DÉLELŐTT
még halottakat temettünk. Nyilván házastársak voltak. A nő a házunk előtt
feküdt, az útburkolatot szegélyező hókupacnak támasztva; vézna testét
szakadozott, piszkos-rózsaszínű ing födte, ápolatlan, fekete haja csemezes
szálakban sugárzott szét a jeges hópárnán, int gyászglória megkínzott homloka
körül, s a bőre, mezítelen vállán, karján és lábán a bőre: sötétlilás színekben
játszott. Nyakáról alvad vércsík kígyózott a két lapos mell völgyhajlata felé,
s ami leginkább megdöbbentett: néhány könnycsepp volt, kis madárarcára fagyva,
megüvegesedve. A látvány az olcsó képes újság régi illusztrációjára
emlékeztetett: rendőrségi felvétel a szerencsétlen háztartási alkalmazottról,
aki kéjgyilkosság áldozata lett A férfi az Andrássy út túlsó oldalán, a megtépázott
leánygimnázium gyalogjáróján hevert. Teste szennyes alsófehérneművel volt
letakarva, halántékán lőtt seb, fél lábán lyukas harisnya, mellén hevenyészve
rajzolt halálfejes tábla, két csontkarral és három betűvel: „Kém!” (Ezt a
táblát már ismertük, ezt és a másikat is, melyen jóval hosszabb magyarázó
szöveg jelezte a halálos ítélet indokolását: „Így jár az árdrágító!”)
Kilenc
óra volt, mikor a házunkkal szomszédos Hűség Házából (a kisbetűnél is kisebbel
kellene írni!) jött a parancs: „A két hullát eltemetni!” A vice meg a felesége,
akik az óvóhelyi szolgálatokat rendszeres különdíjazásért végezték, ezúttal is
kijelentették: ők nem gyászhuszárok, nincs az a kincs, hogy temessenek. A
cukrászék – személyes közreműködés helyett – ismét elajánlották kézikocsijukat,
amin karácsony előtt még a diós beiglit és a krémes lepényt szállították. Az
ásók, lapátok, csákányok a pincelépcső alatt vártak ránk: elindultunk hát öten:
négy szerszámos ember és egy, aki a kocsit húzza. A „hűség háza” – Andrássy út
64. – kapuja alól felénk rivallt a géppisztolyos őr, hogy ne féljünk, a
felmentő sereg már Budán van, estére díszelőadás lesz az Operaházban, a
nemzetvezető tiszteletére. Légiaknák robbantak körülöttünk, s a tanár úr (ilyen
alkalmakkor sosem mulasztotta el, hogy a házparancsnokot szidja, aki „csak
alszik,v agy sakkozik a szeretőjével”) előre mondogatta magában a Hamlet-beli
sírásó monológját: úgy készült rá, mint egy öreg ripacs a jutalomjátékára,
mielőtt a petróleumlámpás rivalda fényébe lép.
Ha
visszagondolok: tulajdonképpen nem csináltunk nagy ügyet az egészből. Mint
ahogy semmiből sem csináltunk ügyet, a földalatti Noé-bárka lakói, Gorkij
Éjjeli menedékhelyének figuráira emlékeztető szerepeinkben; a pince sírt és
nevetett, pletykált, szeretkezett, mint pár héttel ezelőtt az emelet és a
folyosó; tükör, rúzs, leszaladt harisnyaszem, kártya, benzin, újság, regény,
rádió, kapadohány, a kávéházi Conrádoskodás éppen úgy leköltözött velünk, mint
az ágy, a rekamié, a karosszék, a bőrönd és a máltai selyempincsi, s talán csak
az étkezési gondok szaporodtak meg és a zseblámpa-elem ázsiója szaladt fel, a
tetű- és féregirtószerekben való kereslet alakult ki élénkebben az állandó házi
zugtőzsdén – más minden maradt a régi, leszállva az otthonnak csúfolt valami
magaslatából a mélybe, ahova kényszerültünk.
Nem
vitáztunk, hogy ki emelje be a cukrászék kocsijába a holttesteket. Régen
kialakult közöttünk a joggyakorlat: a rádiószerelő és a kultuszminisztériumi
titkár a halottvivők, mi pedig ásunk, lapátolunk, csákányozunk. A szerelő –
ifjú korában országúti kerékpárbajnok – lelkesen végezte a munkát. A
kultusztitkár kissé fanyalogva, holott külön kesztyűje volt a halottemeléshez
és halottigazításhoz, szép, fehér glasszékesztyű, tavaly még az Atléta-bálon
viselte, mikor elsőbálos, lázas-szemű lányok karcsú derekát ölelte. A múltra
gondolt (ahhoz még fiatal, hogy a jövőt nézze!), s kissé szemtelenül
átharsogott a géppisztolyos kapuőrhöz: „Ma nem lesz több, testvér?” Az csak
topogott a januári fagyban és vigyorogva felelt: „Kis forgalmunk volt éjszaka.”
A
LÖVÖLDE TÉREN, hó és szeméthegyek között ástuk meg a közös sírt. Nem erőltettük
meg magunkat túlságosan, arasznyira se kapartuk fel a kemény rögöt, viszont sok
havat és szemetet lapátoltunk a két holttestre, sírdombformában. A közeli nyomdaépületből
a térre dobálták ki a sárga kőlapokat, amiken a kőrajzok készülnek. Egy csinos
darabot odaállítottam a sírhant fejéhez, inkább csak az artisztikum kedvéért; a
rajz elmosódott, halvány körvonalakban József nádorispánt ábrázolta; kicsit
furcsán hatott új rendeltetési helyén, ám a síron túl úgyis egyformák vagyunk.
Ezzel indulhattunk volna hazafelé, de akkor jött egy házparancsnok az Eötvös utcából, izgatottan és fontoskodva, hogy kölcsönkérje a cukrászék kézikocsiját, mert nekik is van három halottjuk: két kém és egy árdrágító.
A
„hűség-ház” hullaelosztó-szerve gonddal, térképpel dolgozott. Az éjszaka
sötétjében mindig más és más utcába, más és más ház elé vonszolták az
áldozatokat, azt a látszatot keltve, hogy ők ártatlanok. Kényes fickók voltak a
„testvérek”. Hóval dörzsölték le kezükről a vért, azután manikűröztettek.
Január elején egyszer „visszavonultak” az Andrássy úti rablóvárból a
Belvárosba, az egész környék fellélegezett, de újra betelepedtek s azóta megint
sűrűn temetünk.
Az
Eötvös utcai házparancsnok közben elszánkázott a kocsinkkal, csendesen
hulldogált a hó, a Városliget felől géppuska kerepelt, orosz repülőgép húzott
el felettünk olyan alacsonyan, hogy majdnem súrolta a háztetőket, s egy suhanc
– földig érő katonaköpenyben – pisztollyal lövöldözött a gépre, elkeseredetten
és ostobán.
Pulykatojás-arca
eltorzult a dühtől és a tehetetlenségben. Mikor a gép elhúzott fölényesen, még
megfenyegette fegyveres öklével; hadonászott, mint egy eszelős, s vérszomjasan
forgatva a puskát üvöltözni kezdett: „Hol egy zsidó, akit megöljek?!” S mert
pillanatnyilag nem volt kéznél: elindult, hogy megkeresse.
Most
harcias csoport vonult a térre: fűrésszel, bárddal, kosarakkal, késekkel
felszerelve. Valami lódögöt kerestek, ezen a tájon kell lennie – mondták -, ők
a Szondy utcából jönnek, ott kapták a hírt, dróttalan távírón, hogy még tapad
némi hús a csontvázon, az embere-hiénák és ember-dögkeselyűk nem falták fel
egészen. Továbbmentek a lódögöt kutatva, s a rádiószerelő is ment velük a
zsákmány reményében, a nyála csurgott, csámcsogott, horpadt hasát simogatta,
mintha biztatná, hogy ne féljen: hamarosan kigömbölyödik. Egy kis öregasszony
is csatlakozott a menethez, aki – hogy, hogy nem -, ott termett hirtelen, min a mesebeli boszorkány,
úgy is nézett ki, mint egy boszorka, olyan kicsi volt, int Zoli, a cirkusz
törpéje s olyan öreg, hogy az arca csupa ránc; egyetlen foga sem volt, de
fürgén loholt a csoporttal, csetlett-botlott a hóban, a romtörmelék között a
Lövölde téri sírkertben; elvágódott és rohant a többiek után, a döghúsért, mint
egy sereghajtó az aranyásók karavánja végén a Kaliforniáról mesélő hollywoodi
filmekben.
Mire
eltűntek a hóesésben: megjöttek az Eötvös utcaiak három halottjukkal és a
kocsinkkal; lapáttal emelték ki a holttesteket, lerakták a jeges, fehér földre,
s mi elindultunk hazafelé. A géppuskatűz mintha közeledett volna, a
kultusztitkár esküdözött, hogy orosz géppuskák és a Felső erdősoron vannak
felállítva. Futólépésben szeltük át az Andrássy utat, a golyók a fejünk felett
sivítottak, lóhalálban nyargaltunk s a nyilas-őr amúgy huszárkáplárosan
lepocskondiázott bennünket: „Gyáva népség! Most fogadja Nidosi testvér a
Városház utcában a nemzetvezetőt!”
A
KULTUSZTITKÁR a havat verte le magáról a kapu alatt és rám kacsintott, én meg
vissza:
„Maszlag!
Ez is olyan maszlag, mint a többi” – jelentette összenézésünk. Ám ebédidőre
megérkezett Sz. testvér, aki Nidosi városparancsnok mellett dolgozott s
nagyszájjal mesélte, hogy látta a marsallbotot, amit a nemzetvezető nyújtott át
Budapest védőjének; azt is látta, hogy a hős úgy vágott kupán a marsallbottal
egy hamis iratokkal bujkáló zsidót, hogy az menten elájult. Több, mint egy órát
kellett várni a kivégzéssel, míg „a disznó” magához tért. Nagy baj lehet, hogy
ilyeneket találnak ki: Operaház, díszelőadás, marsallbot – gondoltam magamban
-, a szárazbabot kanalaztam, s éppen a csajkát mostam ki az udvaron, mikor felzúgott
egy orosz repülőgépraj. Vágtattam le a pincébe, s abban a pillanatban ahogy
leértem, három légiaknát kapott a ház, a lépcső beomlott, négy emelet
márványlépcsősora, tölgyfapárkányos vaskorlátja úgy hullt össze, mint a
kártyavár Csak egy percig tartott a mennydörgés és a moraj, egy percig csak, de
óráknak tűnt, s minden pillanatban azt hittük, hogy ránk szakad a pokol és a
mennyország. (Már kire-kire az, amit megérdemel.) „Ez a halál” – suttogta
falfehérre vált arccal Sz. testvér, s én gyorsan teletömtem a zsebemet
cigarettával, megnyikorgattam kicsi, csukaszürke Philips zseblámpámat, hónom
alá csaptam Gvadányi Peleskei nótáriusát – mert éppen azt olvasgattam -, s a
halált vártam. De a halál nem jött. Megtorpant a fejünk felett a bunker
vasbeton boltozatán. Az arcok lassan kiszínesedtek, az elnémult ajkak
megnyíltak. Legelőször a rádiószerelő gőgicsélő hitvese szólalt meg (olyan
volt, mint egy szőke hajasbaba a körúti kirakatban), az urát szidta „Mindig
elkószál azért a vacak döghúsért”. A házparancsnok elküldte helyettesét a hátsó
lépcsőn, hogy nézze meg, mi pusztult el és tovább sakkozott. „Sakk egy kislány”
– mondta tréfásan és koppantott egyet a bástyával a kockás mezőn. Nemsokára
kiderült, hogy éppen az ő lakását vágta szét az akna, de mert a végjátékhoz
érkeztek: nem is bánta, „sakk egy kislány” ismételte még néhányszor és
megnyerte a partit. S. bácsi, az öreg madárkereskedő sírva tördelte a kezét:
hét papagáj, kilenc kanári, két mókus és egy drótszőrű foxi pusztult el a
boltjában; négy papagája, három kanárija s egy teknősbékája maradt összesen.
„Este köleskását vacsorázunk”- jelentette ki a gyász és a bánat enyhülése után
ünnepélyesen. „Most már nincs, aki a készletet megegye.”
S.
bácsi köleskásájára mégsem került sor, mert hat óra táján berobogott a bunkerbe
a „nyilas-ház” őre, géppisztoly nélkül, sőt cifra polgári öltözetben: lakkcipő,
szürke nadrág, prémgalléros bunda, keménykalap, szájában gyűrűs Hargita-szivar,
a bal karja és a bordázata között elegáns aktatáska; fölényes volt,
leereszkedő, de látszott, hogy minden ízében remeg. „Át lehet menni a
hatvannégybe – mondta. – Mindenki azt hoz el, amit akar. Két napra elhelyezzük
a főhadiszállást. Aztán jövünk vissza!”
Dülöngélt.
Alkoholos lehelete messzire áradt. Egy marék szivart szórt szét maga körül,
megemelte a kalapját és távozott. „Hol a karszalagja, testvér?” –kiáltott utána
a kultusztitkár gúnyosan, de már nem kapott feleletet.
Rövid
tanakodás után megalakult a különítmény, mely átment a hatvannégybe
„körülnézni”. Szalonnával, krumplival, kenyérrel, konzervdobozokkal, cukorral
és egy láda friss, savanyú pezsgővel jöttek vissza. A rádiószerelő (aki
időközben hazatért a lóhússal) egy kis zsák sollingeni acél-ollót is hozott. A
kapu alatt találta, de van ott még két zsák –mesélte izgatottan -, az egyik
tele köszörűkővel, a másik krómozott anyacsavarral. És sehol egy árva lélek a
„hűség-házban”; a hívek hűtlenül elhagyták.
Nagy
sütés-főzés kezdődött. A savanyú pezsgőből édes forralt bor készült, valaki azt
indítványozta: hallgassuk meg, mit mond a moszkvai rádió, de Sz. testvér
letorkolta: „Nem kell előre inni a medve bőrére.”
ODAKÜNN
csodálatos csend volt. A sötétkék égbolt hátteréből leragyogtak a csillagok. Se
ágyúdörgés, se gépfegyverzaj, se repülőgép zúgása. És a csendben, a januári
estében egyszerre megszólalt egy óriási hangszóró, találgattuk, honnan ered a
leadás, a Köröndről – így mondtuk: „Köröndről” – vagy a Városligetből? Amíg
zenét közvetített, nem volt semmi baj, de amikor a harctéri hírekbe kezdett,
Sz. testvér ránk mennydörgött, mint egy méregduda: „Tisztességes magyar ez nem
hallgatja!” Szerencséje volt. Nem szállhattunk vele vitába, mert két náci-vitéz
állított be az udvarra. A hadfiak – terepjáró köpenybe burkolózva, gyűrött,
borostás arccal, agyoncsigázva és kiéhezve – egy kis meleg, egy tányér leves
után áhítoztak. Most váltották le őket az Andrássy út és a Vörösmarty utca
sarkán, ők a legelső tűzvonal, illetve két társuk, akik helyükbe állottak. A
jövevények nem túlságosan lelkesedtek a háborúért. Az egyik – bécsi születésű –
Liszt Ferencről kezdett beszélgetni, hiszen az utcasarkon, ahol huszonnégy órán
át tartották „a frontot” a sarokházon. Liszt emléktáblája áll, s ő, mialatt a
golyók fütyültek, a rapszódiákat fütyörészte – legalábbis ezt mondta -, s egy
Zeiss tábori látcsövet ajánlott cserébe némi dohányért és cigaretta papírért.
Mikor
elmentek jóllakottan és felmelegedve, a kultusztitkárral kimerészkedtünk a kau
alá. Onnan néztük a túlsó oldalon „a tűzvonalat2. A friss váltás néha-néha
kidugta a fegyvert a Vörösmarty utcából az Andrássy útra a Városliget irányába,
vaktában ledaráltak egy-egy sorozatot a géppisztollyal, aztán megint csend
lett. A Liget felől még csak puskalövés se hangzott. Arra beljebb, a Keleti
tájékán, meg a Podmaniczky utca felé élénkebb volt a lövöldözés, az oroszok
nyilván harapófogóba szorítják az egész városrészt - gondoltam -, s a
harapófogót a Körúton akarják bezárni.
Az
öblös hangszóró újra zenét közvetített. Az Internacionálé. Az udvarról ránk
mordult valaki: „Lefeküdni! Eloltjuk a lámpát.” Sz. testvér rendelkezett.
A
BUNKERBEN már mindenki felkészült az éjszakára. A huszonharmadik óvóhelyi
éjszakára. „Kolozsváron négy hétig tartott” – mondta valaki. „Szegeden három
napig” – felelte a másik.
Négy
hét, három nap: csak találgathatták a várakozásban. Vártunk valamit? Igen, azt
hiszem mindenki várt valamit, vagy valamire. De hogy mit és mi az: akkor senki
sem tudta volna pontosan megmondani. Az egyik talán székelygulyást, tejfellel
meglocsolva, a másik a boltját, a harmadik a szerelmét, a negyedik a katonafiát
várta. A szó: szabadság, felszabadulás még csak sejttette szépségét,
nagyszerűségét és a távolban ködlött. Reálisabb, kézzelfoghatóbb valamit
vártunk. Tárgyak után áhítoztunk: jómagam egy borotvaecsetben láttam az
elérhetetlen kikristályosodását, mert régi, öreg ecsetem már teljesen levedlett
a hűséges szolgálatban. És ha tobzódni akartam a vágyakban, akkor egy zsebkés
ábrándja is felbukkant előttem dugóhúzóval, mindez gyöngyházas fénybe burkolva,
ingerlően és csábítón.
A
pokróc alá bújtam, aztán sötét lett. S. bácsi, a madárkereskedő éktelenül
horkolt, a házparancsnok suttogva magyarázott valamit a vezércsel elleni
védekezés módjáról a szomszédjának, majd az álom ránehezedett a lelkekre.
Sokáig nem hallatszott nesz, szó, suttogás, egyszerre csak görcsös zokogás tört
fel és Sz. testvér hangja, durván és erőszakosan, ahogy feleségére, a „nemzetes
asszonyra” mordult. „Ne bőgj! Még nem veszett el minden!” De az asszony csak
sírt, egyre sírt, míg az ura meg nem szólalt újra: „Hallgass! Valaki jár az
emeleten!”
Tisztán
hallottam a lépések zaját: kip-kop, kip-kop. Csizmák topogtam felettünk. Pár
percig tartott az egész: majd csend, kísérteties, halálos csend megint. Jóleső,
megnyugtató csend. Békés és álomba ringató.
Arra
ébredtem, hogy három orosz katona motoz a bunkerben. Németeket és fegyvereket
keresnek.
Az
arcuk rózsás, mosolygós, frissen beretvált. Jófajta, enyhe kölnivíz-illat árad
az egyenruhájukból. „Nyemecki szoldat?” kérdezgeti az egyik sorra mindenkitől.
„Puski?” – fűzi hozzá a másik. A harmadik piros almákat szed elő a zsebéből és
a gyerekeknek kínálja.
Január
16-án történt, 1945-ben. Megnéztem az órámat is: hajnalban három óra huszonegy
perckor.
Valahonnan
a magasból egy kürt zengett harsányan. Az is lehet, hogy csak képzelődtem. De
tudtam, hogy számorma lefújták a háborút. Megvehetem a borotvaecsetet s talán a
zsebkést is, a dugóhúzóval.
Forrás: Budapest – A
székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi képes folyóirata 2. évf. 1.
szám 1946.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése