Úgy él hangod zenéje bent az én szívemben,
mint téli estén ódon kandalló, ha zümmög,
hallom, nem is hallom talán, de menten
felriadnék, ha múlna s odabújnék a tűzhöz.
Úgy él szemed szelídje bent az én szívemben,
mint ibolya virág tavasszal a kabáton,
nem is tudom, hogy ott van, de jaj, csak el ne vessze,
keresném, nem volna életem, míg újra látom.
Mint kandalló a téllel, tavasszal a kökörcsin,
én vélem már e létre olyan egyetlenegy vagy,
nem is szakadsz le, míg amaz alkonyon, az őszin,
tavasz, virág, kandalló, lélek, élet elhagy.
(Forrás: Vasárnapi Újság 67. évf. 14. sz., 1920.júl.25.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése