Szabó Lőrinc: Kálmán bácsi

Kálmán bácsi, körszakállas magyar,
a nagybátyám. Négy gyerek, víg ricsaj
táncolta körül. Süketnéma volt,
verset írt, és gyalog zarándokolt
Kossuthoz, Turinba. Szegényesen
éltek, de majdnem vadregényesen,
ő, s a családja. Torka, nyelve nagy
kövekként tördelte a szavakat,
s mi ujjal a semmibe írtuk a
válaszunkat neki, vagy, este, ha
már sötét volt, a tenyerébe, és
bőrének szeme-esze, furcsa ész,
látta a láthatatlan betűket.
Bohém lélek, szerették, szeretett.
Nyomdász volt, s kertész.
Csak magyar ruhát hordott.
Százszor tönkrement s talpra állt.
Homloka fény, szeme arany mosoly:
Szerettem náluk lenni, mint sehol.

Szathmáry Zoltán: Márciusi hangok

Csodálatosan megváltoztak mindenek a változó időben. Most, hogy végig söpri a márciusi napfény az utcákat s arcunkba csap a tavasz legelső lélegzetvétele, alkalmatos idő elmélkedni eme nagy változásról.

Márciusi ifjak készülnek március idusára, amely szintazonképpen eljött, mint teszem azt a tavasz, ez idő tájt, éppen úgy, mint hatvan s egynehány évvel ezelőtt. és mégis milyen másképpen.

Egy-két naftalinos magyar ruha előkerül még az ősi kollégium ifjainak garderóbe-jából, néminemű nemzeti trikolór is megszellőztettetik a szabad levegőn, de egyébként a közvélemény vizeit nem zavarják fel nagyobb mértékben azok a hírek sem, amelyek arról szólnak, hogy egyik képviselő furkósbotot tört magának a képviselőház elnöki trónusának karfájából s hogy a tettleges inzultálások előszele fújdogál a parlamenti foyer-kben.

És jobbára nem sokat törődnek az emberek a száz százalékos lakásbérek, a felszökött húsárak s egyéb nyomorúságokon kívül még azzal sem, ha léket ütnek a képviselő urak az egymás koponyáján.

Mert ki politizál manapság?

*

Mi sem politizálunk s egyáltalán nem akarunk belekeveredni ebbe a csúf mesterségbe, bármint is kínálkozik rá a kedvező alkalom a küszöbön levő március tizenötödike jövetelével.

Csak megállapítjuk ama tényt, hogy a megélhetési gondok erősen ellensúlyozzák a honfiúi búbánat emócióit s hogy sok szép illúziók szivárványos színei alaposan megfakultak az emberi lelkekben.

Ma már sok minden megy hazaárulás számba, amely dolgokért pedig ezelőtt ugyancsak kipellengérezték az embert s nem ütik a szégyenbélyeget a homlokára annak, aki a történelem igazságos ítélőszékének ítéleteit meri hangoztatni s nem fúrnak lyukat fokossal a fején annak, aki például Görgey Arturt a szabadságharc legelső, legvitézebb, leghazafiasabb katonájának tartja.

*

Tempora mutantur...

Én még emlékszem arra az időre, mikor Tisza Kálmánt megbuktatta Debrecen város harmadik választókerülete s az édesapámat szekercével akarta megtámadni egy ácslegény, mert a Tisza Kálmán díszkapujának éjszakai szétrombolását nem minden tekintetben tartotta kulturálisan hazafias cselekedetnek, bár ő történetesen nem is szavazott Tiszta Kálmánra.

Igaz, hogy Tisza Kálmán azért miniszterelnök lett, de a később hatalmas generális életében talán senkinek sem merte volna megmondani nyíltan – még abban az időben -, azt, amit például én nem egyszer hangoztattam kuruckodó piccolózó asztaltársaim előtt, anélkül, hogy megbicskáztak volna érte, hogy ugyanis Kossuth Lajos édesapánk szörnyen elhamarkodta, elszerencsétlenkedte azt az április tizennegyediki ügyet s a nemzet, a királynak egyik napról a másikra való felmondásával, a debreceni trónfosztó határozattal helyrehozhatatlan hibát követett el...

*

Az idők vén fájának hatvan s egynehányszor kellett leveleit elhullajtania, hogy bárki is ki merje mondani az effajta történelmi tanulságokat, amelyek csak annyiban politikaiak, amennyiben a tojás sárgája, fehérje is csirke-számba mehet.

De azért ma már nem zárja ki, hogy az ilyen véleményen levő ember jó hazai ne legyen s nem feltétlenül szükséges, hogy az e nézetet vallók a temesi bánságot négyszögölenként két koronájával vagy még olcsóbban is el akarják adni a muszkának, vagy zabszállítói az osztrák ármádiának...

*

Március tizenötödike az idén talán nem lesz olyan hangos, mint volt csak tíz-tizenöt év előtt is, azért nem kell kétségbe esnie a hazafias kebleknek. Hazafiasság dolgában mióta Árpád bölcsen – bár nem teljesen rendezett jogviszonyok közt -, okkupálta magának szép Magyarországot, mindig voltunk valahogy.

És úgy sohase voltunk, hogy egyáltalán ne lettünk volna!

Ami pedig az eredményeket illeti, Petőfi Sándoron, Jókai Móron, Mikszáth Kálmánon kívül Molnár Ferenc, Bródy Sándor, Lengyel Menyhért mégis csak magyar fiúk Párizsban, Berlinben, Tokióban meg minden egyéb helyeken s még a budapesti ferencvárosi fiúk is dicsőséget rúgtak Londonban, ahol a versenybírák páholya felett ott lobogott a magyar trikolór. Ugyanaz, amelynek száma bizony csak megfogyatkozott az utóbbi évtized márciusi ünnepségein.

Ami pedig a literatúra és a fotbal közé esik pikturában, muzsikában, műiparban és sok más egyebekben, azokért szintén nem kell a szomszédba mennie a magyarnak...

(Forrás: Debreceni Szemle, 1912. 11. szám)

Szathmáry Zoltán: Márciusi hangok

Csodálatosan megváltoztak mindenek a változó időben. Most, hogy végig söpri a márciusi napfény az utcákat s arcunkba csap a tavasz legelső lélegzetvétele, alkalmatos idő elmélkedni eme nagy változásról.

Márciusi ifjak készülnek március idusára, amely szintazonképpen eljött, mint teszem azt a tavasz, ez idő tájt, éppen úgy, mint hatvan s egynehány évvel ezelőtt. és mégis milyen másképpen.

Egy-két naftalinos magyar ruha előkerül még az ősi kollégium ifjainak garderóbe-jából, néminemű nemzeti trikolór is megszellőztettetik a szabad levegőn, de egyébként a közvélemény vizeit nem zavarják fel nagyobb mértékben azok a hírek sem, amelyek arról szólnak, hogy egyik képviselő furkósbotot tört magának a képviselőház elnöki trónusának karfájából s hogy a tettleges inzultálások előszele fújdogál a parlamenti foyer-kben.

És jobbára nem sokat törődnek az emberek a száz százalékos lakásbérek, a felszökött húsárak s egyéb nyomorúságokon kívül még azzal sem, ha léket ütnek a képviselő urak az egymás koponyáján.

Mert ki politizál manapság?

*

Mi sem politizálunk s egyáltalán nem akarunk belekeveredni ebbe a csúf mesterségbe, bármint is kínálkozik rá a kedvező alkalom a küszöbön levő március tizenötödike jövetelével.

Csak megállapítjuk ama tényt, hogy a megélhetési gondok erősen ellensúlyozzák a honfiúi búbánat emócióit s hogy sok szép illúziók szivárványos színei alaposan megfakultak az emberi lelkekben.

Ma már sok minden megy hazaárulás számba, amely dolgokért pedig ezelőtt ugyancsak kipellengérezték az embert s nem ütik a szégyenbélyeget a homlokára annak, aki a történelem igazságos ítélőszékének ítéleteit meri hangoztatni s nem fúrnak lyukat fokossal a fején annak, aki például Görgey Arturt a szabadságharc legelső, legvitézebb, leghazafiasabb katonájának tartja.

*

Tempora mutantur...

Én még emlékszem arra az időre, mikor Tisza Kálmánt megbuktatta Debrecen város harmadik választókerülete s az édesapámat szekercével akarta megtámadni egy ácslegény, mert a Tisza Kálmán díszkapujának éjszakai szétrombolását nem minden tekintetben tartotta kulturálisan hazafias cselekedetnek, bár ő történetesen nem is szavazott Tiszta Kálmánra.

Igaz, hogy Tisza Kálmán azért miniszterelnök lett, de a később hatalmas generális életében talán senkinek sem merte volna megmondani nyíltan – még abban az időben -, azt, amit például én nem egyszer hangoztattam kuruckodó piccolózó asztaltársaim előtt, anélkül, hogy megbicskáztak volna érte, hogy ugyanis Kossuth Lajos édesapánk szörnyen elhamarkodta, elszerencsétlenkedte azt az április tizennegyediki ügyet s a nemzet, a királynak egyik napról a másikra való felmondásával, a debreceni trónfosztó határozattal helyrehozhatatlan hibát követett el...

*

Az idők vén fájának hatvan s egynehányszor kellett leveleit elhullajtania, hogy bárki is ki merje mondani az effajta történelmi tanulságokat, amelyek csak annyiban politikaiak, amennyiben a tojás sárgája, fehérje is csirke-számba mehet.

De azért ma már nem zárja ki, hogy az ilyen véleményen levő ember jó hazai ne legyen s nem feltétlenül szükséges, hogy az e nézetet vallók a temesi bánságot négyszögölenként két koronájával vagy még olcsóbban is el akarják adni a muszkának, vagy zabszállítói az osztrák ármádiának...

*

Március tizenötödike az idén talán nem lesz olyan hangos, mint volt csak tíz-tizenöt év előtt is, azért nem kell kétségbe esnie a hazafias kebleknek. Hazafiasság dolgában mióta Árpád bölcsen – bár nem teljesen rendezett jogviszonyok közt -, okkupálta magának szép Magyarországot, mindig voltunk valahogy.

És úgy sohase voltunk, hogy egyáltalán ne lettünk volna!

Ami pedig az eredményeket illeti, Petőfi Sándoron, Jókai Móron, Mikszáth Kálmánon kívül Molnár Ferenc, Bródy Sándor, Lengyel Menyhért mégis csak magyar fiúk Párizsban, Berlinben, Tokióban meg minden egyéb helyeken s még a budapesti ferencvárosi fiúk is dicsőséget rúgtak Londonban, ahol a versenybírák páholya felett ott lobogott a magyar trikolór. Ugyanaz, amelynek száma bizony csak megfogyatkozott az utóbbi évtized márciusi ünnepségein.

Ami pedig a literatúra és a fotbal közé esik pikturában, muzsikában, műiparban és sok más egyebekben, azokért szintén nem kell a szomszédba mennie a magyarnak...

(Forrás: Debreceni Szemle, 1912. 11. szám)

Balázs Dezső: Tar István ifjúsága

Balázs Dezsőtől ily cím alatt egy kis regény jelent meg, amely egy budapesti fiatalemberről szól, aki művész szeretne lenni, de szigorú apja kényszerítésére idegorvos lesz. Berlinbe megy egy évi tanulmányútra. Itt megszabadulva az apai nyűgtől, megismeri a szabadságot, fiatal diákok mulatságaiba keveredik. Megismerkedik egy német lánnyal, aki eltitkolja előkelő származását s egyszerű diáklány módjára érintkezik a fiúval. Az így kifejlődött szerelem lírai szépsége a regény tulajdonképpeni tárgya s befejezése, hogy az erős akaratú leány elhagyja a magyar fiút, visszamegy eredeti társadalmi körébe a vőlegényéhez s az egész viszonyból csak a szép emléke marad meg.

A még kissé bizonytalan kézzel írt regényben a legjobb a berlini diák-környezet rajza, amelyben eleven és friss színeket tud meglátni.

(Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 6. sz. /1920. márc. 27./ - epa.oszk)

Szathmáry István: A csend dalol

Szathmáry István verseskönyve egy melankolikus, ábrándra hajló, a szó régi értelmében poétai érzésű ember líráját közli. A költészet ősi és kimeríthetetlen témáit variálja: szerelmet, az elhunyt hitves utáni bánatot, az együtt töltött boldog napokon való elborongást, a természetet, a hazai gondját és reménykedését, - egy polgári értelemben vett széplélek diktálta a verseket, a levegőjük egy idealistának a tiszta levegője. Határozott, mindenki mástól elütő egyéniséget nem mutat, az élet olyan mélységeiben nem járt, ahonnan új kincseket, meglepő szemléleteket s az érzésnek még mások által ki nem fejezett árnyalatait hozhatta volna, - néha egy-egy friss kép, egy-egy csinos fordulat mindössze, ami újat kapunk tőle.

Mondanivalójának megfelelnek a formái is: a magyar líra meglévő s mások által kifejlesztett formakincsét használja fel s anélkül, hogy pontosan meg lehetne róla állapítani valami konkrét hatást, költészete reminiszcentiának hat legtöbbször. Ezen a körön belül van sok csinos, kereken megformált verse, sima technikája s aki könyvét elolvasta, rokonszenves emléket őriz meg róla.

A kötethez Lőrinczy György írt előszót.

(Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 4. sz. 1920. február 22.)

Kosztolányi Dezső: Aranyóra

- Naplójegyzet -

Két és három óra közt, mikor minden villámló napfényben ragyogott, hirtelenül eltűnt íróasztalomról az aranyórám.

Egy pillanatig szédülő fejjel álltam ott, szememet az íróasztalomra meresztve, az óra hűlt helyére, melyen apró aranypocsolyában forrt a fény. A délután világításában mindez hihetetlen­nek tetszett. Valami erőszakos robbanásszerű van minden lopásban. Utána pedig oly nagy a csönd.

A szobában senki. Áruló nyom nincs. Öt percre ledőltem a másik szobában a kerevetre, s míg a szerelő föltette a csillárt, elaludtam, a szerelő nyilván meglátta az órát, zsebre dugta, s eltűnt. Más nem járt a lakásban. Bizonyára ő a tolvaj.

Csodálkozva bámulok magam elé. Utálatos, fuldokló szégyen fog el, minthogyha késsel hatoltak volna testembe, s - gyorsan és vadul - levágták volna fél karomat. Merényletet követtek el ellenem. Csoda történt, melyet elmémmel nem tudok fölfogni. Valami itt volt, s most nincs itt, bűvészfogással eltűnt, a semmibe párolgott, egy új dimenzióba, mely nekem teljesen ismeretlen, s most érzem, hogy nemcsak hogy ellenem követtek el merényletet, hanem a rend, az ősi logika ellen.

A lopást sohase tudjuk megérteni. Szomszédos a csodával, az őrülettel. Tavaly télen egy erdélyi nénikémet kirabolták. Reggel elment hazulról, s mire hazajött, este az ajtót tárva-nyitva találta, a zárakon feszítővasak nyomai, az ódon szekrényeket kések karcolták össze, az egyik szoba egészen üres volt. Amikor a nénikém megpillantotta a kopár sötét képet, egy szót se szólt. Elment hazulról. Volt annyi vagyona még, hogy bátran új életet kezdhetett volna. Ő azonban beleugrott a Küküllőbe, mert nem tudta elhinni a hihetetlent.

Nekem is ez fáj. Lázamat eleinte rendszertelen kereséssel hűtöm. Fölkutatom a szoba minden zegét-zugát, a szekrényeket eltolom, ágy alá bújok, ajtók szárnyai mögött vigyázok. Arcom kipirul. Aztán elönt a bosszúság. Látom a szerelőt, ki elvitte órámat. Ötvenéves, száraz ember, szikár, kedélytelen, ónszín szemekkel, bajusza deres, arca kérges, szomorú.

- Becsukatom a gazembert - fogadkozom.

Kocsira ülök, sietek a szerelőhöz, ki egy pincehelyiségben lakik, a külső városban. Szerencsére már otthon van. Acetilénlámpa fényénél néz rám, nyugodtam.

- Elveszett az aranyórám - hadarom -, a szobában senki sem volt, csak maga. Talán téve­désből...

A szerelő vállat von, fölemeli karjait, int, hogy kutassam ki zsebeit.

- Ugyan - nevetek a dühtől. - Ha holnap reggelig nem kerül meg, jelentést teszek a rendőr­ségnél.

- Tessék.

Leírja nevét, lakáscímét, elindulok, kóborlok a városban, nincs kedvem hazamenni. Kéjelgek a gondolatban, hogy ezt a ravasz alakot börtönbe juttatom. Igazi rabarca van. Deresedő bajusza, szemöldöke zöldes, nedves, mint a penész.

Másnap a rendőrségre futok. Sohasem jártam itt. Ügyes-bajos emberekkel találkozom, kik várnak csukott ajtók előtt, izgatottan a dühtől, hevesen mesélik, mi történt velük. Tévedezem szigorú, fehér folyosókon, elszorul a lélegzetem. Végre a rendőrtiszt elé állok, megteszem jelentésemet. A nyomozás megindul.

- Biztos, hogy ő volt? - kérdezi a rendőrtiszt.

- Biztos - felelem.

Aztán összeráncolom szemöldököm:

- Valószínű.

Meglehetősen álmatlan éjszakám volt. Hánykolódtam a párnákon, míg elaludtam, és ezerszer is megjelent előttem a kék zubbonyos munkás, ki olyan közönyösen nézett rám, a tolvaj, kit eddig csak színdarabból ismertem. Álmomban is találkoztam vele. Nehéz sziklákat vitt a hátán, sötét cella sarkában kuksolt, parázsló szembogárral.

Reggel korán éles csöngetés vert föl. Elgyötörve nyitottam ki a szemem. Egy idegen állt az ágyam előtt. Otthonosan viselkedett, minthogyha régi ismerősök lettünk volna.

Széket vett magának, leült, arcomra pillantott.

- Bocsánat - szólt -, a rendőrségtől vagyok.

Próbáltam közönyösnek látszani, nyugodtan tekintettem rá.

- Detektív - magyarázta.

Kicsit lehunytam a szemem, mintha álmos lennék, s eszembe jutott a sötét, orosz diák, kit hasonló helyzetben keresett a detektív, de ő nem félt, bár gyilkolt, félannyit se félt, mint én.

Egészséges, kemény, piros arcú ember volt a detektív. Apró, szőke bajusz bújt az orra alá. Csak szeme volt átható, hideg-kék, s a taglejtése biztos.

Bal kezemet lelógattam az ágyról. Rögtön észrevettem, hogy tekintetét rászegezi, gyűrűmet, az ujjaimat, melyekből a neuraszténia úgy bizsereg, mint a villamos áram, egyenként rabul ejti. Orrcimpái kitágultak, szimatolt.

Egy pohár vizet ittam. Aztán szóltam:

- Parancsoljon.

- Abban a lopási ügyben kérném a részleteket.

Erre nem is gondoltam. Mennyire megkönnyebbültem. A detektív figyelt arra, amit mondok. Tekintetét még mindig nem vette le bal kezemről, szeme perzselt, mint azok a napsugarak, melyek a gyűjtőlencse gyújtópontján haladnak át. Ez kellemetlen volt. Bármikor vissza­húz­hattam volna a kezem. De féltem, hogy gyanússá válhatok. Én vagyok a vádló, igen, a vádló. Természetesen kell tehát viselkednem, semmi okom sincs a félelemre. A detektívregények nevetséges romantikájára gondoltam. Ez a piros arcú fiatalember lenne az, ki cigarettám hamu­jából megállapítja jellememet? Ugyan. Akkor azonban semmi értelme sincs, hogy még mindig ily szigorúan mered kezemre, a bal kezemre, mely sápadt az álmatlanságtól, egy aranygyűrű villog ott, más feltűnő nem lehet rajta. Ha megnézhetném egy pillanatra, magam is meggyőződ­hetnék. De megnézni lehetetlen, amint lehetetlen tovább csigázni idegeimet, elviselni tekintetét.

Izgatottan beszéltem. A beszéd hevében aztán a paplan alá rántottam a kezem.

A detektív elmosolyodott.

- Min mosolyog?

- Én? - kérdezte ártatlan arccal a detektív. - Én semmin se mosolygok. Tessék folytatni.

- De, uram, ön folyton a kezemre meredt.

A detektív megint mosolygott.

- Úgy látszik, kissé ideges.

Tovább beszéltem az ügyről, de most már én figyeltem a detektívet. Láttam, hogy a szobám minden tárgyát szemügyre veszi, tudja, hány székem van, milyenek ajtóim, ablakaim, kilin­cseim, titkon még pénzemet is megolvasta, melyet este kitettem az éjjeliszekrényre.

Hirtelen fölültem az ágyban.

- Valamit gondoltam - dadogtam. - Én a följelentést visszavonom.

- Miért?

Nem tudtam felelni.

- És - kérdeztem - legalább megbüntetik a tolvajt?

- Ha teljesen rábizonyosodik, igen.

- Becsukják?

- Be.

- Börtönbe?

- Börtönbe.

- Vannak már bizonyítékok?

- Vannak.

A detektív nem volt beszédes. Fölkelt, ajánlotta magát, ment üldözni a vadat, kit többé nem enged el, mint ahogy a kopó marcangolja a foglyul ejtett nyúl véres nyakát.

- Pár nap múlva szükségem lesz új részletekre. Engedelmével eljövök. Ilyen tájban. Vagy este nyolctól tízig? Ön akkor mindig itthon van.

- Honnan tudja?

Mosolygott. Meghajtotta magát. Mutatni akartam neki a járást, de ő biztosan ment, mintha már többször járt volna nálam.

Csak nem keresett máskor is?

Hideg vízben mosakodtam. Kissé fölfrissültem. Künn az utcán az olvadás szele lengedezett, részegen muzsikáló tavaszi szellők, melyek messze vizekről szálltak felém. Erősen sütött a nap. A szikrázó fényzáporban télies, fekete ruhákban sokan sétáltak. Mind csupa ismeretlen. Azelőtt sohasem törődtem velük. Nem ismertem őket, tehát nincs közöm hozzájuk. Most azonban izgattak. A foglalkozás minden arcra rányomja bélyegét, vannak ügyvédarcok, ügynökarcok, tanárarcok, hivatalnokarcok, színészarcok, de vannak olyan arcok is, melyekről nem tudok biztosat, és ezek gyanúsak. Ha ilyeneket látok, halvány félelem fog el. Ezek a jelentéktelen, elegáns, csöndes emberek bizonyára detektívek. Polgári ruhában járnak. Itt mellettem, előttem, a hátam mögött csupa titkosrendőr leskelődhet.

Délután egy kerten mentem át, rikító fehér fal mellett. Az árnyékom hosszan ráesett. Egyszerre észrevettem, hogy öt lépésről követ valaki. Egy közönyös úr volt az, ki ezüstfogantyús pálcá­val piszkálta a kert kavicsait, keménykalapot hordott, kamáslit, s rossz parfümmel szagosította magát. Egy darabig el tudtam viselni közellétét. Aztán lassítottam lépteimet. Megálltam. Az ismeretlen erre továbbment, nem tekintett vissza. Épp ez tette gyanússá. Ha rám néz s elmosolyodik, talán nem félek ennyire. Így azonban kihagyó szívveréssel nekidőltem a fehér falnak, melyet átfűtött a tavaszi nap, s fehérebben a falnál sokáig álltam ott, lihegve a világos délutánban.

Mit követtem el? Nem tudom. Csak azt éreztem, hogy üldöznek, megfigyelnek. Ötéves korom­ban elloptam az apámtól egy ív vadonatúj itatóst és egy fél üveg vörös tintát, de ezt sohase vallottam be, kívülem nem is tudja hát senki.

Tegnap este megkaptam az idézést („idézés bűnügyben”) egy piszokszín, komisz papiroson, vallanom kell a szerelő ellen, bizonyos, hogy csak erről van szó. Lopni bűn. De az csak nem bűn, hogy tőlem lopnak?

Ma estefelé találkoztam egy másik emberrel. A villamosban ültem. Nem tekintett rám, de én tudtam, hogy minden mozdulata nekem szólt, s idegeinek minden erőfeszítésével nekem táviratoz titkos jeleket. Egy megállónál leszállt. Én utána. Végére akartam járni az ügynek. Beszéljen nyíltan, vádoljon, mondja ki a rettenetes vádat, melyet mindenki elhallgat, s magam sem tudok. Az ismeretlen befordult egy utcasarkon, úgy látszik, félt a leszámolástól.

Amikor elértem, szepegve kérdezte:

- Mit akar tőlem?

Én is szepegve feleltem:

- Semmit.

- Pardon - mondta.

- Pardon - mondtam.

Alattomosak ellenségeim. Ha járnak az utcán, magukban mosolyognak. Lakásom előtt állnak, de ha hazamegyek, tovább sompolyognak. Nagyon finoman üldöznek, föltűnés nélkül. Én azonban észreveszem őket. Tudom, hogy sötét tárgyak mögé bújnak, fönn a negyedik emelet egyik ablakában lesnek rám, szembogaruk fekete, mint a puskacső nyílása, s mindegyik föl­ismer, és azt mondja magában, ott megy, ott az aszfalton megy az a bizonyos, az a titokzatos, az a szörnyű, ki nemsokára kezünkre kerül.

Már mindenbe beletörődtem. Ha elfognak, akkor is adnak enni, szívem doboghat, tüdőm mélyen, boldogan szívhatja a levegőt. Két csendőr bekísér. Hajam lenyírják, földszínű rab­ruhába bújtatnak. Ott legalább élhet az ember, mint a ketreces állat s a csenevész növény. Az jobb lehet, mint ez a csönd, ez a remegés, ez a settengés. Mert mostan az emberek gumi­cipőben járnak köröttem, s akkor néznek rám, mikor nem látom őket, és fojtogatnak, kesztyűs kézzel, szelíden, lassan.

Csendes detektív, te, ki most is itt mégysz a hátam mögött, könyörülj meg rajtam, s tedd az ujjadat - halkan, nagyon halkan - a bal vállamra.

(Forrás: Kosztolányi Dezső: Szürke glória)

Aiszóposz: A sas és a róka

A sas és a róka barátságot fogadtak egymásnak, és elhatározták, hogy egymás közelében fognak lakni. Úgy tartották ugyanis, hogy az együtt lakás megerősíti a barátságot. A sas egy magas fára telepedett, s ott költötte ki fiókáit, a róka pedig az alatta lévő bozótban kölykezett meg. Mikor azonban egyszer a róka kiment vadászni, a sas élelem híján leszállt a bozótba, és elragadva a rókakölykeket, fiókáival felfalta őket. Amint a róka megérkezett, és látta, hogy mi történt, kölykei pusztulása éppen úgy elkeserítette, mint az, hogy nem állhatott bosszút; földi állat létére ugyanis nem tudta üldözni a madarat. Ezért félreállt - mert csak ez marad meg a gyengék és tehetetlenek számára -, és megátkozta ellenségét. A sasnak azonban nemsokára meg kellett bűnhődnie a barátság meggyalázásáért. A mezőn ugyanis kecskét áldoztak, s lecsapott, és elragadott az oltárról egy még tüzes belső részt. Ahogy fészkébe vitte, hirtelen belekapott a szél, és a vékony és száraz gallyak lángra lobbantak. A fiókák, amelyeknek még nem nőtt ki a szárnyuk, megpörkölődtek, s a földre zuhantak. A róka pedig odafutott, és a sas szeme láttára mindet felfalta.

A mese bizonyítja, hogy a barátság megsértői, ha el is kerülik a megsértettek bosszúját, az isteni igazságszolgáltatás elől nem menekülhetnek.

(Ford.: Sarkady János)
(Forrás: Aiszóposz meséi)

Túrmezei Erzsébet: Tavaszi áradás

Nem, aki árva,
nem, akit kifosztott az élet,
nem, aki másutt nem lel menedéket,
nem, akit aggá gyötörtek a gondok...
Krisztust szolgálni az induljon el,
aki boldog!

Akinek boldogsága egyre nő,
s kicsap, mert lelke szűk medrébe nem fér.
Elindul adni. Ad és vissza nem kér.
Szolgál. Kicsinek, nagynak, mindenütt,
mindenkinek. Bérre, hálára nem vár.
Alázatosan fölfelé tekint,
ha itt is, ott is fölragyog egy szempár.
Tavasz fuvall a hófödte hegyekre,
s a megáradt folyó ha partot átlép,
tudjuk mi mind, nem is tehetne másképp.
Ha Krisztus fénylő napja rámosolygott,
adni, szolgálni így indul el az,
aki boldog.

Túrmezei Erzsébet: kérés

- J.F.v.Eichendorff után németből -

Összetört, amit akartam.
Nem nyílik panaszra ajkam,
Uram, csendben vagyok.
De most... adj erőt, segíts rajtam:
hordozni... amit nem akarok.

Tompa Mihály: Mécsvirág

A mécsvirág, szellős magas
Bércen lakott:
Honnan belátni a kelő
S nyugvó napot.

Hol együtt van enyh napsugár
S hűs bérci lég:
A szép virág zöld lomb közül
Emelkedék.

Előtte kéklő messzeség
Határai:
És a virágnak kedve jön
Leszállani.

Megnézi a kies mezőt,
Fénylő tavat:
Megösmerni sok szép, rokon
Virágokat.

És a bércről a mécsvirág
Gyorsan leszáll:
Lassan haladva a nyugodt
Tó partinál:

Meglátja benne a napot
S kéklő eget:
S önképe az, mit legtovább
Megnézeget.

Bámulja a rét és lapály
Szépségeit,
S örül, hogy innen, onnan is
Köszöntgetik.

Amint a láp mellett halad
S oldalt tekint:
Feléje egy sápadt virág
Bólingat, int.

S közelről így köszönti őt
Lágy hangokon:
"Isten hozott a sík mezőn,
Kedves rokon!"

"Ah, jó virág! hogy volnék én
Rokon veled?
Piros vagyok, s te halvány,
Mint a beteg!"

"Pedig lásd, testvérek vagyunk,
Egy volt anyánk!
De a sors által kétfelé
Szakasztanánk.

Te, fényben és örömben élsz
A bérceken:
Nehéz fájdalmat hordozok
Én idelenn.

A boldognál piros az arc...
S ha szenvedünk:
Halvány színbe öltözik
Tekintetünk!"

Tompa Mihály: Tubarózsa és kék jácint

Elmúlt a természet
Hosszú téli álma:
Öltözködve a fák
Zöldellő ruhába.
Az ég arca nyájas
Harmatot, sugárt hint:
Kertnek szép virági:
Tubarózsa, jácint.

Az virul fehérlő
Illatos fejével:
Ez, a tiszta mennynél
Bájosabban kékel,
Mintha a fehér s kék
Liljomok szerelme
Szülte volna őket...
Mását rálehelve.

És úgy is volt a két
Virág származása:
Boldog kéj öléből
Jöttek a világra.
Az iker-testvéren
Van dús illat és kék:
Egyik hordja apja,
Másik anyja képét.

Mint malasztos béke-
Mint szerelmi zálog:
A harc éjszakáján
Lettek a virágok.
Hogy édestestvérek,
Mit sem tudva róla:
Egymást hűn szerették
Jácint, tubarózsa.

Hanem a fehér- s kék
Liliom: szüléik,
Két testvér szerelmét
Visszatetszve nézik:
S titkon kíméletlen
Terveket koholnak:
Hogy szakadna vége
A boldog viszonynak.

De hű szívvel a csel
Mire tudna menni?
Az igaz szerelmet
El nem rontja semmi!
S még hívebben simul
Virág a virághoz,
Míg egy hatalmas kéz
Elválást határoz.

Tiltva van, de mégis
Össze-összejőnek!
Míg a sors örökre
Elválasztja őket.
És hogy látni egymást
Alkalmok se légyen:
Egyik nyit tavasszal,
Másik nyár-középen.

Korán jön a jácint
S szétnéz a világon:
De még a völgy, halom
Áll pusztán, kopáron.
Elbúsúl - nincs sehol
A hű tubarózsa...
S aludni a földbe
Visszamégyen újra.

S midőn nyárban a szép
Tubarózsa ébred:
Virágban áll a kert,
Díszlik a természet.
Az ég arca nyájas
Harmatot, sugárt hint...
Ah, csak ő hiányzik:
A gyöngéd kék jácint!

Túrmezei Erzsébet: ,,PÁU JÉ!"

Bevezettél közéjük,
Rácsos ágyacskák sűrű sora...
gyermekek, akik járni, beszélni
nem tanulnak meg talán soha.
Az egyiket betakargattad,
a másikat megsimogattad.
Hadd érezze, hogy védik, szeretik!
A harmadikat felültetted...
s elkezdtél énekelni nekik.

Egy kisfiú felkapaszkodott
rácsos ágyában, és ujjongani kezdett.
"PÁU JÉ!- - kiáltotta feléd.
Követelte kedves énekét:
"Pásztorunk a Jézus,
hozzá tartozunk!-
S amikor énekelni kezdted,
ugrált, örvendezett.
"PÁU JÉ!- - ismételte boldogan.

Titkok tárultak fel előttem.
Megváltónknak annyi titka van,
amiket mi csak sejteni tudunk.
A kis beteg
nem érthette azt az éneket,
de szívében egy titokzatos húr
hallatára megremeghetett...
S láthatatlanaul lehajolt a Pásztor,
és átölelte azt a gyermeket.

Túrmezei Erzsébet: Gyermek a rendelőben

A kisleány ott áll a rendelőben.
A furcsa gépek mintha mind őt lesnék.
S a doktor bácsi már be is ültetné
abba a félelmes, nagy székbe: "Tessék!"

Nem, még nem ül le. Kijelenti bátran,
hogy előbb kettőt kérdezni szeretne.
"Halljuk!" - mosolyog rá a doktor bácsi,
hiszen ő mindig kész a feleletre.

"Értesz-e a fogakhoz?" - tudakolja
kis Piroska ötéves bölcsességgel.
"Ó, hányat találsz, akit én kezeltem,
kis barátaid közt, ha széjjelnézel!"

"Ott a Sárika, Jancsi. Kit mondjak még?
A patikus bácsiék Klárikája.
Kérdezd meg őket! Vígan szaladgálnak!
Mi lenne, ha foguk most is fájna?"

Ez a válasz megnyugtatóan hangzik,
való igaz. De hátra még a másik.
"Szeretsz-e engem?" - kérdezi Piroska
a kedvesen mosolygó doktor bácsit.

"Szeretlek-e? Hát hogyne szeretnélek!"
Mivel semmi hiba a feleletben,
a kis paciens beül a nagy székbe
most már nyugodtan, kék szeme se rebben.

Ha a doktor bácsi ért a fogakhoz,
s szereti őt, akkor mi gondja lenne?
Jöhet most már a fúróval, fogóval.
Piroska békén tűri. Bízik benne.

*
Ó, így szeretnék békén bízni én is!
Félelmetes nagy rendelő az élet,
de jól ismerem, aki kezel benne,
s az Ő feleletétől én se félek.

Ha megkérdezem, ért-e a dolgához,
s ha megkérdezem, hogy szeret-e engem,
rámutat értem átszegzett kezére,
és szabad bízó kisgyermekké lennem.

Lehet fogó, fúró, akármi szerszám,
ha ott látom abban a drága kézben,
amelyik mindig tudja, mit cselekszik,
s fenn a kereszten vért hullatott értem.

Túrmezei Erzsébet: Ha nem teszek semmit sem

Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.
Most megnyugoszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyerek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.
S míg ölel a fény
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,
új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen
erő, győzelem...
ha nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Túrmezei Erzsébet: Otthonom

Otthonom a templom.
Ajtaján belépve mindig hazaérek.
Ismerősen csendül fülemben az ének.
Mintha minden hangja simogatás lenne!
Égi Atyám keze simogat meg benne.
Megterített asztal.
Éhező mellőle sose kel fel éhen.
Megelégedhetik mennyei kenyéren:
élet kenyerével, élet italával,
igében, szentségben Krisztussal magával.
Mesterem műhelye.
Azért keresem fel, hogy kezébe vegyen,
hogy régi emberből új emberré tegyen:
hogy amíg templomát látogatom híven,
templommá formálja egész bűnös szívem.
Otthonom a templom.
Mennyei otthonom halvány földi mása,
drága tükörképe, szent hívogatása.
Míg egykor mennyei hajlékod befogad,
köszönöm, Istenem, földi hajlékodat!

Vihar Béla: Csipkerózsika

Élt egyszer egy király... Mese, mese, mátka...
Sohasem jött mosoly, vígság ajakára.
Egyre sóhajtozott, bár száz cigány húzta...
Nagy volt a királynak, királynénak búja!

Hányszor mondogatták: ,,Mit ér az életünk,
Mit ér a gazdagság, ha nincsen gyermekünk?
Nincs, ki futkározzék a palotakertbe',
A kacagna, szaladna ölemből öledbe."

Egyszer a királyné... Mese, mese, mátka...
Javában lubickolt a patak habjába',
Amikor egy béka,- oly nagy, mint egy véka,
Feltűnik a sás közt, mert ott volt hajléka.

,,Brekeke, brekeke... szép királynéasszony!
Bánat ne emésszen, a bú ne sorvasszon,
Mert ha új nyár jön a rózsás kikeletre,
Gyermeked születik... brekeke, brekeke..."

Telt-múlt az idő,kerek esztendőre,
Lámcsak, készülődnek a keresztelőre.
Selyem-bársony bölcső, egy leányka benne...
A királynak most már virágos a kedve.

Parancsot ád menten fényes lakomára,
Szakács, cukrász, kukta vágtasson konyhába...
A hoppmester pedig írja, egyre írja
Ezer vendég nevét széles nagy papírra.

,,Hívd meg- mond a király-, nehogy kimaradjon
Az a tizenhárom híres tudósasszony!
Az a kívánságom, mindegyik itt legyen,
Mind a tizenhárom áldja meg gyermekem!"

,,Felséges királyom, életem-halálom-
Szól most a hoppmester- kegyedbe ajánlom!
Nagy baj van, bíz' nagy baj, óh miként is kezdjem,
Nem jöhetnek többen, csupán tizenketten."

,,Tizenhárom közül- nem mondom- nagy hiba,
Az egyiknek mégis el kell maradnia.
Színarany tányérból- óh minő rettentő!-
Kincstárunkban nincsen több, csak tizenkettő."

Felvirradt a nagy nap!- Megrakva az asztal
Drága ételekkel, kancsó italokkal.
Csiklandó illatok, ízek a javából...
Kétszer is kérnek a töltöttkáposztából.

Alighogy vége lett a pompás ebédnek,
A tudósasszonyok a bölcsőhöz lépnek.
Az egyik jóságot, a másik szépséget,
A harmadik kíván kincset, boldog éltet.

A jó kívánságok egymást így követik:
Negyedik, ötödik, hatodik, tizedik.
S a tizenegyedik éppen mikor végzett,
Az ajtó kinyílik, valaki belépett.

,,Úgy? Nem hívtak meg? No, most bosszút állok"-
Szólalt meg haraggal, aztán így kiáltott
Tudós asszonyok közt a tizenharmadik,
Bölcső felé nyújtva nagy csontos karjait:

,,Ha majd e leányka tizenöt év múlva
Rózsás ujjaival az orsóhoz nyúlna,
Bársony kezecskéjét szúrja meg az orsó,
S haljon meg, zárja be testét a koporsó!"

Milyen szörnyű átok! Mily gonosz varázslat!
Nyomában rémület, riadalom támad.
Hová lett, merre ment a hívatlan vendég?
Eltűnt, de itt maradt a szerencsétlenség.

A tudósasszonyok mind a tizenketten
Tudják, nincs orvosszer e varázslat ellen.
Könyörög a király: ,,Óh jaj, segítsetek!
Mentsétek meg szegény, gyenge gyermekemet!"

Lesz-e hát segítség?... Mese, mese, mátka...
Egynek hátra van még a jókívánsága.
A tizenkettedik, az jő, hogy segítsen,
A varázson, átkon valahogy enyhítsen.

Kezdi is szaporán. No még ilyen csendet!
Szavára mindnyájan remegve figyelnek.
,,Ne haljon meg e lány, az a kívánságom,
Csukja le majd szemét százesztendős álom!"

Másnap, hajnalban szélsebes futárok
Paranccsal bejárták az egész országot.
A király nevében tüstént kihirdették:
Ahol csak egy orsó, tűzben elégessék!

Múltak az esztendők, tavasz jött tavaszra,
Magból ágacska lett, abból lombos nagy fa,
Tipegő gyermekből tizenöt évére
Szép hajadon serdült, mint hajnal, szépsége.

Orcája liliom a hajnalsugárban,
Lobogó aranyfény hullámzó hajában.
Okos volt, jó is volt, szerették a nagyok,
Amint jövendölték a tudósasszonyok.

Szép Csipkerózsika (mert nehogy feledjem,
A lányt így nevezték, nem is lehet szebben!)
Gondolta, megnézi, úgysem látta soha,
Vajon mit rejteget fenn a toronyszoba?

Csikordul a kilincs, nyílik a vasajtó,
Ott ül egy anyóka, lábánál szakajtó,
Szakajtóban fonál, az asztalon korsó,
Ujja között pörög, jár, forog az orsó.

,,Óh, mutasd meg nénike, e furcsa szerszámot!"
,,Nesze, édes lányom, teljen kívánságod!"
Átvette az orsót Csipkerózsa szegény,
S piros vére csordult rózsaujja hegyén.

E szempillantásban- mese, mese, mátka...
Az ágyra hanyatlott a királyleányka...
Szeme lecsukódott, karja elnehezült,
Az álom mélységes tengerébe merült.

Ahogy a varázslat teljesült a lányon,
Az egész kastélyban úrrá lett az álom:
Elaludt a király, királyné a trónon,
Az udvari népség is hasonló módon.

Óh, micsoda álom támadt itt e percben!
A futó lovacska, méhecske a kertben,
Csonttal a kiskutya, a legyek a falon...
Mind elszenderültek a házban s udvaron.

Láng is a tűzhelyen pislákolt, elaludt...
Mint dunnát, magára ráhúzta a hamut.
Pecsenye a zsírban, gondolt az is egyet:
,,Álmos vagyok, alszom, tovább nem sistergek."

A szakács meg éppen vágta volna képen
Az ügyetlen kuktát, iszonyú mérgében,
Kezét felemeli, a fiúra verne,
De e pillanatban elaludt őkelme.

Elaludt a kastély, még szellő sem rezdült...
Nem mozdult a por sem.- A tájra mély csend ült.
Csipkesövény óvta, sűrűn betakarta,
Nehogy a mély álmot valaki zavarja.

Évtizedek jöttek, s tűntek, mint az árnyak...
A bozóterdőnek hányan nekivágtak!
Lovagok, bajnokok, vitézek, merészek...
Mind, mind odavesztek, vissza sose tértek.

Már csak az öregek mesélték, hogy régen
Egyszer volt, hol nem volt- erdő közepében
Van egy nagy palota, senki el nem éri,
Mélységes mély álom, sűrű cserje védi.

Így múlt száz esztendő az idő óráján,
Mikor egy királyfi fényes paripáján,
Szikrázó kardjával utat törve-vágva
Elindult, eljutott, be a palotába.

Ott aludt a király. Büszke koronája
Álmában lecsúszott ráncos homlokára.
Emitt a királyné, arrébb a komorna,
Kitátva a szája mintha csak horkolna.

A toronyszobában, akár tündér lenne,
Feküdt az alvó lány, s nézte elmerengve.
Homlokon csókolta: ,,Kelj fel, virágom!
Szűnjön meg a varázs, tűnjön el az álom!"

Szép Csipkerózsika felnyitotta szemét,
Majd reávetette csillagtekintetét,
Megölelték egymást, aztán- kéz a kézben-
Szólott a királyfi: ,,Légy a feleségem!"

Az ifjú csókjától, ahogy a királylány,
Szép Csipkerózsika felébredt az ágyán,
A királyi udvar százesztendős álma
Elillant, tovaszállt, mint pillangó szárnya.

Felébredt a pejló, folytatta a vágtát...
Méhecske kereste a kertek virágát,
Kiskutya a csontot megragadta nyomban,
S a falon a legyek elindultak sorban.

Tűzhelyen a parázs fellobbant nagy lánggal,
Egy hasábfán táncolt fürge lobogással.
Pecsenye a zsírban ébredezni kezdett,
Egy ideig figyelt,- azután sistergett.

Felébredt a szakács: keze áll ütésre,
Száz esztendő elmúlt, de nem múlt el a mérge.
Az ügyetlen kuktán úgy vágta most képen,
Hogy felborult a tál, sarokba estében.

Vége a mesének... Be szépen zenélnek!
Csipkerózsikának és vőlegényének
Hétországra szóló lakodalmat csaptak,
Talán most is élnek, hacsak meg nem haltak.

Lehoczky János: A vizek fohásza,,,

Vándor, ki szomjadat oltod forrásom vizével
vigyázz reám!
Én hűsítem arcodat forró nyári napsütésben,
én frissítem fáradt testedet vándorútjaid után.
Csobogásom nyugtatja zaklatott lelkedet,
habjaim tánca bűvöli tekintetedet.
Poros gúnyádat tisztítom,
egészséged őrzöm.
Szépítelek, gyógyítalak,
üdítelek, vidítalak.
Erőmmel hajtod gépedet, malmodat.
Tartom csónakodat, hordozom hajódat.
Általam sarjad vetésed,
én küldök termékeny esőt
szikkadt kertjeidre.
Ott búvom édes gyümölcseidben,
a nádasok illatában rejtezem,
barlangok mélyén, erdők rejtekén,
sziklák között, csúcsok fölött,
posványban, sodrásban,
rám találsz.
Az élet bárkáit ringatom.
Otthonaként velem érez megannyi lény,
úszó, lebegő állat, lengedező növény.
Kusza hínár, tündérlő virág,
meglepő, eleven vízivilág.
Remélő ikra, játszi poronty,
leső harcsa, óvatos nyurga ponty.
Bölcső vagyok,
folytonos születés csöndes színpada.
Kezdet vagyok, a földi élet ősanyja.
Változás vagyok, végzet vagyok, a pillanat méhe.
Állandóság vagyok, szüntelen harcok békévé
összegződő reménye.
Szelíd forrásként becézhetsz,
érként, patakként kedvelhetsz,
folyamként köszönthetsz.
Megmosolyogsz tavaszi pocsolyákban,
üdvözölsz berekben, limányban,
lidérces lápon, keserű mocsárban.
Csepp vagyok és óceán.
Tomboló vihar és szivárvány,
búvópatak és szökőár,
felhő és kút.
Ismersz, mint szigorú jéghegy, zord jégvilág,
mint lenge hópehely, tréfás jégvirág,
illanó pára, gomolygó zivatar.
Vízesés robaja, hullám moraja,
cseppkő csöppenése, veder csobbanása,
eső koppanása, véred dobbanása.
Kék vagyok, mint a tenger,
fénylő, mint a csermely,
szőke, mint a folyó,
zöld, mint a tó,
fehér, mint a hó.
Feszítő gőz vagyok, tanulj meg tisztelni!
Csikorgó fagy vagyok, tanulj meg kibírni!
Aranyhíd vagyok, tanulj meg csodálni!
Örvény vagyok, tanulj meg vigyázni!
Buborék vagyok, tajték vagyok,
szeretned kell!
Hűsítő korsó vagyok,
heves zuhany vagyok,
élvezned kell!
Tükör vagyok, arcod vagyok.
Hullám és híd, part és a víz.
Erő és báj, folyó és táj,
úszás és merülés,
áldás és könyörgés,
értened kell!
Víz vagyok.
Őrizned kell!

Andrea Werfl: Csitító

Csupa könny a szemed, lányom!
Mi zavart fel téged?
Miért kerül a pihentető álom?
Gyere! Feküdj ide mellém!
Karom legyen fészked,
Minden árny elől puha menedéked!
Csituljon a sírás,
Hunyd le kis szemed.
Nem bánthat senki, semmi:
Itt vagyok veled!

Louise Labé: Élek, halok

Élek, halok; kigyúlok s vízbe fúlok.
Didergek s azonközben lánggal égek.
Túl édes és túl érdes is az élet.
Csüggedt, elunt vagyok, de egyre boldog.
Fölnevetek s egyszerre könnyet ontok.
S a gyönyör is már gyötrő, szörnyű méreg:
az öröm elfut, nem rak soha fészket;
elszáradok s kihajtok, mint a lombok.
Így hány szerelmem, így vet erre-arra;
s ha várom: most jő csak a fájdalom,
váratlanul már túl is estem rajta.
Aztán, ha felvitt a vágyott magasba
és boldogságom bizonyos nagyon,
a mélybe ránt megint nehéz bajom.

(Ford.: Illyés Gyula)

Kürenberg lovag: Több mint egy éven által

Több mint egy éven által szép sólyommadárt
neveltem én, szelíd lett, ha hívtam visszaszállt,
a szárnyait arannyal fontam be, tündökölt,
s akkor magasra lebbent, új ország várta, messze föld.
Ujra láttam én most, átsuhant az égen,
a selymes lábzsinórt még lengeti szépen,
a szárnyain aranyszín csillogás remeg.
Uram, kik csókra vágynak, engedd, hogy egyesüljenek.

(Ford.: Radnóti Miklós)

Sapphó: Töredék

Leányságom, leányságom, merre mégy, ha engem elhagysz?
- Már soha többé hozzád vissza, már soha többé!

*
Elsűlyedt már a Hold is,
és a Fiastyúk, eljön az
éjfél, az idő tovatűnik,
én pedig egymagam alszom.

(Ford.: Trencsényi-Waldapfel Imre)

Sapphó: Édesanyám! nem perdül a rokka

Édesanyám! nem perdül a rokka, olyan
szakadós ma a szál -
vágy nehezül rám;
mert a sudár, szép Aphrodité letepert!
Szerető, szerető
kell ma nekem már!

(Ford.: Radnóti Miklós)

Sapphó: Arignóta

Sardes felől
gondolata gyakran száll erre hozzánk.
Mikor még együtt éltünk, téged mindig
istennőnek mondott s leginkább
örült az énekednek Arignóta.
Most meg Lydia asszonyai között
tündöklik, mint mikor leszállt már
a Nap, s a Hold, a rózsaujjú,
minden csillagnál szebben ragyogja be
fényével a sötét, sós tengert
és a virághozó mezőket.
Szép harmat ömlik, és virulnak
a rózsák, gyönge tubolyák és
mézizü lótuszok illatoznak.
Sokat jár-kél és nyugta nincsen,
Atthisra gondol, kedves lelkét
vágy tölti el, és nehezebb a sorsa...

(Ford.: Trencsényi-Waldapfel Imre)

Sapphó: Boldog ember

Boldog ember, mint Uranos lakói,
aki vigan ül, kegyes, ellenedben,
s andalog kellő szavad édes hangján,
s gyönge mosolygást

ajkadon látván szelíden lebegni,
melyre megdöbben kebelemben a szív,
mert jelenléted leborít azonnal,
és oda lészek.

Nyelvem eltompul ajakim között, s gyors
égi tűz ömlik tetemimre végig.
Zúg fülem, s bágyadt szemeim borulnak
éji homályba.

Arcomon végig hideg izzadás foly,
reszketek, fúlok, s halavány virágként
hervadó színnel rogyok a Halálnak
karjai közzé.

(Ford.: Kölcsey Ferenc)

Takáts Gyula: A somogyi klasszikus

Hinnéd Horátius földje,
oly idilli, méla kép.
Halvány pasztell-ruhában lép eléd.
A dombháton bicskás gazda
szőlőt kötöget,
s a naparany hogy beönti
a bronz földeket,
úgy véled, halk spondeust
ringat feléd a szél.
A völgyben pásztor tilinkóz
és hófehér a nyáj.
Az ökrök smaragd-fűbe lépnek,
s hogy latin színt adjon az egésznek,
Bacchus bordala csendül
a présházak felül.
És szíved szavával
Róma szól, mint ősi himnusz.
A völgyben, tán anakronizmus:
ott, hol a tér hosszú és szabad,
fürdővendégekkel a strandok felé
egy kis vicinális szalad.
De mint Tyrrenis a Balaton
és odébb a domb enyhén,
mint a Quirinál ível.
Alatta a zsombékok között
a csordás tarka ökreivel.
A háton ekével Ceres fia
szánt és jambusával Rómáig ér.
S bár közel egy század óta holt,
de Horáci-cédrus, melletted
a legnagyobb latin
a hétszilvafás Berzsenyi volt.

(Forrás: Takáts Gyula: Vulkánok, fügefák Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978.)

Kuczka Péter: Itt állunk (1993.)

Itt állunk, élünk. Mögöttünk elsüppedt
évek, elvontságokká csupaszodott
idők, villámok, homály, fogságban
megcsillanó fénypont, segítő emberi
arc, váratlan perce a szeretetnek,
csalódások ecetes itala, makacs
bánat ütései, hosszú, nehéz böjtje
jóságnak, hangot némító tapasztalat,
könnyek, halottak kísértő árnyai,
törött oszlopok, alaktalan halommá
rontott tervek, álmok, vágyak. Múltunk
rommező, háború dúlta városunkat,
tűzvész a tetőket, fosztogatók túrták
fel házunkat, és mi magunk is hányszor
pusztítottuk időnket s egymást,
kivágtunk fácskát, kitéptünk virágot.
De maradtunk, voltunk. Összetartozunk
örökre külön-külön és együtt, egymásba
kapaszkodó testek és lelkek. Hagyjuk el,
Kedvesem, fájdalmainkat, őrizz minket
mint eddig és bocsáss meg. Nézd,
az ablakokból nekünk integetnek és
kiáltoznak szeretteink, intsünk
vissza nekik. Rakjuk le nehéz
batyuinkat, ne félj a körülöttünk
sűrűsödő éjszakától, karolj erősen
belém, engem még bír a lábam, maradt
elég erőm. Látod, arra visz utunk,
az út a folyóhoz.

(Forrás: Kuczka Péter: Éveken át)

Kuczka Péter: Levegő

A nadrágszíjat három lyukkal
beljebb húzta horpadt hasán.
Kövér henteslegények roppant
húsokat hordtak mázsaszám.

Kidülledt szemmel nézte a
meztelen női lábakat.
Éhségtől homályos lett
a tisztán tartott kirakat.

Más ember ilyenkor verekszik,
nem gondol családjára sem,
de ő továbbment. Szertefoszlott
a levegőbe. Úgy hiszem.

(Forrás: Kuczka Péter: Éveken át)

Babits Mihály: A lírikus epilógja

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még önmagamnál tovább nem jutottam

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, isten tudja hogy van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm.
Csak nyilam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok : magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

mint halottját az elhagyott.

Fenyvesi Ottó: Mindenszentek, mínusz négy

Kapaszkodnék valamibe,
kapaszkodnék a tavaszba,
egy lány hosszú hajába.
Kapaszkodnék pohárba, asztalba.
Egy lány ül velem szemben,
még nem tudja, mi a szerelem,
az ezredvég bágyadtan sütkérezik a haján.
Barna levelek zördülnek a szélben,
az óra pontos időt mutat.
Ülünk némán, mint a szerzetesek.
Odakinn mindenszentek és mínusz négy.
Két pohár az asztalon
színültig töltve gyomorkeserűvel,
oly távol állnak egymástól,
hogy közöttük elférne egy emberélet.
Kapaszkodnék valamibe,
a lány tekintetébe, a haja színébe.
Kapaszkodnánk egymásba,
egy emberéletbe, a novemberi szélbe,
a végtelenbe, egy mikroba árnyékába.
Egy puha ágy kellene és
egy hosszú, meleg éjszaka.
Kapaszkodnék valamibe,
szerelembe, szép szavakba,
rímekbe, költészetbe.
Húznám a haját, szívnám a nyakát,
szorítanám a keblét.
Kapaszkodnék valamibe
és nagyon fájna neki,
de csak ülünk és epekedünk.

Bertók László: Halottak napja

Halottak napja: visszapillantó tükör,
vizsgája szemnek, emberségnek,
akiket te mutatsz,
azok már nem előznek.
Sebességük fűszálak élein,
porszemeken cikázik,
arcuk
csontok roncsaiban ázik.
Mértanuk pontjai között
a közúti szabályok
érvénytelenek,
életünkre igazolások.
Meghívás nélkül jelen vannak
kanyarokban, mozdulatokban,
tekintetük, mint jelzőlámpa
bennünk villan.
Tükörbe nézünk, megalázkodunk,
mindnyájan fehér bárányok vagyunk,
virágot hintünk az útra,
fejünkre hamut,
miközben őket ünnepeljük,
azaz magunkat ünnepeljük,
hisz nincsen visszaút.
Krizantémok a temetői buszon,
fejem körül virágok,
glória, mennyei kalap,
harmattal áldott.
Fehér lobogókkal a város
kiözönlik a kapukon,
mindenki megadta magát,
nem villog szurony.
Csak az évek, a nyavalyák
szűkülő sorfala vigyáz,
dércsípte árnyékuk felett
siránkoznak a fák,
megállók vasa, csonka keresztek
tükörképe szalad.
Arcom mögött a Tejút mozdulását,
köszöntöm halottaimat:
Nagyanyámat, Katona Juliannát,
s a másikat, Farkas Katalint.
Friss fakereszt ablaka mögül
nagybátyám még némán visszaint.
Aztán újra a sejtek szava.
Ülök a buszban, térdemen fiam.
Körben a téboly tűzkarikái.
Halottak napja van.

Pilinszky János: Tilos csillagon születtem

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csitítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, ítélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyönge vállam,
magam már nem bírom tovább!

Én nem kívántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,

Szilágyi Domokos: Táncol a sárga

Táncol a sárga,
nyekereg a kék,
brummog a barna,
megered az ég.
Vicsorog a rozsdás,
lobog a piros,
fenyeget a fekete,
kikap, aki rossz!

Kosztolányi Dezső: Az esernyő (1912.)

Janka egyszer nálam felejtette az esernyőjét.

Egy augusztusi délután a lakásomba vert a vihar, a hegyekből szaladva jöttünk, lihegve álltunk meg a lépcsőházban, csuromvizesen. Egy sarokba dobta az ernyőjét, hanyagul. Aztán kitárta karját, megölelt a vihartól sötét szobában. Tudom, hogy ekkor még nem is nagyon tetszett. Szemeit, melyek merevek és butakékek voltak, mint az olcsó bábuk üvegszemei, állandóan meresztgette. A csurgó ablakok mellől nézte a lilafényű, elektromos csöppeket.

Estefelé mentünk el, amikor kiderült, az aszfalt nedvesen lehelt, s az égen kénsárga és fekete drapériák lógtak. Egyszerre mindketten megálltunk:

- Hopp - mondta -, ottfelejtettem az esernyőmet.

- Menj fel érte.

- Most nem.

- De menj fel.

- Nem fog esni. Majd holnap.

Bosszantott a dolog, de engedtem neki, még egy kicsit elkísértem, aztán sarkon fordultam. Ő pedig ment valahova az Üllői út felé. Mihelyt elváltam tőle, elfelejtettem, és ennek nagyon örültem. Ki emlékszik a bor ízére, a pezsgő zamatára és gyöngyére, melyet a tegnapi ebéden ivott? Nekem egyedül kell maradnom. Kemény ágyon alszom, szikár és sápadt akarok lenni, az arcomból ki kell világítania tüzes és vakbuzgó szememnek, hogy az akaratomat messze sugározza, és hinni tudjak magamban.

Amikor a szobába léptem, sokáig álltam a középen, nem is gyújtottam meg a lámpát. Egy szív vert a sötétben, mint egy vallásos harang. Megint egyedül lehetek. Ott az üvegtálcán egy szivar várakozik rám, mely illatos parázzsal füstölög el fehér, egészséges fogaim között, a karosszék puha, a lámpa egyenletesen önti olvasztott aranyát a bútorokra, a függönyökre és az arcomra.

Alig gyújtom meg a lámpát, megered az eső.

Kopog az ablakon, táviratjeleket koppint az ablakfára, hosszú és rövid vonalkákat, melyekből lassanként egy üzenetet silabizálok ki, azt, hogy a lány megázik. Kiveszem az órámat. Azóta alig múlt el tíz perc. Még nem lehet otthon. Hiszen gyalog ment, apró lépésekkel, villamosra nincs pénze. Szegénykét veri a szapora eső. Fehér blúza nedves, szoknyája csatakos, a haja hideg a víztől. Talán már köhög is. Holnapra tüdőgyulladást kap, piros arccal agonizál egy kórházi ágyon, haldokló szívével a fejemet látja, a szájamat, a mai kalandot. Igaz, mindennek ő az oka. Én mondtam neki, hogy jöjjön fel az esernyőért, nem akart, csökönyösködött. Talán nekem kellett volna felszaladni. Most pedig - az utolsó pillanatban - illenék utánarohannom, egy kocsival vagy egy automobillal, bevinni egy kávéházba, rumos teát és puncsot itatni vele, aszpirint adni, aztán lefektetni, meleg kendőkbe bugyolálni összeázott, szegény lábacskáit. Lehet, hogy túlzok. Valószínűen már otthon is van.

Megkeményítem a szívemet, elfelejtem őt, lefekszem egyedül az ágyba.

Vajon csakugyan egyedül vagyok-e? Itt van velem az esernyő. Amikor elcsavarom a lámpa gombját, bosszankodva gondolok rá, mi az ördögnek hagyta itt vádlóul. Nem is láttam, hova tette. Talán éppen szembe néz velem a sötétben. Ezt nagyon nem szeretném. Tudja Isten, babonás vagyok. Amellett az esernyő hasonlít egy regebeli madárhoz is, különösen, ha ki van nyitva és kövéren gubbaszt a földön. Meg kell tudnom, hova tette.

A lámpát felcsavarom, és keresni kezdem.

Ott van a kályha mellett. Egy közönséges, rongyos selyemesernyő. Alig-alig támasztotta oda, úgyhogy minden pillanatban leeshetik és felriaszthat az álmomból. Inkább felkelek. Az esernyő ott áll, nedves selyméről és vékony drótrúdjáról csurog az eső, a parkettet egészen belocsolta, egy könnytócsát sírt a padlón. Nini, egy síró esernyő. Csakugyan, ártatlanul és szepegve áll ott, siránkozva, mint egy lány, aki megbukott a vizsgán.

Legjobb lesz kivinnem az előszobába. Akárkié legyen, kidobom irgalmatlanul. Becsapom utána az ajtót, és nyugodtan fogok aludni. A nőt elvégre egy hónapja ismerem. Csak nyugtalanít és bosszant, de nem szeretem. Mi közöm hozzá és az esernyőjéhez?

Erőltetni próbálom az álmot. Szemhéjaim majdnem csikorognak, amikor összecsukom. Arra gondolok, hogy sötét gazember vagyok, aki itt a meleg ágyban döglik, amíg szegényke talán köhög a szobájában, és a párnájára könyökölve várja a reggelt. Ha látná, hogy kidobtam a holmiját, neki is fájna az embertelenség. Nem is az ernyőt sértettem vele, hanem őt magát. A sértés pedig nekem fáj. Okos ember létemre tehát nem szabad tűrnöm, hogy a saját hibámért szenvedjek, inkább felkelek és behozom. A másik szobába állítom.

Újra próbálok elaludni, meleg hullám ömlik a fejemre, de az még nem az álom. Fölöttem száz és száz esernyő cikáz, mint apró, sötét repülőgépek.

Mit csinálhat a hálótársam? Megint meg kell nézzem, jól odatámasztottam-e a falhoz. Persze, hogy rosszul áll. Legjobb lesz, ha szépen lefektetem a földre, a szőnyegre, hogy puhán legyen, az ágyam mellé, egészen a közelembe. Így legalább nyugodt vagyok.

- Most szépen várj itt - mondom neki -, ne zavarj, hagyj aludni.

Csakugyan alszom. Azt álmodtam, hogy a lány meghalt. A szívembe mintha kést mártottak volna, felriadok, fáj a fejem, borogatást kell tennem reá. Ez a hideg ruha határozatlan szender­gésbe dajkál. Látom az esernyőt, amint vádolva felkel a földről, nyöszörög, az ágyamba kéredzik, az oldalam mellé, s a mellemre akarja hajtani összeázott fejét.

- Ezt már nem - dühöngök magamban. - Nem vagyok érzelgős, nem vagyok gyerekimádó nyárspolgár. Csak maradj künn, kópé.

Hiába a tiltakozásom. Egyre jobban hallom a hangját, borzongva ocsúdok, fáj a kegyetlen­ségem. Meg kell vigasztalnom ezt a buta tárgyat. Ne félj, esernyőm, nem ér itt semmi baj, vigyázok reád. Csak aludjál. Holnap öreg, szakállas családapa leszek, keresni fogok neked, minden este elaltatlak, és dobogó szívvel nézem, bánt-e valami álmodban. Ittál este tejecskét? Csak aludj, tente, tente szépen.

Köpködve és sziszegve mondom ezt, mintha parazsat nyeltem volna. Nem szeretem a gyereket, de mit tehetek róla. Amihez nők nyúlnak, egyszerre megelevenül, sírni-ríni kezd, mint a pólyásbaba, és nyafog hozzánk, mint az apjához. Hazugság, hogy nekem nincs gyermekem. Itt van az első gyermekem, egy esernyő. Kidobtam az éjszakába, az ajtó előtt rítt, visszakéredzett apai keblemre, csak akkor nyugodtam meg egy kicsit, hogy végül az ágyamba fektettem szegény kicsinykét. Ott van az a párna, a második gyerekünk. Múlt héten hímezte rá undok zöld cérnával: „Jó éjszakát”. Akkor még nem tudtam, hogy ugyanakkor a bőrömbe is bevarrta azt a ronda emlékmondatot, operatőrtűvel és antiszeptikus cérnával egy lángoló sebet. Kitetoválta a bőrömet, mint a vademberekét, a homlokomra égette, hogy az övé, csak az övé vagyok. Ez a nő különben mindent itt felejt, csupa ártatlanságból. Ha egy zsebkendőmet megszagolom, a parfümjét érzem rajta. Bútoraimat leöntötte az illatával. Múlt héten elküldött ide egy rozoga tölgyszéket, melybe csendesen beleült. A szék pedig szinte virágozni és nőni kezdett, a tölgyerdők ősi erejével, kemény és hajszálvékony gyökereket eresztett a padlóba. Amíg én bohémkedtem, itt csendes honfoglalás folyt. A lakás már nem az enyém. Hanem a miénk. Eleinte haragudtak rá az idegen bútorok, az ágy reámordult, mint egy oroszlán, a zongora vicsorította a fogát, amikor eléje ült, később azonban védelmébe vette őt egy-egy tárgy, melyet itt hagyott, egy zsebkendő, egy parfümös üveg, egy kép, s ma, ha veszekszem vele, a kép alá áll biztosan, öntudatosan.

Szeretem ezt a nőt? Már hogyne szeretném, az árgyélusát. Utálatosan szeretem. El fogom venni, mert ezeket a szegény Üllői úti lányokat, ezeket a szöszke masamódokat és nyomdász­lányokat nem lehet bohémul szeretni, egyszerre követelik tőlünk, amit a szeretőjüktől és a férjüktől követelnek. Inkább a munkafelosztás. Legyen más a szeretője, én - csikorgó foggal, bús undorral - a férje leszek. A feleségem lesz, a nőm, a hitvesem, amit akar. Oltár elé vezetem, mirtuszkoszorút teszek a fejére. Az enyémre is. De aztán ne hagyjon a lakásomban esernyőket, párnákat, parfümös üvegeket. Vasárnap délután kézen fogva vezetem a gyermekeimet. Mert gyerekünk is lesz. Öt vagy hat. Akár több is. Nem voltak eddig gyermekeim? Inkább szeretek egy eleven jószágot, mint ezeket a holt tárgyakat. Most csak egy esernyő családapja vagyok.

Holnap reggel megkérem őt. Már virrad. Künn megint megeredt az eső. Nagyon lassan esik. Alig lehet hallani. A házak csurognak, mosdanak a vízben, először a piszkos és száraz nyár után. Az, aki végigmegy az utcán, talán érzi is, hogy ezt hajnalnak hívják, siet haza, hogy lefeküdjék és meggyújtsa a lámpát. Én csak arra gondolok, hogy nagyon szeretem őt. Nekem nincs többé víz, folyó, mező, hegység, természet és élet. Az is eszembe jut, hogy utazni akartam volna, és egyszerre csak látom magamat a tengeren egy óceángőzös fedélzetén, köpenyem a szélben lobog, fejemen egy úti sapka, egyedül vagyok. Éjjel sokszor kóboroltam idegen városokban, hidakon, gyengén pislogó lámpák alatt, melyek a vízen tükröződtek. Mindez azonban már nagyon furcsa. Fejemet a tenyerembe hajtom. Sírva fakadok. Hogy nem lehetek többé egyedül. Sohase lehetek többé egyedül.

Különben lehet, hogy reggelre meg is halok. Akkor majd terítsetek a koporsómra egy nagy, fekete esernyőt.

(Forrás: Kosztolányi Dezső: Szürke glória)