Móricz Zsigmond: Diákelőadás

Meghívót kaptam, hogy a „Légy jó mindhalálig” gyermekszereplői a saját iskolájukban előadást tartanak a Nemzeti Színház művészei tiszteletére.

Örömmel mentem el. Ezek a kis fiúk olyan nagyszerű munkát végeznek a darabban, ami felnőtt színészeknek is becsületére válna. Rendesek, kedvesek, szorgalmasak, megbízhatóak. S mindenekfölött tehetségesek.

Nekem úgyis régi véleményem, hogy legjobb színészek az állatok, aztán a gyerekek s csak azután vannak a művészek. Az állatokat a moziban csodálhatjuk meg, milyen természetesek, közvetlenek. Nem pózolnak. A gyerekek is ebben versenyeznek a pompás ebekkel, tyúkokkal s más állattestvéreinkkel, akiket a rendezők a mozidarabokban felhasználnak. A gyermek olyan üde és természetes, mint a kis állatocska. Hiányzik még bennük a művészi becsvágy s a művész felelősségérzése, ami lámpalázat okoz. A gyermeknek nincs lámpaláza. Ő olyan természetesen megy ki a színpadra, int akinek fogalma sincs arról a veszélyről, ami fenyegeti: hogy hamis is lehet hangja, a mozgása, a játéka.

Ez most a saját előadásukon pláne nagyszerűen beigazolódott.

De ennél még sokkal több is. Kiderült az, hogy a mai gyerek annyira modern, mint maga az életünk.

Ha elgondoljuk, milyenek lehetnek azok a régi iskolai előadások, amelyekkel magasabb ízlésre, szónoki képességre, fellépésre akarták nevelni az ifjúságot, akkor nagyon csodálkozni kell az idők fordulásán: a mai gyermekek valósággal kabarét csinálnak a színpadon. Mégpedig olyat, hogy avval sokszor nem is versenyezhet a felnőttek kabaréja, mert hozzájuk közelebb van a kedély, a játék és a vidám öröm, mint szegény nagy színészekhez, akiknek muszáj ezt mind megjátszani.

S milyen pompás számokat tudnak csinálni.

Van egy tréfájuk, mikor autót játszanak. Ponyvával letakarva négy kis diák, a tulajdonos, aki most vette ezt az új kocsit, felkurblizza s hallani a hangot, ahogy a gép hörög. Aztán felül a hegyébe s akkor kipukkad az egyik kerék: felpumpázza s minden fúvásra egy fokkal emelkedik a kerék. Aztán mindjárt kipukkad a másik kerék, aztán a harmadik, negyedik s összevissza. A végén összelapul az egész kocsi, egyszerre mind a négy kereke s a kis tulajdonos lehemperedik az alkotmányról.

Vagy a gramofon. Ahogy a ponyvával letakart gyerekek közül egynek a karja kiáll, ez a fű, amely alatt egy cintányér forog. S hallani a muzsikáját, kitűnő hangutánzások, szinte zenebohócok ezek a gyerekek.

Vagy az egésznek a kluja a Galli Kurcsi eset. Hogy borotválta meg Galli Kurcsi az egész budapesti közönséget. először is a két idegen énekes kivágta a magas cét. Egyik némán s a konferanszié szólt:

- Hát hallottak önök hamis hangot?

Aztán a másik, aki magasított székre áll s egy papírlapról ollóval kivágja a rárajzolt C-t.

Aztán jön a borotválás.

A gyerek Galli Kurcsi: (így írták a színlapra) sorra hipnotizálja a bejövőket s sorra leülteti a székekre. Akkor fog egy létrát, azt a nyakukba akasztja, s utána kendőt köt rájuk, s beszappanozza s megberetválja a társaságot.

Homéri mulatság volt végignézni az őszinte mulatságot, amely nekik még nagyobb mulatság volt.

Ennek az iskolának, ahol a legidősebb sem több tizennégy évesnél, mert hiszen négy polgári osztály van az egész iskolában, külön nevezetessége a zenei tudása. Ez az iskola, amely a Kodály-nótákat a Zeneakadémián mutatta be. Rendkívül kiváló zenetanára, Borus Endre valóságos csodákat tud produkálni velük. Úgy működik ez a kórus, hogy a Doni kozákok nem különbek náluk. Volt egy kis zenei tréfájuk, amelyet oly precizitással s annyi humorral adtak elő, hogy ezt is elmondom:

Az egész szöveg ennyi:

- János bácsi, adjon egy szál gyufát.

Ezt fortissimo kezdik s a kis karmester vezetése mellett egyre halkabb lesz a kórus, a végén már suttognak. akkor jön egy hatalmas karmesteri gesztus s arra kitör a kórus, hogy:

- Nincs!

Tökéletes volt, ahogy előadták.

Az emberben az a hit ébred, hogy ez a fiatal, most zsendülő generáció úgy tele van tehetséggel, hogy csak úgy fröcsköl belőlük.

De hát negyedosztályosok s széthullanak már jövőre. akik innen kimennek, azok valóban nagy biztosságot, önérzetet s jókedvet visznek magukkal.

Ennél több útravalóval az életre semmiféle iskola nem küldheti el a fiatalságot s dicséret a nagyszerű igazgatóságnak, amely így az iskolai életet meleggé, színessé s varázslatossá tudta tenni a gyereksereg számára.

S amint értesülök, a gyerekek, akikkel így foglalkoznak, jobb tanulók, mint azokban az iskolákban, ahol nincs ilyen játékkultúra. Azok a gyerekek, akik a „Légy jó”-ban játszottak, szorgalmasabbak lettek, mert aki vesztett a bizonyítványban, azt nem engedték többet a színpadra.

Vezető tanáruk előadása megható volt, mert őszintén s egyszerű szavakkal hálát s köszönetet mondott a Nemzeti Színház tagjainak, amiért az összes ötven előadás alatt valósággal magasabb erkölcsi s emberi oktatást nyújtottak a gyermekeknek, hogy hogyan kell élniök s dolgozniok.

A felnőtteknek s a gyermekeknek valósággal lelki összefonódásáról adott bizonyságot ez a kedves délután, amelyre szintén csak örömmel gondolhat vissza mindenki, az is, aki nézője volt a játéknak, s az is, aki a színpadon oly kedvesen s pompásan játszott.

Forrás: Színházi élet  XX. évf. 14. sz. Bp., 1930. márc. 30-ápr. 5.