- Ajánlva mélt. Daniel Gábor urnak, Udvarhelymegye főispánjának, tiszteletem jeléül. –
Szállok ti hozzátok, édes székelyvérek!
Halljátok meg szómat ifiak és vének.
Jertek ide, jertek – szép asszonya, lánya,
S mind a kiket Isten ép ésszel megálda.
Hadd tegyem kezemet szívetekre... így ni!
Egy kicsikét oda be is fogok nyitni; -
Mert nekem ugy tetszik – s a mit látok – látok:
Nem éppen a legjobb rendben van szénátok.
Mesét mondanék – de magatok lennétek, -
Kik rajta kapnátok, hogy hazudok néktek.
Már pedig e virtust, egy Istenem, lelkem!
Sohse praktizáltam, soha nem sziveltem.
De meg aztán a mit mondani akarok,
Olyan szent igaz – mint égen a csillagok.
A minek még abból ránk ragyog a fénye,
Székely-magyar ember örök dicsősége.
Volt egyszer egy nagy nép – hogyne, hogyne tudnók? –
Szól az ének róluk... ugy hivták hogy: „Hunnok!”
Elég az hogy voltak... dicsőség e néven,
Emlékezni róluk gyönyörüség nékem.
Hej atyámfiai! Ha beszélnem kélne –
Mely csoda dolgokat hajtottanak végre:
Három nap és éjjel kevés volna arra –
Annyi, a mi méltó tetteikből – dalra!
Az volt ám a derék, hires vitéz egy nép!
Mióta a világ: nem látott ilyet még.
Emlitsem királyát – turulos Etelét?
A ki villámokkal irta hirét, nevét...
Elmondjam-e mind e rövid versek rendén:
Mint foglaltak hazát Duna-Tisza mentén?
Avagy zengjem ezer diadalmas harczát –
Kik a fél világot keresztül viharzák?...
Kiknek porig hódolt büszke Bizáncz, s Róma,
Nagy időn át hordva kincseit adóba.
Ám maguk nem nyögték soha senki jármát,
Szabadságuk lévén életüknél drágább.
Igaz szittya lelkük – mert büszke volt arra,
Hogy idegen urnak parancsszavát hallja:
Elvérzettek inkább testvérküzdelemben,
Semhogy idegennek meghódolni kelljen...
Midőn beborult már, leáldozott napjuk,
Eltüntek az éjben... elhalt zúgó harczuk.
A dicsőség őket szárnyaira vette,
Fényes „hadak utján” Hadúrhoz emelte.
Csak Csaba királyfi – egy kis csapat élén –
Bujdokol hegy-völgyön... sürü erdők mélyén...
„Erdővidék” felé addig-addig mentek:
Míg a Rika táján uj hazára leltek.
Elmondjam-e mindezt elejétől végig?
A minek hallása ma is hevit... szédit...
Nem mondom – mert minden krónikánál szebben
Meg van irva tudom – a ti szivetekben.
Oh én érzem örök dicsőségük árját,
A mely lelkemen oly mámoritón jár át.
A büszkeség heve zsongja át valómat:
Hogy e világhősök ősapáink voltak!
A midőn a magyart – s hajh be sokszor történt! –
A viharzó vészek már-már elsöpörték...
Jött a tatár, török... elnyomta a német, -
Örök harcz, küzdelem sebeitől vérzett:
Mi adta az Erőt, győzni a sok harczot,
A Hitet, mely minket e helyen megtartott?
Az a tudat: hogy szent örökséget védünk,
S ősapáink lelke harczol velünk... értünk...
Ellenség ha ránk tört nyiltan avagy titkon:
A székely volt első a zord csatasíkon.
Szerette, féltette bérczes kis hazáját,
Jaj volt azoknak, kik ősfaját gyalázták...
Daliás, hős, nemes volt a hunvérszékely –
„Minden kis vércseppje drága gyöngygyel ért fel.”
Rendületlen állott hite kőszikláján,
Nem járt a bünösök hitlenek tanácsán...
Szelidség, jó erkölcs volt szive vezére,
Isten és emberek gyönyörüségére...!
De az idő fordult... változtak a dolgok,
Az igaznak, jónak szép rendje megbomlott.
Turul sasmadár – mely egykor merészbátran
A napba tört, ma hajh vergődik por-sárban.
Honnan, miért ez igy? E változás kérdem -?
Hiszen az a nap süt még ma is az égen.
Maros, Olt vidéke, szőke Nyárád mente,
Ma is olyan áldott... szép miként régente...
A vén Hargitáról egy-egy várrom néz le,
Hajdan Rhabonbanok zajos ősi fészke.
Ott alussza álmát Etele Rikája,...
Szép királyfiára... hős Csabára várva...
Zúgó fenyves erdők... vadregényes bérczek,
Mind... mind csak a székely hiréről beszélnek.
Oly sok dicső emlék lekötni a lelket:
Nem kérve cserébe mást – csak honszerelmet!
S ti, - a kiknek Isten adta e szép földet,
Melyest őseitek vérükkel öntöztek...
Hol az ős hit, ős tűz oltárai égtek...
Hozsánna zeng ma az egy Isten nevének...
Hol szebb – illatosabb a mező virágja,
Édesebb – mert magyar – a dal felhangzása...
Hol magyar kérdésre magyarul felelnek:
E megszentelt helyről, idegenbe mentek. –
Idegenbe mentek... idegen országba,
Magatok vesztére, csúfos szolgaságba...
Magyarok, véretek, fajunk romlására,
A székely, a magyar szégyen-piaczára...!
S kik a nagyvilágban rokon nélkül állunk,
Igy pusztulunk, veszünk, igy fogy kicsi számunk.
Igy lesz veletek is majd nagyobb a száma,
A kik fenekednek gonoszul hazánkra...
Oh mert ellenségünk annyi mint a polyva!
Isten csodája, hogy élünk még e honba!...
... Voltunk nagylelküek... nagyobb mint kelletett,
Testvérül fogadván idegen népeket, -
A kik hálából most rugnak, rágnak, marnak,
És vesztét hirdetik a nemes magyarnak...
Ám ti mégis mentek... hadd fogyjon a lelke!
Oh hol van a székely régi honszerelme...?
Régi honszerelme... régi jó erénye:
A lemenő napnak már kialvó fénye.
Földi javak után fut örege, ifja...
Daczos lelke Istent maga ellen hivja.
Tiszta buzátokat elölte a konkoly –
Senki a honnal s lelke javával nem gondol...
Mit nektek tűzoszlop... csipkebokor lángja?...
Ti vágytok Egyiptom veres hagymájára...
„Nehéz itt az élet!” – ezt hajtjátok egyre; -
Boldog Isten! Hol nincs az életnek terje?
Elmultak az idők... nem hull manna már ma, -
Nincs e földnek több boldog kanaánja.
Küzdelem az élet... verejtékkel adják
Kenyerünknek minden betevő falatját.
De e föld itt még sem a siralom völgye,
Ha a hit, a remény, a szeretet tölt be.
Lám, az ég is borul... nem örökké tiszta, -
Igaz ember sorsát Istenre is bizza.
... Nekünk nincs több hazánk, - de ez egy: szent, drága,
Mint a hivőnek a Jézus keresztfája.
A ki ezt hütlenül, könnyelmün elhagyja:
Bünt tesz – mint ki édes anyját megtagadja.
... Megálljatok! Elég a vérvesztés bűne...!
Téritsen meg a hon bánatos könyűje.
A hová ti mentek: az lesz Golgotátok,
Lehet mindenetek, de soha hazátok!
Lesz talán mi ottan pillanatnyi jót ád...
Oh csak egy nem lesz – a szent föld: Magyarország!
Itt még lobog egy kis vigasztaló csillag,
Ott elborul az is... más hitre tanitnak.
Itt, ha csüggedsz: hited temploma hivogat...
Ott eleped lelked szomj s búsulás miatt...
Itt még zeng az édes, bűbájos magyar szó, -
Ott elvész, mint zúgó viharban a jajszó.
Itt büszkén vallhatod magadat magyarnak,
Ott csak jövevény lész – a kit megtagadnak. –
Itt van neved... néped, van jogod, van hazád, -
Ott lész senki, semmi. Egy hontalan család!
Itt könnyü lesz sirod pora – ha majd nem lész,
Ott, az idegenben, virágtalan, nehéz...
- Oh hallgassatok hát intő szavaimra:
Kegyes Ábel sorsát ne bizza Kainra!
Ez a föld itt mienk... akárki mit mondjon!
Ezer éve védjük vérrel minden ponton.
A szemetje, czenkje, baglyok, denevérek,
A kik hazát, hitet oly könnyen cserélnek –
A vakandok lelkek, kiknek nem szent semmi:
Hadd menjenek innen,m ás hazát keresni...!
De Te székelyvérem állj helyeden váltig, -
Álld, vagy ver a végzet: küzdj, munkálj halálig.
Bizd a jó Istenre jóra váló sorsod...
És ne feledd soha szittyamagyar voltod!
*) Murányi Farkas Sándornak, Dávid Ferencz első unitárius püspök halála 300 éves ünnepélyén, a székely-kereszturi zsinaton pályadijat nyert „Dávid Ferencz emlékezete” czimü jeles óda szerzőjének irói neve.
(Forrás: Unitárius Közlöny I. kötet 1888. január 1-ső szám – Kiadja a Dávid Ferencz Egylet)
Teremt-e Isten több magyart,
Ha mink is elfogyánk?
Vörösmarty.
Ha mink is elfogyánk?
Vörösmarty.
Szállok ti hozzátok, édes székelyvérek!
Halljátok meg szómat ifiak és vének.
Jertek ide, jertek – szép asszonya, lánya,
S mind a kiket Isten ép ésszel megálda.
Hadd tegyem kezemet szívetekre... így ni!
Egy kicsikét oda be is fogok nyitni; -
Mert nekem ugy tetszik – s a mit látok – látok:
Nem éppen a legjobb rendben van szénátok.
Mesét mondanék – de magatok lennétek, -
Kik rajta kapnátok, hogy hazudok néktek.
Már pedig e virtust, egy Istenem, lelkem!
Sohse praktizáltam, soha nem sziveltem.
De meg aztán a mit mondani akarok,
Olyan szent igaz – mint égen a csillagok.
A minek még abból ránk ragyog a fénye,
Székely-magyar ember örök dicsősége.
Volt egyszer egy nagy nép – hogyne, hogyne tudnók? –
Szól az ének róluk... ugy hivták hogy: „Hunnok!”
Elég az hogy voltak... dicsőség e néven,
Emlékezni róluk gyönyörüség nékem.
Hej atyámfiai! Ha beszélnem kélne –
Mely csoda dolgokat hajtottanak végre:
Három nap és éjjel kevés volna arra –
Annyi, a mi méltó tetteikből – dalra!
Az volt ám a derék, hires vitéz egy nép!
Mióta a világ: nem látott ilyet még.
Emlitsem királyát – turulos Etelét?
A ki villámokkal irta hirét, nevét...
Elmondjam-e mind e rövid versek rendén:
Mint foglaltak hazát Duna-Tisza mentén?
Avagy zengjem ezer diadalmas harczát –
Kik a fél világot keresztül viharzák?...
Kiknek porig hódolt büszke Bizáncz, s Róma,
Nagy időn át hordva kincseit adóba.
Ám maguk nem nyögték soha senki jármát,
Szabadságuk lévén életüknél drágább.
Igaz szittya lelkük – mert büszke volt arra,
Hogy idegen urnak parancsszavát hallja:
Elvérzettek inkább testvérküzdelemben,
Semhogy idegennek meghódolni kelljen...
Midőn beborult már, leáldozott napjuk,
Eltüntek az éjben... elhalt zúgó harczuk.
A dicsőség őket szárnyaira vette,
Fényes „hadak utján” Hadúrhoz emelte.
Csak Csaba királyfi – egy kis csapat élén –
Bujdokol hegy-völgyön... sürü erdők mélyén...
„Erdővidék” felé addig-addig mentek:
Míg a Rika táján uj hazára leltek.
Elmondjam-e mindezt elejétől végig?
A minek hallása ma is hevit... szédit...
Nem mondom – mert minden krónikánál szebben
Meg van irva tudom – a ti szivetekben.
Oh én érzem örök dicsőségük árját,
A mely lelkemen oly mámoritón jár át.
A büszkeség heve zsongja át valómat:
Hogy e világhősök ősapáink voltak!
A midőn a magyart – s hajh be sokszor történt! –
A viharzó vészek már-már elsöpörték...
Jött a tatár, török... elnyomta a német, -
Örök harcz, küzdelem sebeitől vérzett:
Mi adta az Erőt, győzni a sok harczot,
A Hitet, mely minket e helyen megtartott?
Az a tudat: hogy szent örökséget védünk,
S ősapáink lelke harczol velünk... értünk...
Ellenség ha ránk tört nyiltan avagy titkon:
A székely volt első a zord csatasíkon.
Szerette, féltette bérczes kis hazáját,
Jaj volt azoknak, kik ősfaját gyalázták...
Daliás, hős, nemes volt a hunvérszékely –
„Minden kis vércseppje drága gyöngygyel ért fel.”
Rendületlen állott hite kőszikláján,
Nem járt a bünösök hitlenek tanácsán...
Szelidség, jó erkölcs volt szive vezére,
Isten és emberek gyönyörüségére...!
De az idő fordult... változtak a dolgok,
Az igaznak, jónak szép rendje megbomlott.
Turul sasmadár – mely egykor merészbátran
A napba tört, ma hajh vergődik por-sárban.
Honnan, miért ez igy? E változás kérdem -?
Hiszen az a nap süt még ma is az égen.
Maros, Olt vidéke, szőke Nyárád mente,
Ma is olyan áldott... szép miként régente...
A vén Hargitáról egy-egy várrom néz le,
Hajdan Rhabonbanok zajos ősi fészke.
Ott alussza álmát Etele Rikája,...
Szép királyfiára... hős Csabára várva...
Zúgó fenyves erdők... vadregényes bérczek,
Mind... mind csak a székely hiréről beszélnek.
Oly sok dicső emlék lekötni a lelket:
Nem kérve cserébe mást – csak honszerelmet!
S ti, - a kiknek Isten adta e szép földet,
Melyest őseitek vérükkel öntöztek...
Hol az ős hit, ős tűz oltárai égtek...
Hozsánna zeng ma az egy Isten nevének...
Hol szebb – illatosabb a mező virágja,
Édesebb – mert magyar – a dal felhangzása...
Hol magyar kérdésre magyarul felelnek:
E megszentelt helyről, idegenbe mentek. –
Idegenbe mentek... idegen országba,
Magatok vesztére, csúfos szolgaságba...
Magyarok, véretek, fajunk romlására,
A székely, a magyar szégyen-piaczára...!
S kik a nagyvilágban rokon nélkül állunk,
Igy pusztulunk, veszünk, igy fogy kicsi számunk.
Igy lesz veletek is majd nagyobb a száma,
A kik fenekednek gonoszul hazánkra...
Oh mert ellenségünk annyi mint a polyva!
Isten csodája, hogy élünk még e honba!...
... Voltunk nagylelküek... nagyobb mint kelletett,
Testvérül fogadván idegen népeket, -
A kik hálából most rugnak, rágnak, marnak,
És vesztét hirdetik a nemes magyarnak...
Ám ti mégis mentek... hadd fogyjon a lelke!
Oh hol van a székely régi honszerelme...?
Régi honszerelme... régi jó erénye:
A lemenő napnak már kialvó fénye.
Földi javak után fut örege, ifja...
Daczos lelke Istent maga ellen hivja.
Tiszta buzátokat elölte a konkoly –
Senki a honnal s lelke javával nem gondol...
Mit nektek tűzoszlop... csipkebokor lángja?...
Ti vágytok Egyiptom veres hagymájára...
„Nehéz itt az élet!” – ezt hajtjátok egyre; -
Boldog Isten! Hol nincs az életnek terje?
Elmultak az idők... nem hull manna már ma, -
Nincs e földnek több boldog kanaánja.
Küzdelem az élet... verejtékkel adják
Kenyerünknek minden betevő falatját.
De e föld itt még sem a siralom völgye,
Ha a hit, a remény, a szeretet tölt be.
Lám, az ég is borul... nem örökké tiszta, -
Igaz ember sorsát Istenre is bizza.
... Nekünk nincs több hazánk, - de ez egy: szent, drága,
Mint a hivőnek a Jézus keresztfája.
A ki ezt hütlenül, könnyelmün elhagyja:
Bünt tesz – mint ki édes anyját megtagadja.
... Megálljatok! Elég a vérvesztés bűne...!
Téritsen meg a hon bánatos könyűje.
A hová ti mentek: az lesz Golgotátok,
Lehet mindenetek, de soha hazátok!
Lesz talán mi ottan pillanatnyi jót ád...
Oh csak egy nem lesz – a szent föld: Magyarország!
Itt még lobog egy kis vigasztaló csillag,
Ott elborul az is... más hitre tanitnak.
Itt, ha csüggedsz: hited temploma hivogat...
Ott eleped lelked szomj s búsulás miatt...
Itt még zeng az édes, bűbájos magyar szó, -
Ott elvész, mint zúgó viharban a jajszó.
Itt büszkén vallhatod magadat magyarnak,
Ott csak jövevény lész – a kit megtagadnak. –
Itt van neved... néped, van jogod, van hazád, -
Ott lész senki, semmi. Egy hontalan család!
Itt könnyü lesz sirod pora – ha majd nem lész,
Ott, az idegenben, virágtalan, nehéz...
- Oh hallgassatok hát intő szavaimra:
Kegyes Ábel sorsát ne bizza Kainra!
Ez a föld itt mienk... akárki mit mondjon!
Ezer éve védjük vérrel minden ponton.
A szemetje, czenkje, baglyok, denevérek,
A kik hazát, hitet oly könnyen cserélnek –
A vakandok lelkek, kiknek nem szent semmi:
Hadd menjenek innen,m ás hazát keresni...!
De Te székelyvérem állj helyeden váltig, -
Álld, vagy ver a végzet: küzdj, munkálj halálig.
Bizd a jó Istenre jóra váló sorsod...
És ne feledd soha szittyamagyar voltod!
*) Murányi Farkas Sándornak, Dávid Ferencz első unitárius püspök halála 300 éves ünnepélyén, a székely-kereszturi zsinaton pályadijat nyert „Dávid Ferencz emlékezete” czimü jeles óda szerzőjének irói neve.
(Forrás: Unitárius Közlöny I. kötet 1888. január 1-ső szám – Kiadja a Dávid Ferencz Egylet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése