Három
nap múlva, pénteken ismét eljöhetek: hamarább nem szabadulok a szolgálatból,
búcsúzott Miklós és távoztában megcsókolta nagynénje kezét. Az asszony büszkén
követte tekintetével a fiút, miközben előtte haladt, a pince szűk ágysorai
között: gomblyukában a vaskereszt piros-fehér-fekete selyemszalagja, gallérján a
csepeli harcok után szerzett zászlósi aranysáv, rövid báránybőrbekecse fölött,
övébe tűzve a kézigránátok vörös-fekete sávos hengerei. Férfias és marcona volt
Miklós, frissiben növesztett ostromszakállával, s szeme fémesen szürke,
fenyegetően csillant föl, mikor a Vár védelméről beszélt: „ha kell, félévig is
tartjuk magunkat ebben a sündisznóállásban, amíg a felmentő seregek
megérkeznek!”
-
Pénteken mákosmetéltet kapsz vacsorára – ígérte az asszony hálásan, mintegy
adóját akarván leróni ennyi hősiességért és önfeláldozásért.
-
Remélem, Károly bácsit jobb állapotban találom akkor! – mondta még a
pincefeljáratban a fiú és elindult a honvédelmi minisztérium felé, melynek
pincéjében parancsnoksága táborozott.
Szegényt
nagyon megviselte ez az összezártság, csupa idegen emberrel – mondta az
asszony, de már inkább csak magának, s hosszan tekintett a távolodó után, a
havas utcán, melyet üszök és roncs borított. Boldog elérzékenyülés, túlcsorduló
gyengédség öntötte el szívét, de férjére gondolva ismét elkomorult; ha nem
javul az állapota, mégis el kell hívatnia az orvost az Úri-utca 30-ból, habár
az ő pincéjükben is akadna doktor: a fiatal Horák – épp az ágyukkal szomszédos
sarokban rendezkedett be; Horáknak azonban igen rossz a híre, csak az ingyenes
OTI-betegek keresik föl rendelőjét, s messze elkerüli, akinek kedves az
egészsége.
A
beteg, a paralízis utolsó, boldogul öntudatlan állapotában, béna aggyal és
végtagokkal, ugyanúgy ült a szalmafonatos karosszékben, ahogyan reggel
odaültették: mintha csak „egészségügyi” sétáról tért volna meg,
feszesen-gondosan városias külseje kirí a többi pincelakó egyre lomposabbá váló
öltözékei közül: fejében hibátlan keménykalap, bundájának fekete szőrmegallérja
ragyogó keménygallért és sötétkék selyemnyakkendőt keretez be, lábán
magasszárú, gombolós lakkcipő, szarvasbőr kesztyűs kezét ezüstfogantyús
sétabotra támasztja. Elálló, húsos füleivel, széles oldalszakállával úgy ült
ott, mint holmi ómódi dandy, valami ásatag választékosság tébolydai példánya.
Öltözéke azonban még arra készteti az embereket, hogy bírói rangjához illőn,
„méltóságos úrnak” szólítsák.
Mellette
gyermekek játszanak az egyik ágyon, s ő időnként felhorkan, dühös, szenvedélyes
kiáltásokat hallat, fenyegető szitkokat szór, de a kisfiúk megszokták, nem
félnek tőle. Botjával néha feléjük sújt: nevetnek rajta és kikerülik. Az
asszony lassan vetkőztetni kezdi: egyenként veszi el tőle ruhadarabjait, s a
beteg féltékeny, ijedt pillantásokkal kíséri ezt a munkát: rabló önkény
tehetetlen áldozata.
Csak
éjszaka ne jöjjenek rá a szokott dührohamok! – szurkol az asszony. Szörnyű
lenne, ha az egész pince végighallgatná káromkodásait és átkait, melyektől
odafönn, lakásuk csendjében már nem is félt, sőt, fáradságtól elnyomva, még aludni
is tudott miattuk. Még szerencse, hogy nem tud felkelni az agyból; sorvadó
testének bénasága tartja zabolán tébolyának mohó tettvágyát. Már cipőjét húzza le,
már vastag, flanell hálóingjét adja rá, s paplanával betakarja.
Elcsendesül
a pince, kialszanak a mécsek. Az asszony is elhelyezkedik karosszékében, remegő
ujjai közé olvasót fon. Örül a csendnek, mint megnyugtató ígéretnek, s már épp
elaludni készül, mikor a betegágy felől hallatszó neszekre kénytelen
felfigyelni. Mániákus, dünnyögő párbeszédet bonyolít önmagával az elborult
elme, de ez a dünnyögés egyre erősbödik, már értelmes, érthető szavak röppennek
fel belőle.
-
P…..ni akarok – ordítja végre türelmetlenül, követelődzőn, s az asszony már
siet is, szolgálatkészen s miközben ott térdel előtte, várván, amíg a beteg
arcára kiül az elégedett megkönnyebbülés önző mosolya, hirtelen, ennyi szemtanú
előtt, álmukból ébredező emberek kíváncsiságának kiszolgáltatva, mélyebben és
kínzóan éli át nyomorúságát, megaláztatását, mint valaha is odahaza, ahol, ám
idegen szemek elől rejtetten, néha még nagyobb gyötrelmeket állt ki. A beteg
megnyugszik s visszadől párnájára, de mielőtt még az asszony el tudna újból
helyezkedni az ágyául szolgáló karosszékben, felhangzik, most azonban már
gonosz ingerkedéssel, kötekedőn és bosszúállón:
-
P…..ni akarok!
S
mivel ő nem mozdul, némaságával akarván elaltatni a kaján szeszélyt, egyre
dühödtebben hangzik, az önkívület követelődző tehetetlenségével:
-
P…..ni akarok!
Mint
valami féktelen, megátalkodott gyermek. S hangja betölti a tágas pincét,
visszhangzik a hosszú barlangfolyosókban; még az alanti emeleten elhelyezett
katonák is felébrednek: nyöszörgés, dörmögés hallatszik, ébredő csecsemők
sírása, káromkodás, megélénkül az egész pince, gyertyák gyúlnak, székek, padok recsegnek
a rajtuk megmozdulók súlya alatt. Horák doktor ingerülten dörzsöli
álmatlanságtól gyulladt szemét: rossz alvó, s első szenderéből riasztották föl
– gyűlölködőn méri végig a nyomorultat, ki már harmadik éjszakájukat teszi
tönkre. Igen, így megy ez már három nap óta – alig hogy elhelyezkedtek s álomra
hajtották fejüket, felhangzanak a dühöngő szavak, az ordítások és rikácsolások,
a gerincsorvadásos bíró iszonyú átkai, s mire, félórák múlva, ismét lecsendesül
a felbolygatott terem, újból kezdi, néha hajnalig! Micsoda céltudatos, ravasz
elszántság lakozik ebben a meghülyültben: lehetetlen fel nem fedezni
dühöngéseiben a logikát és a szándékot – feleségén és lakótársain tölti ki
titokzatos bosszúját, az ostrom ostorához a magáét is társítva!
-
P…..ni akarok – visszhangozzák a pincefolyosók és lépcsők, a szellőzőaknák és a
sziklába vésett rekeszek, s az asszony, habár tudja, hogy szavainak értelme nem
jut el hozzá, csitítani, nyugtatni próbálja, de ezzel csak önmaga ellen
fordítja a kiszámíthatatlan haragot:
-
Te ringyó! – ordítja a paralitikus. – Te aljas szuka! Mindenki rongya! Meg
akartál ölni! Nem engedted, hogy hugyozzam! Éheztettél!... Gyilkos! Elraboltad
a pénzemet, az értékpapírjaimat. Szemem láttára csókolódzol a szeretőddel! Vén
ringyó!... Bíróság elé állítalak! Ott felelsz majd a bűneidért!... Fel fogom
jelenteni magát: elfogatom, s gondoskodom, hogy a vizsgálati fogság… a
vizsgálati fogság… Rabló! Most majd meglakolsz, csúf boszorkány! Már nemsokára
kiszabadulok innét: kiszabadítanak, s akkor jaj nektek! Leleplezem magukat,
hiába bújnak most pincékbe… Pincékbe, maguk rablók, szélhámosok! Pincébe zárják
magukat!... Téged is oda záratlak, te vén ringyó!
Kuncogás
és felháborodott suttogások: az asszony megszégyenültem, kétségbeesetten áll –
„ezt nem tűrhetjük tovább! Ez nem egyeztethető össze az egészségügyi
előírásokkal, ez közveszélyes” – méltatlankodik Horák doktor. De a paralitikus
tovább rikácsol, kéjesen, élvezettel ízlelgeti a feleségére szórt jelzőket. A
nyugalmazott ezredes, aki családjával a pince túlsó sarkában tanyázik, úgy
véli, segítségére kell sietnie, lovagiasan, a megsértett nőnek!
-
Nem szégyelled magad? – rivall rá a betegre, ágyához lépve. – Ez a szent
asszony megérdemelné, hogy a nap minden órájában kezet csókolj neki.
S
azzal pofon üti a bírót, kivel annak idején, mikor még betegsége nem vált
félelmessé, kellemes órákat töltöttek együtt a Fehér Galamb kicsiny teraszán,
sör és sóskifli mellett. A pofonra megszeppen és elhallgat a beteg; riadtan
pislog, makogó hangokat hallat, visszahanyatlik az ágyra; talán fel akarna
emelkedni ismét, de egyedül tehetetlen és könnyek – talán a fájdalom, a düh
vagy a hülyeség könnyei – jelennek meg arcán. Az asszony is odalép hozzá, s
gonoszság nélkül, inkább csak a tanulságra intőn feddi, mintha azt remélné,
hogy szavai az értelem talajára akadnak:
-
Látod?... Meg tudsz-e most mozdulni nélkülem? Mi?... Tehetetlen vagy nélkülem,
ugye? Ki etetne, ki öltöztetne, ha nem én? Ki hordaná neked az ágytálat?...
Most mozdulj meg, ha olyan nagy legény vagy! Üsd vissza Sándort, ha tudod! No
látod! Hát úgy vigyázz magadra ezentúl!
A
pince helyesli a pofont és az intést. Az asszony szavaira mély, értelmetlen
morgással fele a beteg, mint házához láncolt kutya, mely nem tudja megharapni a
kapun belépőt. És csend lesz, ismét kialszanak a mécsek: a mosodásné, ki a ház
többségének helyeslésével vörösképű német katonát fogad éjszakánként ágyába,
türelmetlenül fészkelődik a férfi oldalán.
Másnap
reggel, a konyhán a bíróné tűri, hogy rábeszéljék: hívasson orvost és adasson
csillapító injekciókat. Kit hívjon inkább? – tűnődik magában, a magántanárt az
Úri-utca 30-ból, vagy Horákot, a szomszéd ágyról? Végül is, mardosó
lelkiismerettel, mint aki tudva, megfontolva gonosztettet követ el, Horáknak
szól, Horáknak, ki harmadik éjszakája nem aludt a beteg miatt!...
Este,
lefekvés előtt adják az első injekciót; a tűket a tűzhelyen főzték ki,
ugyanabban a kis vasfazékban, melyben eddig a lágytojás készült. Kíváncsian
sereglenek körébük szomszédaik; a beteg sárga bőre a felhajtott pizsamaujj
alatt… Némán, részvétlenül tűri a szúrást, s elalszik nemsokára. Csendes, nyugodt
éjszaka, három nap óta az első! Reggelre azonban kiderül, hogy ezentúl már a
többi is ilyen lesz, mert kínzójuk nem ébred fel többé! Holtan, mereven
fekszik, láztól mindig vörös, nagy fülei fehérré hűltek.
Az
asszony rémülten áll, mint aki le sem akarja már tagadni önmaga előtt, hogy
előre tudta: így lesz! S bizonyára így akarta is. Nem, ez nem lehet véletlen, s
e tettnek éppúgy részese ő, mint akár Horák, akár a többiek. Lakótársai azonban
magukban másként vélekednek: dicsérik az orvost, mintha valami szerencsés
gyógyítást vitt volna véghez, s odafönn, az udvaron már ügyesen szegeli az
asztalos a ládafalakból összerótt koporsót; sajnos, a temetést halasztaniok
kell, mert a megfagyott földről szikrázva siklik le az ásó, s az aknatűzben nem
akad ember, aki a temetést elvégezné. A halottat elhelyezik a koporsóban, mely,
sima lapjával és merőleges oldalfalaival óriási fadoboznak tetszik – s mivel
másutt nincs hely, a lépcsőfeljáróhoz viszik, épp a konyha ajtajába. Idegenek
és katonák, kik egy-egy légitámadás elől tértek be az óvóhelyre, nem tudván mit
tartalmaz, letelepednek a ládára, pipáikat szíván, vagy szalonnázva.
Már
beköszönt péntek, s még mindig nincs eltemetve a halott. Odakünn, a téren, a
honvédszobor körül, kis temető keletkezett, s már a bíró keresztje is
elkészült, már helyét is kijelölték egy orgonabokor mellett, de várni kell még,
várni, amíg enged a fagy s elvonul, elcsitul, félnapra az aknák esője. Péntek
van, s az asszonynak eszébe jut, hogy este Miklós jön vacsorára, fáradtan;
megígérte az unokaöccsének, hogy mákostésztával várja: szegény fiú, egész nap
az ütege mellett egy villa kertjében – háromszor csapódott melléjük légibomba,
körös-körül a fák ágain akadt, légnyomás feldobta katonaköpenyek… szörnyű
lehet, szegénynek! Délután lakásába merészkedik, s szétroncsolt bútorok közt,
csikorgó, ropogó üvegcserepeken gázolva, előkeresi a férje ruhái közé rejtett
maradék cukrot és mákot.
Már
sötétedik: igyekeznie kell – izgalom vesz rajt erőt, siet a pincébe, vizet
forral a konyhában, mely ilyenkor már zsúfolásig megtelt, alig tud megfordulni
benne, lisztet önt a lábosba, kikeveri a tésztát, s helyet keres, ahol
kinyújthatná. A sodrófát is, a gyúródeszkát is lehozta lakásából, de nincs egy
asztal, nincs egy nyugodt sarok, mindenütt főznek, krumplit hámoznak, ételeket
kavargatnak, egymást lökdösik a főzőnők, gyermekeket etetnek és mosdatnak a
melegben, mécsekbe töltögetnek olajat; hóna alá kell vennie a gyúródeszkát és a
sodrófát, mert csak így tudna velük átfurakodni a tömegen.
Pedig
már késő van, talán be sem tudja fejezni… Körültekint tanácstalanul, s az ajtó
mellett szinte hívogatja egy csendes, nyugodt hely, egy láda fedele: micsoda
szerencse, hogy a többieknek nem jutott eszébe! Letelepszik, elhelyezi a
deszkát, rajta a tészta kis halmát, s már izgatottan, türelmetlenül, serényen
munkához lát, szép, sárga-fehér lappá kerekül fája alatt a tészta, s mikor
hirtelen rádöbben, hogy mi szolgál asztalául, megretten, visszaborzad,
émelygés, hányinger vesz rajt erőt,de megkeményíti lelkét, dacosan, mint akinek
többé nincs joga undorodni, s mivel már csak a célt látja szeme előtt, konokul,
elszántan, szédelegve dolgozik tovább; csak szíve és torka remeg, de keze
nyugodt és biztos, - gondolja magában rémülettel: akár a gyilkosoké!
Forrás: Budapest – A
székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi képes folyóirata 2. évf. 3.
szám 1946.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése