Fekete István: Szilveszter éjjel (1934)

Éjfél van a havas utak s az örök Idő országútján. Az óesztendő utolsó éjfele. Tomboló szél nyargal az éjszakában. Nincs, ami útjába álljon, s a dermedt jegenyék suhogva hajolnak délnek, sziszegve panaszkodnak, és gyökereikkel riadtan kapaszkodnak a fagyos földbe.

Az öreg esztendő szélostora zúgó suhogással vág végig az erdőn, a síkon, és didergő fejüket meghajtják a felhőket érő fenyők éppúgy, mint a száraz kórószálak, melyekről az utolsó magvakat tegnap vitték el az éhes tengelicék.

Zúg a szél az erdőn.

Suhog a tölgyesben, és orgonál a fenyvesben, hol ízekre szakad, amikor belevágódik a hegyes tűlevelek milliós országába. És hordja a havat. Felszedi a tisztásokról, hol nekivágja a fák északi oldalának, hol mohás ágyba kapaszkodnak a hó nyargaló porszemei. Ami aztán megkapaszkodni nem tud: lehull a földre. Nekitámaszkodik a fának, vagy viteti magát új utakon, hol új torlaszok nőnek.

A patakból csak egy keskeny fekete csík látszik. Ott folyik a víz csendesen, szótlanul. Néha felcsillannak itt-ott apró hullámok, mintha tudnák, hogy az őszből jönnek, de a tavaszba mennek. A patak egyik oldalán szinte lóg a keményre tapasztott hó, a másik oldalon kopaszra seperte a szél, mely hideg ujjaival felborzolja a víz fázósan redős tükrét.

A hó alatt ujjnyi jég fojtogatja a patakot. Megkapaszkodik a partokban, és szeretne összeérni, de a hó nagy súlya letördeli a szélét, s a víz hangtalan örömmel konok feketeségbe rántja a betolakodókat.

És a hó halott birodalmában, a havas erdőn rettegve álmodik az Élet. Nincs hang, csak a szél jajgatása, nincs mozgás, csak a jeges ágak vergődése. A nap talán sose kel fel többet, hogy nagy fejű szitakötőket vegyen aranyos, meleg sugarára. Talán elfáradt a messze kelet végtelen útjain, vagy elvesztette áldott tarisznyáját, melyben ott szunnyad a rétek virága, az erdők dús rügye s a fészkek meleg ágya.

Nincs válasz az éjfélbe szakadt éjszakában.


Minden bokorra hódombot rakott a tél. Kicsire kicsit, nagyra nagyot. Vajon miről álmodnak fehér takarójuk alatt kopasz kis karjaikkal a didergő cserjék?

Az erdő egyik szögletében nagyobb hódomb. Azon már ablak is van. Az az erdőőr háza. Csendes, mint a többi fehér halom az erdőben. Ablaktáblái behúzva, eresze majd a földig ér, és nyitott pitvarában szorgalmasan rakja le hideg terhét a szél

Bent, a gerendás szobában álmos lámpavilág. Csizmás ember könyököl az asztalra, és ijedt arcú, öregedő asszony a kályha mellett. Ha a szél megrázza az ablakot, odanéznek, s az asszony ilyenkor a szívére szorítja a kezét.

- Jaj, istenem, csak már itt lennének!

Az erdőőr dörmög valamit. Nem érteni. A szobában ijedt várakozás pattanik néha a bútorokban, és a perceket álmosan őrli a szú a gerendákban. Neki mindegy. Csendbontó kis kapargálása akkor is lehullt a süppedt szobába, amikor hideg arcú öregember feküdt az ágyon kiterítve, üveg rózsafüzérrel darabos ujjai között, meg akkor is, amikor az új erdőőr meghozta a menyecskét a kimeszelt szobába, s az egyszerű vágyak megölelték egymást.

Régen volt. De ezzel a szú nem törődik. Néha felesel a láncos faliórával, melynek ketyegése nélkül rondítana a csend, néha elhallgat, különösen nappal, amikor nem szórhatja időt őrlő fűrészporát a sötétben ijedten dobbanó szívekre.

Az óra éjfélt üt. Rozsdás láncán zörögve szalad lefelé a súly.

Az erdőőr felkel, és odaül felesége mellé. Megsimogatja kezét.

- Boldog új esztendőt, anyjuk!

Az asszony feje még mélyebbre csuklik.

- Mindenkinek. Azoknak is, akik kint járnak... –

És keze fejével megtörli szemét. Rettegve gondol a szélviharos erdőre, hol emberi vadak állhatnak a homályban. Az ura csak most lábalta ki egy ilyen éjszaka emlékeit, most meg a lánya vőlegénye ment el, hogy találkozzon a veszedelemmel, mely a fejük fölött lóg, amíg csak le nem számolnak vele.

Odakünn mintha megroppanna a hó. Az ember előrehajol, mintha szemével is hallgatózna, az asszony meg belekapaszkodik az ura karjába.

- Ne menj ki! Majd zörgetnek.

Megkoppan az ablaktábla. Egyszer... kétszer... háromszor...

Feloldódik az ijedt csend. Az erdőőr felugrik, zárat nyit, és szélesre tárja az ajtót. Elöl zömök, piros képű ember topog be. Akkora kis nevető, fekete szemmel, mint a kökénybogyó, utána szép szál legény, hogy meg kell hajolnia az alacsony ajtóban. Fején kötés.

- Megvan! – lihegi az apró emberke. – Megvan! Boldog új esztendőt! Komámasszony, ölelje meg a Jóskát! Ez csinálta. Amíg rám lövöldözött a gazember: a háta mögé került (mert egészen eszét vesztette az a zsivány, meg a szél is jajgatott), és lerántotta a földre. Alig tudtam a hóban kiválogatni, melyiket üssem, úgy összebomgolódtak. Kétszer is fejbe vágtam, amíg eleresztette Jóskát. Akkor aztán megkötöztük. Most már a csendőrök fogják a községházán.

Boldog zsibongás a kis szobában: hála isten! Hála isten! Ez igazán boldog esztendő.

- Anyjuk, bort! Tegyétek le a puskát! Hozd ki a nagyobbik lámpát! Ennivalót! – Az asszonyka szaporán sürög-forog. Fehér abrosz kerül az asztalra. Hideg hús, fonott kalács. Boldog nevetés. Összekoccannak a poharak.

- Derék ember vagy, Jóska fiam! Isten éltessen!


A legény azonban szótlan. Jólesik neki az asszony anyás simogatása, de látszik valamit szeretne mondani. Amikor egy kicsit elül a zaj, meg is kérdi?

- Erzsi már alszik? – És elpirul.

Amazok hárman boldogan, nevetősen néznek össze.

- Nézd meg, fiam. Talán még nem feküdt le.

A legény olyan lassan kel fel, mint kit nógatni kell. Aztán benyit a másik szobába.

Amint becsukódik mögötte az ajtó, puha meleg karok fonják körül és a boldogság tüze lángra lobban a sötétben.

- Ó, istenem, nemhiába imádkoztam! Megsegített... – Aztán már alig beszélnek. A nagykemence széles padkáján el nem mondható boldogság álmodik. Akadozó suttogás vergődik a homályban, s a szívekben zsongó muzsika zendül. Néha megsimogatják egymás kezét, néha felsóhajtanak, mintha siratnák a perceket, melyek soha vissza nem térnek. A sötét zugokban hangtalan nevetés hancúrozik, és a szú is elhallgatott a mestergerendában. A vágyódásban fulladozó gondolatok már messze járnak, már rakják a fészket, a puhát, a meleget.

De eljár az idő. Messze keleten a nap mégiscsak nyakába akasztja áldott tarisznyáját, hogy elhozza a fényt, a meleget, a szeretetet. És jövetelének tollas kis hírnöke, a kakas megszólal az ablak alatt:

- Hajnal van, újév hajnala! Ébredjetek!


Elült a szél. Odafagyott a szikrázó, ébredő, fehér erdőhöz. Cinkék kopogtatják a jeges ágakat, és sznó csilingel valahol az utakon. A faluból a muzsikaszó alig ér el idáig. Csak mint a méhdöngés. Néha a klarinét vékony hangja száll az erdő felett, néha a nagybőgő mormog.

Vadlibák húznak magasan, frissen észak felé. A patakparton piros lábú vadkacsák tollászkodnak, és a nádasban most ballag hazafelé a róka.

A kis erdei ház kéményéből vidáman kanyarog felfelé a füst, nevetnek a napfényben az ablakok. A fiatalok már fél órája búcsúznak a törött fájú kiskapuban. A legény a puskaszíjjal játszik, és még a kiskabátja is ki van gombolva.

- Hát májusban? – kérdi.

A lány csak bólint, és ő is megfogja a puskaszíjat. Kezük összeér.

Csoda, hogy meg nem csordulnak az ereszek, és kakukk nem kiált a dérvirágos vadkörtefán.

Mintha május lenne.

(Forrás: Fekete István: Rózsakunyhó – Elbeszélések és karcolatok 13-17. old. – Móra Könyvkiadó Bp., 1973.)