Itt állunk, élünk. Mögöttünk elsüppedt
évek, elvontságokká csupaszodott
idők, villámok, homály, fogságban
megcsillanó fénypont, segítő emberi
arc, váratlan perce a szeretetnek,
csalódások ecetes itala, makacs
bánat ütései, hosszú, nehéz böjtje
jóságnak, hangot némító tapasztalat,
könnyek, halottak kísértő árnyai,
törött oszlopok, alaktalan halommá
rontott tervek, álmok, vágyak. Múltunk
rommező, háború dúlta városunkat,
tűzvész a tetőket, fosztogatók túrták
fel házunkat, és mi magunk is hányszor
pusztítottuk időnket s egymást,
kivágtunk fácskát, kitéptünk virágot.
De maradtunk, voltunk. Összetartozunk
örökre külön-külön és együtt, egymásba
kapaszkodó testek és lelkek. Hagyjuk el,
Kedvesem, fájdalmainkat, őrizz minket
mint eddig és bocsáss meg. Nézd,
az ablakokból nekünk integetnek és
kiáltoznak szeretteink, intsünk
vissza nekik. Rakjuk le nehéz
batyuinkat, ne félj a körülöttünk
sűrűsödő éjszakától, karolj erősen
belém, engem még bír a lábam, maradt
elég erőm. Látod, arra visz utunk,
az út a folyóhoz.
(Forrás: Kuczka Péter: Éveken át)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése