2012. jan. 29.

Komlós Aladár: A magyar irodalom 1926-ban



- A magyarországi magyar irodalom -

Előszó

Oly jó, oly jó ez, az év végéről visszatekinteni az esztendőre. Az ember örül, hogy jóváteheti bűneit. A kritikaírás üzemében lehetetlen el nem követni néhányat. Egy színházi kritikust megkérdeztek egy bemutatón, tetszik-e neki a darab. „Nem tudom”, felelte, „még nem olvastam a holnap reggeli bírálatomat”. Még több joggal mondhatná az ember, akitől véleményt kérnek egy könyv felől, hogy: nem tudom, még nem olvastam az év-végi beszámolómat. Mert úgy van a műalkotásokkal is, mint az élet egyéb dolgaival: csak ha kellő distáncra távolodtunk tőlük, tudjuk igazában megmondani, hogyan is hatottak reánk. Mint ahogy a művész szeme előtt néha csak esztendők messzeségéből emelkedik ki kereken és értelmesen valamely régi élménye, amelynek káoszában vakon és bukdácsolva topogott egykor, akár egy sötét alagútban, úgy a kritikus is olykor csak jóval a mű elolvasása után jön rá, egy váratlan villanásban, hogy hányadán is állt azzal a könyvvel. De ő emlékszik, hogy délután négy órakor fejezte be a regény olvasását, akkor még átfutotta kicsit a délutáni lapokat s negyed hatkor, mindjárt ott a kávéházban, már belekezdett a kritika megírásába...

Oly jó így most jóvátenni az év folyamán akaratlanul esetleg elkövetett vétkeinket. Nincs az az ember, aki könyvről-könyvre menve cl tudná kerülni a perspektivikus hibákat. Mindig más-más hangulatból, az íráshoz való más-más emberi viszonylatból, változó élmények közül nézve a dolgokat, lehetetlen, hogy ne alkalmazzon különböző mértékeket, hangjának fanyarságát vagy melegséget ne befolyásolják szubjektív körülmények néha. Az év végén egyetlen közös pontról tekintve azonban át az esztendő termését, ezek az igaztalanságok könnyebben megszüntethetők...

Azért csak vérmes reményeket ne! Ez az írás sem lesz igazán igazságos, mert nem lesz teljes. Valljuk be: a mai magyar irodalmat két egymástól elég élesen elválasztott réteg termeli, s ez a két réteg még csak nem is ismeri egymást. Megvallom például, hogy Tormay Cecil egyetlen könyvét sem olvastam, nem ismerem Szabó Dezső „Segítség”-ét sem, Zilahy Lajos „Két fogoly” című regényéről pedig jó véleményeket hallottam, mégsem hiszem, hogy hozzá fogok jutni as elolvasásához. Két tábor él itt egymás mellett a magyar művelődés világában, de híreket is csak hébe-hóba kapnak egymásról. Igaz, terméketlen az az érdeklődés, amely gépiesen mindenhez odafordul. De bizonyos: anyagi okai is vannak, hogy ma kritikusaink sem ismerik a magyar irodalmi termést eléggé (egy kis körkérdés igen meglepő adatokat deríthetne ki erről. Egy négy-ötszáz oldalas, tehát nem is nagy terjedelmű regény elolvasása, a bírálat megírásával együtt négy-öt munkanapot kíván, a cikkért nyerhető honorárium pedig ritkán haladja ma meg a kétszázezer magyar koronát. A kritikus ilyenformán három-négy munkanapját valósággal odaajándékozza a regényírónak, — oly állapot ez, amelynek tarthatatlan és segítségért kiáltó volta még szembeszökőbbé válik, ha meggondoljuk, hogy egyedül az irodalmi kritikánál van meg, hiszen egy színházi előadás vagy egy zenemű meghallgatása nem tart tovább három-négy óránál. Az eredmény persze mi lehetne más, mint amit ma Budapesten látunk: a magyar irodalmi kritika majdnem teljes megszűnése. Egy tehetséges amerikai magyar írónak, Reményi Józsefnek négykötetes regénye jelent meg a minap: cseppet sem lenne csodálatos, ha erről a pedig bizonyára értékes műről egyetlen recenziót sem lehetne olvasnunk. Azok a becstelen és nagyképű zagyvaságok pedig, amelyekkel a budapesti napilapok könyvismertetés címén bolondítják jó olvasóikat s amelyekben a jóhiszemű igazságkeresésnek még a szikrája sem található meg: minden, csak nem kritika. S fájdalmasan kell hozzátennünk: ebben a minden tisztességgel szakított népbolondításban főleg a liberális újságok tűnnek ki; az úgynevezett keresztény lapokban még inkább találni meggyőződéses cikkeket... De mit panaszkodni Nem olyan fontos ügy az egész.



Eszmék és mozgalmak


Ami a magyar irodalmi életet 1926-ban legjobban jellemzi, az a megjelenés nehézsége és a fiatalok fájó és nyugtalan mozgolódása. Teljesen beérkezett írókat tudnék megnevezni, akiknek polcain kész regények porozódnak s akik munkájukra nem találnak kiadót. Különös dolog: irodalmi lexikon kettő is napvilágot lát ebben az esztendőben, az olvasót, úgy látszik, érdeklik az író életrajzi adatai, csak a művei nem.

Budapesten nem akad kiadó modern magyar lírai antológiára, Párisban igen. De az egyik legelőkelőbb budapesti könyvkiadó megvásárolja Maurice Dekobra összes műveinek kiadási jogát, — egyedül a magyar író üzleti sikere iránt rendült meg a bizalom. Divatba jön, hogy az írók saját kiadásukban, előfizetők segítségével jelentetik meg könyveiket; sőt olykor ismert és jó írók alkotásai is, mint a középkorban, csak kéziratban vándorolnak kézről-kézre.

Természetes, hogy ezeket a nehézségeket fokozottan érzik a fiatalok. Előlük nemcsak a könyvalakban, hanem a folyóirat-hasábokon való megjelenés is csaknem el van zárva. A „Nyugat” még mindig az egyetlen komoly irodalmi orgánum Magyarországon s ide a fiatalok, már helyszűke miatt is, csak korlátolt mértékben kerülhetnek be. Persze felhangzott a csatakiáltás: a „Nyugat” színvonala lesüllyedt, iránya pedig konzervatívvá vált. Az első váddal könnyű végezni: egyik folyóiratunk színvonala sem lehet magasabb, mint az egykorú magyar irodalomé. De vajon csakugyan alacsonyabb-e ma Osvát lapjának a nívója, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt? Ady mindenesetre hiányzik belőle, — de viszont mennyivel érettebb a mai Móricz Zsigmond, B a b i t s Mihály, Gellért Oszkár, Kosztolányi Dezső, mint a régi! Tagadhatatlan — ezt a sznobok jól érezték meg — a „Nyugat” jelentősége ma sokkalta kisebb, mint megindulása első éveiben. Ezen azonban nem lehet segíteni. Hiába: törvény, hogy a művészeti korszakoknak csak a kezdetei tudnak lelkendező érdeklődést támasztani. Mély oka van ennek: a művészetnek csak olyankor nagy a becsülete, ha nem puszta élvezetet, hanem egy új magasabb rendű élet sugalmát is várhatjuk tőle. Ez a várakozás azonban oly korszakokkal szemben lehetséges csupán, amelyek még inkább az ígéret, mint a megvalósulás állapotában vannak (s ez, azt hiszem, arra vall, hogy a művészet mégis csak hamis Messiás). A „Nyugat” nemzedéke pedig már megmutatta, hogyan látja és éli az életet s kifejtette a szuggesztív erőt is, amely benne rejlett, — nem csillapíthatja tehát az ember örök sóvárgását megváltás, új, jobb élet után. Ha még érettebb műveket teremne is, mint aminőket terem. Törzsökös nagy írói azonban mégsem üríthetik ki hadállásaikat a fiatalok kedvéért. Mint Osvát Ernő mondja: „A „Nyugat”-nak nemcsak a jövővel szemben vannak kötelességei, hanem a múlttal szemben is.”

A fiataloknak maguknak kell megteremteniük a maguk orgánumait. Ha még oly nehéz is ez egy oly rendkívüli tehetséges nemzedék után, mint amilyen előttünk járt, (ebből a szempontból a múlt század ötvenes évei óta nem volt nehezebb sora íróinknak, mint ma az Ady—Babits után járóknak). S ha a mai Magyarország még oly rossz szemmel nézi is a fiatalokat: gonosz felbujtót sejtve mindenkiben. A hétesztendős bécsi emigrációjából minap hazatért Kassák Lajos „Dokumentum” címen karácsonykor már meg is indított egy új folyóiratot (Kassák és több társa hazatértével a magyar emigráció irodalmi élete teljesen megszűntnek tekinthető, ha néhány kitűnő író még odakünn él és működik is). Február havában napvilágot lát Szabó Lőrinc „Pandorá”-ja is. Higgyük, hogy a revü fiataljai új eszméket és harcokat, pezsgőbb életet fognak hozni a mai Magyarország tunya és üres szellemi életébe. Magyarországon 1919 óta máig szünetelt az apák és fiúk csatája. De ez a szünet: hiány volt. Reméljük, hogy a csata, a nemzedékek termékeny birkózása rövidesen újból megindul. Nem véletlen, hogy a fiatalok ma nem érik be egy folyóirattal. Onnan van ez, hogy ma nem egy feltörekvő fiatalság van, hanem több. A háború és a forradalmat követő évek alatt egész nemzedékek nőttek fel, amelyeket a lövészárok és a nyomorúság megakadályozott a kibontakozásban. A két folyóirat körül torlódnak a nemzedékek.



Könyvek és emberek

Ha pár évvel ezelőtt rovom ezt a cikket, valamely szakasz fölé bizonyára ezt a címet kell írnom: „Izmusok”. Ma már fölösleges ez a cím. A nagy izmuslaboratórium, amelyben a háború-utáni évek alatt az új és végérvényes tökéletességű művészet patentjein, a művészeti bölcsek-kövén dolgoztak, nagyjából felhagyott az üzemével. Van ugyan most is egy kisszámú költő-csoport, amely szürrealizmust akar importálni Magyarországra (a csoport neve: „Új Föld”.) De úgy érzem, mintha az írók ma már letettek volna arról a reménységről, amely pár éve még némileg élt bennök: hogy a művészetet, akár a technika vívmányait vagy a tökéletesebb szervezettségű társadalmat, fel lehet találni. Vannak emberi dolgok, amelyek lényegükben mindig egyformák maradnak. Az álom vagy a szerelem helyett például ma sem tudunk jobbat, mint cölöplakó ősapáink.

1926-ban már, nem születtek izmusok, csak könyvek.

De köztük egy remekmű: Móricz Zsigmond: „Kivilágos kivirradtig”-ja. Talán legszebb könyve az írónak. Evésről-ivásról, anekdotázásról van csak szó benne, karácsony-éjjeli mulatozásról a régi Magyarországon, s mégis: az egymás mellé rakódó gondtalan anekdoták között ott-érezni állandóan a költő némán remegő, meleg szívét. (Melegség dolgában egyedül a „Légy jó mindhalálig” vetekszik ezzel a könyvvel Móricz művei közt.) Mert a víg kompánia mulatozásának látszólag igénytelen keretében, Móricz a magyar sors ezer szorongató kérdését tudja felidézni —s a falusi idillként induló elbeszélésre egy közelgő monumentális katasztrófa veti rá fekete árnyékát, egy ország katasztrófája. Főleg két probléma megrajzolásában mutatkozik emberi és művészi szempontból egyaránt érettnek: amit a zsidó és a magyar fajta idegenségének áthidalhatatlanságáról, általában a két fajta egymáshoz való viszonyáról s amit a magyar nép — az öreg Szücs bácsiban képviselt — géniuszáról mond, az amott oly elfogulatlanul őszinte, emitt oly mély és meghatóan szép, hogy alig van párja az egész magyar irodalomban. A regénynek Magyarországon jóformán semmi visszhangja nem volt.

Nagyon finom munka Kosztolányi Dezső „Édes Anná”-ja is: egy buta, szinte öntudatlan kis cseléd története, aki gazdái szeretetlensége miatt úgyszólván beletéved a gyilkosságba. Ez a regény az impasszibilitás netovábbja: Kosztolányi nem könnyíti meg a feladatát,rossz írók módján, azzal, hogy megvastagítaná az urak bűneit és Anna mártíriumát. Végtelenül diszkrét jellemzési mód az övé, alig észrevehető súlyokkal dolgozik. Jellemző erre, hogy egy úrinő, kivel elolvastattam a könyvet, észre sem vette Édes Anna gazdáinak bűnösségét és a cselédet rosszaságán kezdett sopánkodni. Diszkrét jellemzési mód ez, de korántsem vague: ellenkezőleg a lehető legélesebb rajzú. Sohsem éri be holmi lírai általánosságokkal. Édes Anna köré nem sző hamis glóriát. Mily szép például, hogy a kis cseléd otromba paraszt-humorral évődik, mikor az úrfi elveszi a szüzességét. „Esküszöm”, — mondja az úrfi. — „Ez bűn, úrfi”, — leckézteti a leány. — „Miért volna bűn?” „Megesküdni minden vöröshagymáért.” S a csodálatos tárgyilagosság mögött mégis diszkrét meleg érzik néhol: a különös és meghitt tárgyaké, amelyek úgy élnek itt, mint Kosztolányi régi verseiben és a költő keresztény állásfoglalásáé, hogy a társadalmi ellentétek nem oldhatók meg intézmények útján, hanem csak úgy, hogy lélekben asztalunk mellé ültetjük a cselédeket.

Kassák Lajos önéletrajza, az „Egy ember élete” nem jelent meg ugyan még könyvalakban, csak a „Nyugat” oldalain, mégis meg kell itt emlékezni róla, mert az 1926. év ajándéka és eseménye volt. Maga Kassák ugyan nem tartja igazi művészi alkotásnak, mert ez a műve készen-kapott tényeket másol. De Kassáknak nincs igaza. Ilyen áradó gazdagsággal visszaidézni a múltat, annak minden színét, szagát, szavát s abban ilyen ösztönös biztossággal rátapintani a jellemzőre, a lényegesre: az bizony művészet. Rendkívül izgalmas és megkapó látvány, ahogy Kassák küszködve és csodálkozva napról napra tanulja és felfedezi az életet. Ami ezenkívül különösen vonzóvá teszi ezt az önéletrajzot, az alighanem a költő figurájának szépsége. Kassák ugyan ritka őszinteséggel feltárja a gyengeségeit, de hiába: ez a kemény és tiszta figura mégis rendkívül szimpatikus marad. S a kemény és tiszta erkölcsi levegő az, ami Kassák önéletrajzát egyszersmind a legkívánatosabb szocialista olvasmányok egyikévé teszi.

Zsolt Béla „Házassággal végződik” című regénye: a kegyetlen, szinte virtuskodóan kaján őszinteségű lelki leleplezések regénye. Alig van olyan lapja a könyvnek, amelyben egy-két frappánsul igaz és új világítású szót ne találnánk. A történések kerete az utolsó évtized társadalmi-politikai élete, igazi magva azonban egy sok neuraszténiával teli, keserű szerelmi történet, amelyet Zsolt a lelki fordulatok meglepően gazdag leleményével és az elbeszélő stílusnak valami siető és a dokumentumok bőségét mintegy e sietés miatt ki-nem-aknázó, de annál erősebben sejttető módján jelenít meg.

Nagy Lajos regénye, „A vadember”, bár expozíciója elnagyolt és befejezése is gyengébb, főalakja miatt igen erős benyomást tesz. Ez a főalak új figura és él. Orosz regényekben találni ilyen embereket, akik a társadalom szosaival nem törődve követik civilizálhatatlan ösztöneiket. Nagy Lajos talán a polgári világban sínylődő szocialista férfi sorsát akarta bemutatni regényében, de a „vadember” nem fér el a szociálista elmélet korlátai közt, — s ép ez a megragadó benne: az anarchikus, gátat-nem-ismerő tigris ős-ereje. Ez a vadember nem mondható egyszerűen jó embernek, de látni szép őt: az ereje teszi széppé. Úgy szép, mint egy vadállat. Az iróhoz láthatólag közel áll, de Nagy Lajos mégsem ideálizálja őt: bevallja minden hibáját, a brutális vadságát, önzését, ravasz ingyenélő voltát. A vadember ezzel az érdekes és bonyolult elevenségével válik feledhetetlenné.

Elgondolásban alighanem Földi Mihály „A Halasi-Hirsch-fiú”-ja az esztendő legnagyobb szabású regénye. Alapvető világnézeti probléma körül felépített mű ez, amely sok alakot mozgató ágas-bogas és érdekes mesében a zsidókérdés minden társadalmi és lelki mozzanatát is meg akarja érzékíteni. Az ilyen világnézet körül épülő művek sikerének azonban van egy alapfeltétele: a regény problémáját átélő hősről el kell tudni hitetniök, hogy ez a világnézeti kérdés valóban oly halálosan fontos nekik. Földinek ez, sajnos, nem sikerült eléggé: főhőse kissé valószínűtlenné olvad a „metafizikai problémák” levében.

De felvonultak ebben az esztendőben a fiatalok epikusai is. Közülök a termékeny Kodolányi János és Gergely Sándor a társadalmi kérdések iránt érdeklődik. Amaz a paraszt, az ormánsági paraszt állati kapzsiságát és aljasságát rajzolja regényeiben (legújabb könyve a „Kántor József megdicsőülése”) igen nagy erővel, pontossággal és plaszticitással, de szeretetlen ridegséggel, sőt csaknem pamflet-író gyülölettel, emez „Achrem Fickó csodálatos élete” című regényében a zsebmetszőket dicsőíti és teszi meg az eljövendő proletár-forradalom reményeivé, sajnos, akaratlanul inkább ellenérveket szolgáltatva álláspontjához. Molnár Ákost és Komor Andrást a lelki élet érdekli jobban: amaz „Gyereknek lenni” című novellás kötetében úgyszólván kitakarja a hősei tudatalattiságát, szörnyű félelmeit, sóvárgó csodavárását, örökösen működő éberálmait, felvonagló asszociációik bő, meleg és piros véráradását, emez pedig, (aki „Állomás” című érdekes és megható versesfüzetében a humornak, mondhatnám a chaplinizmusnak egyetlen lírai pendantját teremtette meg nálunk) „Jane és Jonny” című regényében csinál hasonlót: megmutatja, kicsit már laboratóriumi, túlságos tisztasággal, hogy azok az apró képzetbuborékok döntik el az életünket, amelyeket rendesen észre sem szoktunk venni.

Hiányos volna ez a kép, ha Erdős Renée „Báró Herzfeld Clarissz”-áról is meg nem emlékeznénk. E regényben minden fontosabb szereplőnek megismerjük a nemi képességeit és sajátságait. De a költőnő a hősök nemi aktusai közben állandóan az égre néz. Herzfeld Crarissz minden egyes aktus előtt és után vallásfilozófiai fejtegetésekbe bocsátkozik. S Erdős Renée, miután 400 oldalon keresztül a legmesszebbmenő módon kielégítette olvasói nemi fantáziáját legvégül elítéli a szexuális kicsapongást. Lehet, hogy könyvével erkölcsnemesítő hatásokra pályázik. Bizonyára ennek is tulajdonítható, hogy a „Báró Herzfeld Clarissz” majdnem olyan példányszámban jelent meg egymaga, mint a felsorolt könyvek együttvéve...

A lira persze kevesebb visszhangot keltett, mint a regények. Az előttünk járt nemzedékből a gazdag másodvirágzású Gellért Oszkár keltett nagy figyelmet „Velem vagytok” című verseskönyvével. Gellért kezdettől fogva tiszta karakterü hangja ma még tisztább, mint azelőtt: férfias és gyengéd, emelkedett és józan, vakmerően meztelen és áhítatosan szemérmes. Több tehetséges fiatal költő is jelentkezett: a folyton mintegy megafonon át kiáltozó Bányai Kornél (Örök arc), akit mintha egy irodalomtörténész úgy talált volna ki, hogy összerakta a háború-utáni „kozmikus” költők tipikus vonásait, de akinek egyhangú nyelvében kétségtelenül igen sok az erő, a szimpatikus Sárközi György, akinek „Angyalok harca” című kötetét kissé drámaiatlanná sápasztja ugyan, hogy harcra nem igen kerül sor benne, a jóság elegáns karcsú angyala oly könnyen legyőzte nála a gonoszság angyalát, de aki mégis minden sorában költő, mert a szeme állandóan színes és boldog látásokban fürdik, Fenyő László („Elveszett évek”), akinek a képek barokk terhétől szinte roskadó verseiben őszinte vergődést látni egy emelkedett élet felé és a forrongó Szabó Lőrinc (A Sátán műremekei), aki évekkel ezelőtt végtelen űpantheista verseket írt, verseket, amelyek mindent megmondóan világosaknak látszottak, de éreztük, oly mélyek, hogy mégsem vagyunk képesek a fenekükre látni: az utóbbi időben az elégületlenség és nyugtalanság állandó magas tartásába helyezkedett. Azt hiszem, ez az érdekes és tehetséges ember azért nem képes még mindig megtalálni magát, mert folyton merev konstrukciókat ír elő magának, ahelyett, hogy egyszerűen az ösztöne szabad kanyargását követné.

Kassák Lajos „Tisztaság könyve” címen antológia-szerű gyűjteményt állított össze utolsó esztendei leglényegesebb tanulmányaiból és legszebb versiből. Kassák most konstruktivistának mondja magát. Büszke rá, hogy a technikai vívmányok korában él, a csúcsra-érkezettség jegyével néz a múltra s a legszimplább hasznosság mértékével elkormányozhatónak tartja az egész életet. A konstruktivizmus, úgy látszik, a „sofőrtípus” művészete. Annál meglepőbb aztán, hogy a tapasztalati valósághoz ragaszkodó, józan hasznosságot hirdető, élesen látó, egyszerű összetételű Kassák verseinek olvastakor mégis szédülést érzünk: mintha nyomasztó irreális dolgok közt volnánk, egy elvarázsolt kastélyban, amelynek földjén nem bírunk megállni. A konstruktivizmus tehát a gyakorlatban megtagadja önmagát: nem vállalja a maga-hirdette szabályos egyszerűséget, szükségét érzi a fantasztikumnak. De Kassák igazában nem lát tapasztalat-fölötti dolgokat. Hát gyárt magának. Alighanem ezért hatnak oly kínosaknak néha e kitűnő művész csinált bizarrságai. A konstruktivista költőnek sem volna szabad tovább nyújtóznia, mint ameddig a takarója ér. A takarója csak a hasznosságig és az átlagtapasztalásig´ ér: miért merészkedik hát ki az irreálitásba?

Akiknek a könyveit pedig nem olvastam vagy akikről megfeledkeztem: bocsássanak meg.



Prognózis

Az 1927. esztendő, ha anyagi bajok el nem verik a reménységeinket, úgy látszik, elevenebb életű lesz, mint az elődje volt. Jó könyvekben nem volt hiány 1926-ban sem, csak a jó könyvek visszhangja, problémák, gondolatok hiányoztak. A felmozgolódó fiatalság folyóiratainak sikerülni fog talán megindítani Magyarországon az irodalmi élet drámáját.

A harc nagyjából három erőcsoport között fog végbemenni. A formalisztikus, a szociális és a metafizikai érdeklődésű erőcsoportok között. Azok között, akik formai reformoktól, vagy a társadalmi és mai emberhez, vagy pedig a társadalom-fölötti örök emberhez szólástól várják a művészet új nagy kivirulását. Ezekre a harcokra s e harcok fiatalságára gondolok ma, szerény reménykedéssel és lankadt bizodalommal.

(Forrás: Korunk, 1927. febr.)

Shakespeare: XXII. szonett



Tükröm hiába mondja, hogy öregszem,
Míg egy vagytok, te meg az ifjúság;
A te ráncaidat kell észrevennem,
Hogy belássam: közel már a halál.

Mert ami csak borít téged, a szép,
Ékes köntösként fedi szívemet,
Mely benned él, mint bennem a tiéd;
Hogy lehetnék így nálad öregebb?

Légy hát óvatos, Édes, amilyen
Én vagyok, nem magamért, de teérted,
Úgy hordva szíved, ahogy dajka sem
Félti kicsinyét, kit annyi baj érhet.

S ha majd enyém meghalt, ne várd szíved:
Nem úgy adtad, hogy egykor visszavedd.

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Shakespeare: XXI. szonett



Az enyém nem olyan, mint az a Múzsa,
Kit festett szépség is dalra tüzel,
Ki kedvesét a mennyel koszorúzza
S minden szépre az övével felel

S büszke hasonlattá szövögeti
Nap s hold díszét, föld s tenger gyöngyeit,
Április első virágát s ami
Ritkát ez a nagy égbolt csak borít.

Igaz szerető, igazat írok,
S higgyétek el, ha emberfia szép,
Hát ő az, noha úgy mégsem ragyog,
Ahogy arany gyertyáival az ég.

Fecsegjen a nagyzoló, csacska száj,
Én nem dicsérlek: nem vagyok kufár.

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Fekete István: Élet a hó alatt (1941)

(Szőnyi István: Aratás)


Méteres hó vastag takarója alatt alszik a föld. A havon ujjnyi jégkéreg – a múltkori havas eső maradéka -, és ezen az azóta hullott hó vadul nyargalászik ide-oda, a szél szeszélye szerint.

A föld csonttá fagyva, de ebben a fagyos ágyban mit sem tudva hóról, hidegről, háborúról, öntudatlan álomban alszik az élet. Dupla koporsóban. Egyszer magában a magban, egyszer pedig a földben.

Ha aztán eljön a tavasz, felszakad a fagy, omlik a föld, beszivárog a víz és a meleg. Megmozdul a csíra, és a nap felé kinyújtja karját millió élet.

Az egyikből virág lesz, a másikból fű, a harmadikból talán bogár, lepke vagy hernyó.

Ahol hótakaró nem volt, talán semmi. Talán csak a legerősebbek, a legéletrevalóbbak bírták ki a hideget, a többi az álomból átcsúszott a megsemmisülésbe. De mit jelent a magvak világában, ha ezer elpusztul? Semmit. Millió van helyette. A növénn gondoskodik fajának fenntartásáról, és vannak magvak, melyek tíz-huszonöt évig alusznak. (A fáraósírokban talált három-négyezer éves búza csíraképessége persze – a hétfejű sárkánnyal és a terüljasztalkámmal egy rovatba írandó.)

Teleket érnek meg és tavaszokat, de nem csíráznak, mert mélyen vannak a földben. Egyszer azátn jön az eke, talán egy ürge, amely lyukat ás magának, és a mag olyan mélységbe kerül, ahol elég a meleg, elég a víz, elég a levegő, és akkor a csíra bölcsőjében egyszerre cingani kezd az élet. Ahogy fogy a meleg, úgy lassul a nedvkeringés. Amikor pedig csikorgó csizmájában a tél duhajkodik a domboldalakon, nem talál már mást, mint kórószárat, fagyos vázakat, mert az élet már régen lent lapul a földben, hallgat, és várja a tavaszt.

Van, amelyik gyökerében őrzi életét, és van, amelyik a magjában, s van, amelyik – az ember sose tudja – mindkettőben.

Csodálatos életet élnek a növények! Azt mondhatnám, hogy jönnek-mennek, tesznek-vesznek, szeretnek, teremnek és elmúlnak, hogy megújuljanak.

A reggeli kávé mellett ott fekszik a zsemle. Felvesszük, és vajat kenünk rá, s amikor szétomlik szánkban üde ropogása, gondolunk-e vajon a búza útjára, amíg zsemle vagy kenyér lesz belőle? Alig. Pedig érdemes.

Onnét kezdve, amikor a búzának megvetik őszi ágyát. A búzaszem elfekszik benne, és a magtakaró borona három-négy centi földtakarót borít rája. Ez az idő nagyjában szeptemberre esik. Ilyenkor még melegen süt a nap – a búzának elég melegen -, és az eső is elég langyosan áztatja a földet. A búzaszemnek – egyelőre – egy csepp víz is elég. Héja megpuhul, a magban levő keményítőből cukor lesz, mert a csíra, a fejlődő élet – mint afféle gyerek – szereti a cukrot.

Az alvó élet tehát elindult, és a búzaszem nem mag már, hanem növény. Mégpedig – akármilyen fiatal is – előrelátó növény. Meggondolt. Nem siet a napvilágra küldött levélkével, hanem először apró gyökeret ereszt, megkapaszkodik a földben, kitapogatja az élelmet, a vizet, a megélhetési viszonyokat, és a csírából csak akkor kezd kibújni az első levél. Rettentő erővel igyekszik a föld felé. Ha göröngy állja az útját, elbújik alatta; ha kemény, kérges a föld, repedést keres; ha falevél esett útjába, félretolja. Élni akar!

Közben gyökerei megerősödnek, és mire a zöld levélke hónaljából újabb levelek bújnak elő, a mag, a búzaszem már üres, int a kagylóhéj, mert eddig belőle élt a növényke, mint a gyermek az anyatejen.

De a gyökerek már munkában vannak, szőrös tapogatóikkal szívják a földből az élelmet, és a búzát elválasztják,m ert az anyának több teje nincs. Álljon meg a maga lábán.

Meg is áll! Azaz jobban mondva elfekszik, mert ekkor már október van, talán november, kemény szelek száguldoznak, és a nap sem biztatja növekedésre. Terülj, fiam, bokrosodj, erősödj – küldi az üzenetet langyos sugaraival -, majd tavasszal találkozunk.

A búza megfogadja a tanácsot. Nem kapaszkodik az ég felé, hanem leborul a földre, és várja a tavaszt. De még közben van a tél, a nagy vizsga. A természet kegyetlen tanító, és csak két osztályzatot ismer. Az egyik az élet, a másik a halál.

A búza egyszer csak csodálkozva látja, hogy holmi fehérség hull a levegőből. Brrr, de hideg eleinte, de aztán már nem is olyan dermesztő. Mire tenyérnyi vastag lesz, szinte meleg van alatta. Olyan, mint a puha takaró, és a búza elálmosodik.

Leesett az első hó. Alatta pedig alusznak a vetések. Életük meglassul, enni nemigen kívánnak, csak bóbiskolnak, és álmodoznak a tavaszról. A napsugár átszűrődik a havon, s a vetések lustálkodnak.

Ha nem jöün hó, baj, baj, de azért ki lehet bírni. A magyar búza húsz fok hidegnél még nem esik kétségbe, ha nincs rajta hótakaró, de ha megszorítják, még huszonöt fokot is elvisel. Csak legyen rá elkészülve, és ne jöjjön utána hirtelen a - meleg. A hőfokok váratlan ugrándozását nem bírja el, és éppen úgy elpusztulna, mint az az ember, akit a siófoki strandon fürdőruhában érne a tél, vagy kánikulában szőrcsizmában, farkasbundában járna, és a budai kiskocsma „jól fűtött” szeparéjában gyömbéres forralt bort inna olvasatlan poharakkal.

Az idő azonban még a tél kedvéért sem áll meg, és a nap február vége táján rendszerint elsepri a havat, és kitakarja a határt az érkező tavasz fogadására.

Ez idő tájban néha aztán éles viták vannak a tél és a tavasz között. A tavasz itt van már, de a tél még nem akar menni. A nap a tavasznak ad igazat, a hold a télnek, és a vége az, hogy nappal a tavasz az úr, éjjel pedig a tél. Ennek a villongásnak pedig a búza issza meg a levét. Miért? Azért, mert nappal meleg van, és a föld felületének három-négy centiméteres felső kérge átmelegszik, sáros lesz a kiolvadt fagytól, és szétlapul, éjjel pedig újra megfagy, és ezt a kétujjnyi vastag kérget a hideg összehúzza, valósággal felemeli, s a szegény búza hiába jajgat, hogy – az istenért! – ne emelgessenek engem a gyökerem nélkül! Márpedig ez történik. A fagynak és elolvadásnak játéka csak a gyökerek feléig terjed. A gyökér bele van ágyazva az alsó rétegbe, de csak a felső emelkedik, és a gyökér – mit tehetne? – elszakad. Ha sokáig vitázik a téllel: a búza elpusztul.

Szerencsére nem minden évben folyik ez a kártékony játék, és akkor sem sokáig. De különben is ott van a gazda, aki idejében észreveszi, hogy a búza szomorkodni kezd. Megvakarja a fejét, tömör stílusban véleményt mond a bolond időről, és másnap már – ha felszáradt a föld – hengerek járják a vetést, és a búzát egyszerűen visszanyomják a helyére. Az elszakadt gyökerek helyett újak nőnek, és a búza túl van a télen.

Néha azonban, ha sok a hó, és lassú olvadásban összetömődik, fojtogatni kezdi a búzát. Ez a fojtogatás aztán veszedelmes lesz akkor, ha az olvadó hó tetején jégkéreg képződik, s ez a kéreg már rajta fekszik a búzán. A búzának éppen úgy kell a levegő, mint az embernek, és ha nem kap, éppen úgy elpusztul, mint z ember. Ami a jég alatt volt, azt már elhasználta, és a jég friss levegőt nem enged keresztül magán. Olyan, mint az üveg. Átlátszó, merev és törik. Még ez a szerencse, mert a gazda megint csak megvakarja a fejét, és másnap már megkondul a vezérürü kolompja, és a birkafalka bégetve tolong a jégre. Elöl a juhász, a fővezér, utána a vezérürü, az alvezér, hátul a puli, a kapitány, tehát akárhogy is vág a jég, a szegény birkának menni kell. Egyet-kettőt fordulnak, a jég apróra van törve, át van lyuggatva, és a búza teleszívja levéltüdejét levegővel.

Ezután már aztán igazán jöhet a tavasz. Jön is. A búza most már felemeli leveleit, és szárba indul. Siet a nap felé. Elrejti a pacsirta fészkét, susogni kezd, lágyan hullámzik, és az örök anyaság ringatásával dajkálja a kalászokat.

De hol van már ekkor a tavasz?

A búzamezőket már a nyár tartja kötényében, a kalászoknak férfias bajusza nőtt, és nem félnek már a kaszától, mert polyvatenyerükben hússzorosan megérett már jövendő életük.

De ez még messze van! Ma még hó és jég alatt alusznak a csírák. Fölöttük szilaj szélnótára kopogózik a tél, és a millió csíra névtelen álmában ott szunnyad a vágy, az élet, a – Kenyér.

Azért ha puha kenyeret törsz, vagy zsemlét ropogtatsz – még ha nem is jut rá vaj -, gondolj a búzára, a hó alatt alvó kenyeredre – szeretettel.

(Forrás: Fekete István: Rózsakunyhó – Elbeszélések és karcolatok 17-21. old. – Móra Könyvkiadó Bp., 1973.)

Takáts Gyula: Kosárfonó köszönti a tavaszt



Dalt zengjen államon a sűrű szakáll!
Már fenem a bicskám a szikla kövén,
hisz karikába hajlik a fűzfaág
az apadó csermely tisztuló ölén.

Nyesem az ágát és fonom kosárba!
Puha karján illatok fészke legyen!
Illanva jön már a völgyeknek alján
és ott látták táncolni fönn a hegyen.

Haját a csőrükben madarak tartják.
Szöszfényű fürtje a cserfák közt lebeg,
rügyező ruhája hajadon testén
csillog, mint holdtól a víztócsás berek.

Léptétől ikrásak lesznek a vizek.
A bokroknak gömbje illatos korsó,
és fölpattan a halott erdők zára,
mint tündér szemén az üvegkoporsó.

(Forrás: Takáts Gyula: Vulkánok, fügefák Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978.)

Pájer Antal: Kérelem



Keblednek mélyzeten
Tűzszikrák nyugszanak;
Kívül, fölületén
Hóhalmok állanak.

Leányka! nyissad föl
Felém hő kebledet,
Mert elfagyasztja e’
Zordonság lelkemet!

(Forrás: Lombok 18.sz. Nyárelő. 1838)

Garay: Ablakismeretség



Lányka mint a rózsabimbó,
Ifju, kellemes,
Lett velem boldog fiúval
Ablakellenes. –

Más, ha ébred, azt tekinti
Kél-e már a nap;
Én, a lányka keltét várom,
Én a boldogabb.

S látom a hajnalhasadtát
Kisded ajakán,
A vidám reggel derűjét
Hói homlokán,

S napvilágot e derűben
Kettőt egy helyett,
Egy pár ellenállhatatlan
Hódító szemet.

Ah e szemnek ellenében
Oly sóvár vagyok, -
Szűn alatt kimondhatatlan
Érzelem lobog.

Mintha e lány-napkelésért,
Isten tudja mért,
Sokkal, sokkal többet adnék
Mint az égiért!

(Forrás: Lombok 8. sz. Tavaszhó 27. 1838)

Szvorény József (Romvay): Ninához



Földnek szép virágin
A’ langy szelletek,
Csókolódzva hogyha
El-ellejtenek:

Egymásnak susogják
Édes titkukat,
’S háborítlan élik
Boldogságukat.

Ó lány, szüm’ virága! –
Napon-éjen át,
Halld ifju keblemnek
Égető titkát:

Mellyet elvisz hozzád
Keblem’ sóhaja,
’S ez, - a’ lángoló ’s hü
Szerelem maga.

(Forrás: Lombok 10. sz. Tavaszutó 4. 1838)

Erdélyi József: Altató



Tücsök zenél a vén tűzhely alatt.
Zenélj, tücsök, - rég nem hallottalak!
Pedig be sokszor altatott zenéd,
Gyerekkoromban. Emlékszel-e még?...

Más megye volt az, más volt az a ház,
Lakásom-ágyam volt azóta száz,
Nyár múlt azóta, harminc legalább,
Egy emberöltő! Egy egész világ!

Más tanya volt az, gyermek voltam én,
De én voltam az élet elején,
De én voltam, az, aki most vagyok,
Ki most vagyok, ki holtig maradok...

Tücsök zenél a vén tűzhely alatt.
Zenélj, tücsök, - rég nem hallottalak!
Pedig be sokszor altatott zenéd,
Gyerekkoromban. Emlékszel-e még?...

Más tücsök vagy te, de mint az, te is,
Azt mondod nékem, hogy „csicsis-csicsis”.
Alszik a tűz, takarja a hamu,
Aludj te is, te fáradt kisfiú!...

(Forrás: Erdélyi József: Villám és virág 43. old. - Turul Szövetség Könyv- és Lapterjesztő Kft. 1941.)

Erdélyi József: Megfagyott diófák



Szigorú tél volt ez a múlt,
ilyet még fel nem jegyezett, -
száz esztendővel ezelőtt,
csak az írott emlékezet.

Harmincötfokos volt a fagy...
Most látszik meg csak igazán
a téli fagykár, a csapás,
ez újesztendő tavaszán...

Sok vén diófa megfagyott,
hiába jött a kikelet,
nem hozott barkát a dió,
nem hajtott a fa levelet.

Hiába jött a kikelet,
párjával a sárgarigó:
nem várta sátor a dalost,
hiába szól: Köböl dió!

Hiába jött a jó madár,
mégsem ment vissza, itt maradt, -
jósolni nékünk szebb jövőt,
sok-sok, köböldiós nyarat.

(Forrás: Erdélyi József: Villám és virág 39. old. - Turul Szövetség Könyv- és Lapterjesztő Kft. 1941.)

Dézsi Mihály: Kerekes Ilonka (népballada)



„Nem, nem hiszem néném, hogy uram mást szeret,
Nem lehet ez való, csak álom, képzelet.
Virrasztóba ment ma, felfogadta, mondta.”
„Hiszel te férfinak Kerekes Ilonka?”
„Hiszek én férjemnek, hisz szegény volt s árva,
Én egyedül voltam gazdag apám lánya.
Bolondult utánam tíz falu legénye,
De nem a salakja s nem is a szegényes,
Én számba sem vettem, még rájuk se néztem,
Uram, Molnos János tetszett csupán nékem. –
Kőházunkba hoztam, szívem neki adtam. –
Jaj, ha hű nem lenne!... De csak hamar rajta!
Gyorsan öltözz! Gyerünk! Üssünk mindjárt rajta!” –

Özvegyasszony háza nagyon csendes máris,
Pedig még nem alszik benne Szabó Máris. –

„Csendesen Ilonka! Hallgasd! Lassan! Érted?
Szabó Máris ajkát csókolja a férjed.” –
„Lelkem néni várjon, szívem, lelkem úgy ég,
Ha ez igaz lenne, tán meg is őrülnék.
Az ő hangja... Hallám... Megcsókolta párszor...
Oh Uram, Teremtőm! Vigy ettől a háztól.” –

. . . . .

„Gyermekim, leányom, úgy szeret anyátok,
De nem visel többé gondot már reátok.
Megcsalt éd’s apátok, Isten verje érte,
Miatta már szívem elég bánat érte. –
Vagyonunk nagy részét elette, elitta,
Átkozott szívem te, ne dobogj miatta. –

. . . . .

„Nem nyugszom én, nem, nem. Rágyújtom a házat,
Hadd égjen benn szörnyen. Hisz szégyen, gyalázat!
Van neje, gyermeki feslő rózsabimbók,
Ő mégis mást szeret, egy mihaszna ringyót.”
Azzal gyermekeit rendre megcsókolta
S kiosont a házból Kerekes Ilonka. –
Sötét volt az éjjel, csend honolt a tájon,
Néma csend, síri csend a halottas házon -

„Aluszol, aluszol én Molnos Jánosom
Puha fehér ágyon, idegen vánkoson?
Aludjál, aludjál nyugodtan, csendesen,
Míg az égő üszköt e házra rávetem. –

. . . . .

A harang megszólalt kongva-bongva, sírva,
Mintha lányt vittek vó’n ki a hideg sírba. –
Az égő ház lángja kavargott a légben,
Nagy zsibongás, lárma támadott az éjben,
Egész falu népe oltotta: hiába,
Mégis odaégtek mindketten a házba. –
Mindenki sajnálja, mindenki könnyezi,
Egyedül Kerekes Ilonka neveti. –
Haja szétzilálva, ő maga egy ingben,
Megáll a nép között. Hallgat rája minden.
„Megcsalt a galambom piros pünkösd napján,
Maradt egy leányom, szép szőke Ilonkám! –
Az uram rosszcsont volt. Elégettem... Szánom...
Most már várhat reám túl a másvilágon.”...
Azzal elfut, szalad, bomlott hajjal, ingben...
Szegény, szegény asszonyt szánja ég, föld, minden.

(Forrás: Unitárius Közlöny I. kötet 1888. szeptember 9-ik szám – Kiadja a Dávid Ferencz Egylet)

Nagy Lajos: Az anya

(Kernstok Károly: Szilvaszedők 1901)


(Szilvaszüreten)

A reggel künn kapja, az estve ott éri,
Istennek áldását szedi, gyűjti, méri...

Esőtől, harmattól lába által ázik
Észak vad szelétől két keze megfázik...

Kifárad a cseléd, megtölt minden csebret,
De félbe nem hagyja, mihez hozzá kezdett...

S amíg foly a munka, habár nem is mondja,
Szerettei között bolyong lelke, gondja...

Napnak derülését alig-alig várja,
Hogy fiát, leányát kebelére zárja...

S mikor aztán estve elcsendesült minden
Munkája értékét számítja fel itt benn...

Oda is kell ennyi, itt is ott is hiány.
„Oh, de jókor jött ez isteni adomány!”

Szemeit álomnak imával adja át...
Gyermekem, szeressed az édes jó anyát!

(Forrás: Unitárius Közlöny I. kötet 1888. szeptember 9-ik szám – Kiadja a Dávid Ferencz Egylet)

Kisfaludy Atala: Egy ellenségemhez



Mért borúl el liljom arczod,
Hogy ha meglátsz engemet ?
Szelid szemeidben hogyan
Lehet annyi gyűlölet ? !

Szelid szived, ifjú szived
A mely oly jó, oly meleg,
Már gyűlöl ? Hisz szeretni is
Még alig tanúla meg.

Az életnek csak tavaszát,
Csak rózsáit ismered,
Nem tudod, hogy egy kebelben
Mennyi gyötrelem lehet ?

Nem tudod még, hogy mennyit kiizd,
Mennyi kinos harczot vív,
Mennyit szenved, mennyit vérzik
S még sem szakad meg a szív.

Nem tudod, hogy az én szívem
Mennyit vérzett, szenvedett!
Nem tudod, a fájó szivnek
Hogyan fáj a gyűlölet ?

A ki boldog, az daczolhat,
Föntartja a büszkeség ;
De a szenvedőnek, hidd meg,
Öntudata nem elég.

Volt idő, meg nem hajoltam
Egy egész világ előtt,
Oh, de a sok szenvedésben
Büszkeségem meg törött!

Szivem eddig kérelmét csak
Istenéhez küldte fel,
Most e büszke sziv megtörve
Szeretetért esdekel!

S mit csak ég felé emeltem
Eddig, itt e büszke kéz !
Feléd nyújtom, oh, fogadd el,
Hisz szeretni nem nehéz,

Oh, ne gyűlölj, ne fordulj el,
Emlékezz és gondold meg,
Hogy a szelid üdvözitő
Mondá: „ne itéljetek" !

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Kisfaludy Atala: Kérdés


A rét szereti-e
Jobban hűs patakját,
Vagy patak a rétet,
Melynek életet ad ?

Virág szereti-e
Jobban a harmatot,
Vagy égi harmat a
Szomjazó virágot ?

Rózsa szereti-e
Jobban fényes napját,
Vagy a napsugár az
Érte nyíló rózsát ?

Az éj szereti-e
Jobban a csillagot,
Vagy a csillag az éjt,
Melyre fényt árasztott

Kedvesemet én így
Sokszor kérdezgetem:
Én szeretem-e őt
Jobban vagy ő engem ?

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)


Csifó Salamon: Emléksorok (1888)



Aranyidat, pénzed szórd a szegényeknek;
Óvd a becsületed, szerénységed tartsd meg.
Arcod legyen mindig belsődnek tüköre;
A hit és szeretet jó lelkednek őre.
Szívedet – e tiszta erények hajlékát –
Szenvedés, csalódás ne nyugtalanítsák.
Tanuld meg, hogy a szó virág, amely ígér,
A tett pedig gyümölcs, mely ha jó, megdicsér.

(Forrás: Unitárius Közlöny I. kötet 1888. február 2-dik szám – Kiadja a Dávid Ferencz Egylet)

Gálfy Sándor: Szántóka...



Szántóka! Te dalos, kedves kis madár!
Édes énekedtől cseng egész határ.
Nincs oly szép muzsika, nincs oly ékes dal,
Mely versenyezhetne szép nótáiddal.

Isten adta nekünk bűvös dalaid,
Hogy enyhítsd a szántó fáradalmait,
Hogy a rideg földszín, mely alig virul,
Éltet nyerjen dalod víg hangzásitul.

Míg mi munkálgatjuk földünk itt alatt,
Égig emelkedve mondod el a dalt,
Nem kell semmi kepe, nem kell semmi bér,
Ingyen mondasz imát, mely az égig ér.

És a jó teremtő érti szép szavad,
Fáradalmunk majdan bőv áldást arat,
Vígan töltjük az őszt, a tél vígan vár
Áldjon meg az Isten, kedves kis madár!

(Forrás: Unitárius Közlöny I. kötet 1888. január 2-dik szám – Kiadja a Dávid Ferencz Egylet)

Fekete István: Szilveszter éjjel (1934)

Éjfél van a havas utak s az örök Idő országútján. Az óesztendő utolsó éjfele. Tomboló szél nyargal az éjszakában. Nincs, ami útjába álljon, s a dermedt jegenyék suhogva hajolnak délnek, sziszegve panaszkodnak, és gyökereikkel riadtan kapaszkodnak a fagyos földbe.

Az öreg esztendő szélostora zúgó suhogással vág végig az erdőn, a síkon, és didergő fejüket meghajtják a felhőket érő fenyők éppúgy, mint a száraz kórószálak, melyekről az utolsó magvakat tegnap vitték el az éhes tengelicék.

Zúg a szél az erdőn.

Suhog a tölgyesben, és orgonál a fenyvesben, hol ízekre szakad, amikor belevágódik a hegyes tűlevelek milliós országába. És hordja a havat. Felszedi a tisztásokról, hol nekivágja a fák északi oldalának, hol mohás ágyba kapaszkodnak a hó nyargaló porszemei. Ami aztán megkapaszkodni nem tud: lehull a földre. Nekitámaszkodik a fának, vagy viteti magát új utakon, hol új torlaszok nőnek.

A patakból csak egy keskeny fekete csík látszik. Ott folyik a víz csendesen, szótlanul. Néha felcsillannak itt-ott apró hullámok, mintha tudnák, hogy az őszből jönnek, de a tavaszba mennek. A patak egyik oldalán szinte lóg a keményre tapasztott hó, a másik oldalon kopaszra seperte a szél, mely hideg ujjaival felborzolja a víz fázósan redős tükrét.

A hó alatt ujjnyi jég fojtogatja a patakot. Megkapaszkodik a partokban, és szeretne összeérni, de a hó nagy súlya letördeli a szélét, s a víz hangtalan örömmel konok feketeségbe rántja a betolakodókat.

És a hó halott birodalmában, a havas erdőn rettegve álmodik az Élet. Nincs hang, csak a szél jajgatása, nincs mozgás, csak a jeges ágak vergődése. A nap talán sose kel fel többet, hogy nagy fejű szitakötőket vegyen aranyos, meleg sugarára. Talán elfáradt a messze kelet végtelen útjain, vagy elvesztette áldott tarisznyáját, melyben ott szunnyad a rétek virága, az erdők dús rügye s a fészkek meleg ágya.

Nincs válasz az éjfélbe szakadt éjszakában.


Minden bokorra hódombot rakott a tél. Kicsire kicsit, nagyra nagyot. Vajon miről álmodnak fehér takarójuk alatt kopasz kis karjaikkal a didergő cserjék?

Az erdő egyik szögletében nagyobb hódomb. Azon már ablak is van. Az az erdőőr háza. Csendes, mint a többi fehér halom az erdőben. Ablaktáblái behúzva, eresze majd a földig ér, és nyitott pitvarában szorgalmasan rakja le hideg terhét a szél

Bent, a gerendás szobában álmos lámpavilág. Csizmás ember könyököl az asztalra, és ijedt arcú, öregedő asszony a kályha mellett. Ha a szél megrázza az ablakot, odanéznek, s az asszony ilyenkor a szívére szorítja a kezét.

- Jaj, istenem, csak már itt lennének!

Az erdőőr dörmög valamit. Nem érteni. A szobában ijedt várakozás pattanik néha a bútorokban, és a perceket álmosan őrli a szú a gerendákban. Neki mindegy. Csendbontó kis kapargálása akkor is lehullt a süppedt szobába, amikor hideg arcú öregember feküdt az ágyon kiterítve, üveg rózsafüzérrel darabos ujjai között, meg akkor is, amikor az új erdőőr meghozta a menyecskét a kimeszelt szobába, s az egyszerű vágyak megölelték egymást.

Régen volt. De ezzel a szú nem törődik. Néha felesel a láncos faliórával, melynek ketyegése nélkül rondítana a csend, néha elhallgat, különösen nappal, amikor nem szórhatja időt őrlő fűrészporát a sötétben ijedten dobbanó szívekre.

Az óra éjfélt üt. Rozsdás láncán zörögve szalad lefelé a súly.

Az erdőőr felkel, és odaül felesége mellé. Megsimogatja kezét.

- Boldog új esztendőt, anyjuk!

Az asszony feje még mélyebbre csuklik.

- Mindenkinek. Azoknak is, akik kint járnak... –

És keze fejével megtörli szemét. Rettegve gondol a szélviharos erdőre, hol emberi vadak állhatnak a homályban. Az ura csak most lábalta ki egy ilyen éjszaka emlékeit, most meg a lánya vőlegénye ment el, hogy találkozzon a veszedelemmel, mely a fejük fölött lóg, amíg csak le nem számolnak vele.

Odakünn mintha megroppanna a hó. Az ember előrehajol, mintha szemével is hallgatózna, az asszony meg belekapaszkodik az ura karjába.

- Ne menj ki! Majd zörgetnek.

Megkoppan az ablaktábla. Egyszer... kétszer... háromszor...

Feloldódik az ijedt csend. Az erdőőr felugrik, zárat nyit, és szélesre tárja az ajtót. Elöl zömök, piros képű ember topog be. Akkora kis nevető, fekete szemmel, mint a kökénybogyó, utána szép szál legény, hogy meg kell hajolnia az alacsony ajtóban. Fején kötés.

- Megvan! – lihegi az apró emberke. – Megvan! Boldog új esztendőt! Komámasszony, ölelje meg a Jóskát! Ez csinálta. Amíg rám lövöldözött a gazember: a háta mögé került (mert egészen eszét vesztette az a zsivány, meg a szél is jajgatott), és lerántotta a földre. Alig tudtam a hóban kiválogatni, melyiket üssem, úgy összebomgolódtak. Kétszer is fejbe vágtam, amíg eleresztette Jóskát. Akkor aztán megkötöztük. Most már a csendőrök fogják a községházán.

Boldog zsibongás a kis szobában: hála isten! Hála isten! Ez igazán boldog esztendő.

- Anyjuk, bort! Tegyétek le a puskát! Hozd ki a nagyobbik lámpát! Ennivalót! – Az asszonyka szaporán sürög-forog. Fehér abrosz kerül az asztalra. Hideg hús, fonott kalács. Boldog nevetés. Összekoccannak a poharak.

- Derék ember vagy, Jóska fiam! Isten éltessen!


A legény azonban szótlan. Jólesik neki az asszony anyás simogatása, de látszik valamit szeretne mondani. Amikor egy kicsit elül a zaj, meg is kérdi?

- Erzsi már alszik? – És elpirul.

Amazok hárman boldogan, nevetősen néznek össze.

- Nézd meg, fiam. Talán még nem feküdt le.

A legény olyan lassan kel fel, mint kit nógatni kell. Aztán benyit a másik szobába.

Amint becsukódik mögötte az ajtó, puha meleg karok fonják körül és a boldogság tüze lángra lobban a sötétben.

- Ó, istenem, nemhiába imádkoztam! Megsegített... – Aztán már alig beszélnek. A nagykemence széles padkáján el nem mondható boldogság álmodik. Akadozó suttogás vergődik a homályban, s a szívekben zsongó muzsika zendül. Néha megsimogatják egymás kezét, néha felsóhajtanak, mintha siratnák a perceket, melyek soha vissza nem térnek. A sötét zugokban hangtalan nevetés hancúrozik, és a szú is elhallgatott a mestergerendában. A vágyódásban fulladozó gondolatok már messze járnak, már rakják a fészket, a puhát, a meleget.

De eljár az idő. Messze keleten a nap mégiscsak nyakába akasztja áldott tarisznyáját, hogy elhozza a fényt, a meleget, a szeretetet. És jövetelének tollas kis hírnöke, a kakas megszólal az ablak alatt:

- Hajnal van, újév hajnala! Ébredjetek!


Elült a szél. Odafagyott a szikrázó, ébredő, fehér erdőhöz. Cinkék kopogtatják a jeges ágakat, és sznó csilingel valahol az utakon. A faluból a muzsikaszó alig ér el idáig. Csak mint a méhdöngés. Néha a klarinét vékony hangja száll az erdő felett, néha a nagybőgő mormog.

Vadlibák húznak magasan, frissen észak felé. A patakparton piros lábú vadkacsák tollászkodnak, és a nádasban most ballag hazafelé a róka.

A kis erdei ház kéményéből vidáman kanyarog felfelé a füst, nevetnek a napfényben az ablakok. A fiatalok már fél órája búcsúznak a törött fájú kiskapuban. A legény a puskaszíjjal játszik, és még a kiskabátja is ki van gombolva.

- Hát májusban? – kérdi.

A lány csak bólint, és ő is megfogja a puskaszíjat. Kezük összeér.

Csoda, hogy meg nem csordulnak az ereszek, és kakukk nem kiált a dérvirágos vadkörtefán.

Mintha május lenne.

(Forrás: Fekete István: Rózsakunyhó – Elbeszélések és karcolatok 13-17. old. – Móra Könyvkiadó Bp., 1973.)