos
telefonfülkéjéből a nevet, az életkort s a stereotip befejezést: tettének oka
szerelmi bánat.
Itt
a tavasz…
V.
Langyos
eső, reggel hét órakor, a menetjegy-irodában Meránba és Berlinbe adnak el
hálókocsi-jegyeket, egy csónakot visznek a körúton kis taligán a Margit-híd
felé, St. Moritzban a Culmban két emeletet lezárnak, a hegyi patak megárad, egy
öreg úr élénk világos nyakkendőt vásárol, az orvos tüdőgyulladást konstatál egy
fiatalemberen, aki kiskabátban ment el reggel hazulról, egy öreg parasztember
szánt a mezőn. Gundelnél fiatal hagymát adnak a marhahús mellé, a Bois-ban
kergetik egymást az autók, a Vígszínházban Hatvany Lilit játsszák, a (női)
szalmakalapokat felváltja a plüss, Nizzában a Negrescoban leszállítják az
árakat, kevesebb lesz a villanyszámla, egy fiú és egy leány csókolóznak egy
autótaxiban..
Itt
a tavasz…
Itt
a tavasz…
Forrás: Színházi
élet XX. évf. 15. sz. Bp., 1930. ápr. 13-19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése