1945. február 10. Megbeszélés a
„Lipótmező” kerület orosz parancsnokával. Közigazgatási kérdések tisztázása
céljából Pestre, - szükség esetén a magyar kormányhoz Debrecenbe mehetek.
Kísérőim lesznek az itteni magyar rendőrség parancsnoka, továbbá dr. Sándor Pál
hírlapíró, filozófus, szociológus, és rendelkezésemre bocsát egy orosz tábori
csendőr altisztet. – Megtesszük otthon az előkészületeket – körülbelül olyan
formában, mintha békeidején, mondjuk, Amerikába indulnánk -, persze eltekintve
a csomagoktól: összpoggyász egy irattáska, melybe néhány zsebkendőt, harisnyát,
szappant, fogkefét tudunk tenni irataink mellé.
Február 11. Begyömöszöljük
magunkat egy rossz kis autóba, mely ha éppen akar: menni is tud. Végtelen orosz
trén- és tüzérosztagok mellett haladunk a fagyos, csúszós utakon Budakeszi
felé: Buda ostroma változatlan hevességgel folyik, tehát mintegy 30-40
kilométeres kerülőt kell tenni a pesti Városházáig a szokott 10 perces út
helyett. Budakeszin megállítanak: a mi irataink rendben vannak, de az autót ott
tartják, nincs külön fuvarlevele. Áttelepítenek bennünket egy félig rakott
teherautóra. Útközben még hány katonás és civil vándort veszünk föl. Carol, az
örmény tábori csendőr – akivel rögtön megállapítjuk, hogy druszák vagyunk – a
rendes felszerelésen kívül még hátizsákot cipel elemózsiánkkal. Még mindig jön
szembe az ostromtüzérség, - a híres „Katjusák”, melyeknek 5 csöve gyors
egymásutánban lövi ki süvítő lövegeit. Téli verőfény. Az országúton gyalogosok,
kocsik, polgárok, katonák. Új népvándorlás. Budafokon is erősen látszik a
háború. Pontonhidat keresünk, - az nincs. Végre néhány kilométeres gyaloglás a
csatakos hóban s több-kevesebb veszekedés után Carol mindnyájunkat bezsúfol egy
kompba, mely az úszó jégtáblák között átvisz bennünket Csepelre. A Weiss Manfréd-gyár
erősen megsérült telepén keresztül bukdácsolva orosz teherautókat próbálunk
megállítani, hogy vigyenek be Pestre, de itt már Carol tudománya is felmondja a
szolgálatot: nem vállalkoznak szállításunkra. – Nekivágunk hát a sok
kilométeres útnak. A hideg miatt erősen felöltözve még nehezebben megy a sáros,
csúszós úton a gyaloglás, de végre látjuk Pestet és minden lépéssel közeledünk
célunkhoz. Elfagyott lábaimat mind nehezebben emelgetem, időnkint pihenő- és
cigarettaszünetet kérek fiatalabb és erősebb, egészségesebb társaimtól, de már
alig bírom magam. Végre bent vagyok a városban. Romok, tankcsapdák, leégett
házak. Soroksári-út, Ferenc-körút, Üllői-út. A Kálvin-tér szétbombázott házai,
szökőkútja. Nem lehet a németeknek, nyilasoknak soha megbocsátani, amit ezzel a
várossal tettek. Budának általunk ismert és aránylag elég épen maradt képe után
szörnyű hatást tesz ránk az a pusztulás, ami elénk tárul. – Több helyütt
igazoltatnak, de oroszunk papírja utat nyit. Mikor Carol sürgetve újból és
újból megindít: Lucifernek érzem az Ember tragédiájában. Már besötétedett.
Újabb pihenőnél haditanács: hol helyezkedjünk el éjszakára. A rendőrparancsnok
nagybátyjához vezet. A lakás egyik szobájában belövés, a többiből is
eltanácsolnak. Rosszkedvűen szedjük újra sátorfánkat: kihalt a magyarokból a
vendégszeretet, sőt az irgalmasság fáradt vándorokkal szemben? Elkeseredés.
Felsóhajtok: vezess új útra Lucifer. – Sándor Pál veszi át a vezérlést. –
Sándor-utca, Rákóczi-tér. Romhalmazokon kelünk át. Ha van még járókelő az utcákon,
barátságtalan, gyanakvó tekintettel mér végig és tovasiet, nehogy
megszólíthassuk. Déry-utca. – Bérkaszárnya második emeletén szegényes kétszobás
lakásban laknak új vezetőnk jobb napokat látott hozzátartozói. Boldogan
fogadnak s versengenek benne, ki tud nagyobb áldozatot hozni, hogy minket
elhelyezhessenek. Nagy a kontraszt az előbbi fogadtatás és a mostani között. A
Carol hátizsákjából előkerülő ennivalónkból is csak nagy unszolásra fogadnak el
valamit ezek a derék emberek. – Furcsa -, de kimerültségünk percek alatt
múlóban a fűtött szobában; persze nagy beszélgetés az egymást rég nem látott
rokonok közt, - félrevonulok a díványból, karszékekből összerakott hármas
fekvőhely egyik sarkába, még rágyújtok egy cigarettára s végiggondolom mai
napunkat, melynél fárasztóbbat az első világháború négyéves katonai szolgálata
alatt sem igen szenvedtem végig s most persze több mint negyed századdal
öregebben. – Amint Csepelről először pillantottam meg Pestet, Kazinczy
elragadtatott hangulata jutott eszembe, melyet szép útleírásában: „Pestre” üt
meg. Nekünk elragadtatás helyett legfeljebb kétségbeesés jutott osztályrészül.
De nem hagyjuk magunkat. Erősen ökölbe szorítom a kezemet, lesz ez még másképp
is. – Már félálomban, melyet egy-egy robbanás szakít meg, akaratom ellenére
tovább működő agyam moziszerűen varázsol befelé néző, fáradtságtól égő szemeim
elé emlékezés-képeket. Nagyanyám gyakran beszélte, hogy a Duna jegén bálokat
rendeztek: most hídroncsok között hullák úszkálnak a jégtáblákon. – Jókai,
gondolom, a „Mégis mozog a föld”-ben írja le egy színésznő csónakátkelését a
zajláson keresztül: most jókedvű és zajos orosz katonákkal keltünk át
kompcsónakunkban. – Ünnepségek díszfelvonulásain vettem részt még nem is oly
rég egy virágzó város lüktető életében: most füstös házmaradványok között
kerülgettünk emberi hullákat, állati tetemeket, s ha élővel találkoztunk,
elfordította rólunk ijedt tekintetét. – Madách eszkimója leborul a váratlan
vendég előtt: minket kitessékel úri honfitársunk. – És a legszomorúbb, hogy mindezeknél
a gyászos képeknél feketébb, kétségbe ejtőbb a valóság.
Február 11. Reggel látogatás a
városházán. A Városház-utca egyik hókupaca alól egy hulla keze nyúl ki
fenyegetően. A polgármesteri előszobákban és fogadóteremben tolongó
embertömegen alig tudok átvergődni. Percek alatt híre fut, hogy megérkeztem, s
régi barátok borulnak a nyakamba. Olyan időket élünk, hogy váratlan és ritka
öröm ismerősöket épségben viszontlátni. Jól esik a viszonzott szeretet. Csorba
János polgármester szép, ősz feje fáradtan fordul felém, egyik ember a másiknak
kezébe adja a kilincset, percenkint szól a telefon. Röviden beszámolok és már
meg is történt a Budai Közigazgatási Kirendeltség vezetésével való
megbízatásom. Új stílus: a polgármester maga diktálja gépbe a rendeletet;
azelőtt hosszú tárgyalások, előterjesztések, ügyosztályok, ügyészség,
bizottságok kellettek volna ilyesmihez. Hirtelen óriási dörrenés: az össze
ablakok darabokra törnek, lent az utcán sikoltás, jajgatás. A németek lőttek át
Budáról. Máris jön a jelentés: három halott, több súlyos sebesült. Egymásra
nézünk, folytatjuk a tárgyalást, új ablakokat hoznak, kisöprik a romokat.
Később bemegyünk a városháza pincéjében levő légoltalmi óvóhelyre. Egy része
most is ágyakkal, ambulanciával felszerelt segélyhely, - a másikban
szükségkonyha és az élelmiszerüzem kis raktára. Ennivalót, kenyeret veszünk
másnapra és a visszautazásra s felvisszük magunkkal a mai ebédet: bableves meg
kenyér – ára egy pengő -. Az egész nap látogatásokkal, megbeszélésekkel telik
el, de megkapok minden szükséges útbaigazítást, felhatalmazást – nem kell
továbbmennem Debrecenbe a kormányhoz -, Csorbánál találkozom Vas Zoltánnal, aki
vállalja, hogy ügyeimet odaviszi.
Február 13. Újból a Városházán. A
melléklépcső alsó fokán többen állanak, középen egy sáros, kopott palástú
luteránus lelkész. Most veszem csak észre: temetés. A fal mellett véres
hordágyon, pokróccal letakarva, felöltözött férfiholttest, a tegnapi robbanás
egyik áldozata. Megrázó, szomorú érzés. – Folytatom a tárgyalásokat, késő délután
van már, mikor a díszes polgármesteri szoba íróasztalának egyik oldalán
Budapest első polgára ül, a másikon én, így esszük meg az egytál-lencse ebédet,
amelyet a titkárkisasszonyok kedvessége erőszakol reánk. - Az Urániánál
elhatározzuk, hogy megnézzük az előadást. Szenzáció, hosszú hónapok után megint
színházban ülni. Mikor kijövünk, budai népkonyhánk vezetőjével találkozunk:
hajnalban menekült, a németek kétségbeesett kitö9réssel próbálkoztak meg a
körülzárt Várból s most otthon, éppen a mi környékünkön folynak a harcok a
Rózsadombon, Pasaréten, Hidegkúti-úton. Nagyon elővesz bennünket ez a hír, alig
tudunk megvacsorázni s valami keveset aludni, - ma már lehetetlenség hazamenni.
Február 14. A székesfőváros
egyetlen kisautója jön értünk s orosz katonai fedezettel szállít el bennünket
Csepelre. Nagy nehezen találjuk meg a kompot. A parton egész hegyekben állanak
a tábori postacsomagok, levélzsákok, melyeket az orosz katonák küldenek haza.
Dessewffy Gyula és Drózdy Győző csatlakoznak hozzánk és csak Carol csendőrünk
nagy rábeszélésére engedik fel őket is a kompra. – A múltkori vigasztalan kép:
jégtáblák a Dunán úszó romok között, fagyos sár, mindkét parton háborús
rombolások maradványai. A tegnapi hírek után még lehangoltabban érezzük
magunkat, - hiszen arról volt szó, hogy a németek megadják magukat. – Csepelen
kapjuk a hírt, hogy végképp leverték őket, egész Buda szabad. Nem tudunk teljes
mértékben örülni. Nem tudjuk, mi vár ránk újból harctérré vált otthonunkban.
Carol próbál teherautót szerezni, nem sikerül, - gyalog indulunk útnak. Mind
rosszabbul érzem magam s Albertfalvánál nem bírom tovább. Teljesen
legyengültem, lázam van. A község főjegyzőjének vendégszerető házában
megpihenünk. Dessewffy Gyula velem marad, a többiek folytatják az utat s
megpróbálnak kocsit küldeni értünk. Este befekszem a most felállított
szükségkórházba, gyógyszert kapok és gondos orvosi kezelést. Dessewffy is ott
kap szállást. Mély, félig önkívületi álomba merülök.
Február 15. Valahogy
feltápászkodom és kedves főjegyzőnknél kapok megint egy kis levest. Ebéd után
újból lefeküdni készülök, mikor megjön a kétlovas teherkocsi. – Ha félig halott
lennék, akkor is vállalkoznék az útra, csakhogy hazaérjek. Megnyugtatnak: a
mieinknek nem történt semmi bajuk. – A németek utolsó kétségbeesett kísérletét
a menekülésre vérbe fojtották, s Tárogató-úti városházunk közelében százszámra
feküsznek az elesettek hullái. – Nem kell megtennünk a vasárnapi nagy kerülőt,
most már a felszabadult Budán vágunk keresztül. Szörnyű látvány tárul elénk.
Minden kézre szükség lesz, hogy újjáépítsük azt a romhalmazt, ami egykor „Duna
királynője” volt. – Lázas szemeim előtt a sárga, éjszakai világításban
kísértetek vonulnak el. Hősök és árulók. Emberek és gazemberek. Örök Tiborcok
és örök Bánk bánok. Tegnapelőtt Ádám és Lucifer kísértettek, de meg kell, hogy
érjem Csongor és Tünde mesevilágának magyar diadalát. – Érzem: otthon sem vár
szomorúság. Az Úristen még tartogat valamiért, még van valami feladatom ezen a
földön. És most már nem kétségbeesetten: csak szomorú érdeklődéssel látom,
állapítom meg, hogy Buda még Pestnél is sokszorta többet szenvedett. –
Megérkeztem s inkább bebukom, mint belépek tömegszállásunkra, ölelő karok
fogadnak, nem történt semmi baj.
*
Így
utaztam én az Úrnak 1945. esztendejében Budáról Pestre és vissza.
Forrás: Budapest – A
székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi képes folyóirata 2. évf. 2.
szám 1946.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése