Áprily Lajos: A podságai forrás

- Tompa Lászlónak –

Ott él vöröslő sziklafényben:

örökre sajgó sziklaseb.

Erdők csillagmohos csodája

sohase volt rejtelmesebb.

(Dárdájával tán itt kutatta

a föld szívét egy ős titán

s a bűn helyén bilincses átok

maradt a bősz döfés után.)

Vize egy zengő pillanatra

a fényre néha felbuzog, -

de börtönébe visszarejlik

az alvilági máguszok…

Szeretnék Podságára menni,

mikor a nyár nagyon nevet.

Patakparton meglátogatnám

titokzatos testvéremet.

Pihentető kövére dűlve

várnám, míg jő a szent varázs

s a rejtett földalatti jelre

Felcseng a boldog buggyanás.

Meghallgatnám a vallomását,

a vívódást, amely örök.

S magam sorsát is szánva, szánnám,

ha börtönözve búg s hörög.

Forrás: Napkelet 4. évf. 4. sz. 1926. április

Áprily Lajos: Téli reggel

Ködben ember haladt.

Páncélos hó harsant a súly alatt.

Szakadt a fátyol: hegytetőre ért.

Nap villogtatta bükkcserjén a dért.

Gallyak hóbarlangjába cinke szállt,

fény szédítette s egy napos titok,

s dermedt rügy-csipkerózsikák között

dalolt:

- Nyitni fog, - nyitni fog, - nyitni fog!...

Feje felett

azúr-kék szajkó-toll csillant a fán

s hókristályos lett kalap és kabát:

a rikoltozva rebbenő madár

leverte rá a cifra bükk havát.

S amerre járt:

hegyek ontották rá a napsugárt

s hó-szikra kápráztatta, - milliárd!...

Köd várta lent.

A ködbe visszament

s házába tért derült aszkétaként.

Két szemben a csodálkozás kigyúlt:

- Sötét ember, honnan hozol ma fényt?

Forrás: Napkelet 4. évf. 4. sz. 1926. április

Áprily Lajos: Szeptemberi fák

Bükkök smaragd színét erezve fent

az első pár vörös folt megjelent.

Állunk. Kezedben késő kék virág.

Azt mondod: - Ősz. Az első őszi fák.

Én azt mondom: - Vér. Vérfoltos vadon.

Elhullt a nyár a nagy vadászaton.

Amerre vitte buggyanó sebét,

bíboros vére freccsent szerteszét.

Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,

hogy tékozolta, nézd a drága vért.

S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol,

hörögve összeroskad valahol.

Forrás: Napkelet 4. évf. 4. sz. 1926. április

Áprily Lajos: Madarak

„Pascus qui volucrum vivus, Walthere, fuisti…!”

Hó esett. A tar hegy orma

habfehéren integet.

Erdőkből a hó leűzött

őszapókat, pintyeket.

Almafánk és csipkebokrunk

madarak tanyája lett…

Walther von der Vogelweide

lelke száll a kert felett.

Titkos erdőn, vadcsapáson,

babonás ösvényeken

ez a nyugtalan madár-raj

hányszor volt kíséretem.

Mennyi füttyös és bolondos,

vígan cserregő barát…

Megetetem Walther von der

Vogelweide madarát.

Most a ködből méla hangok

hullanak mint halk rímek.

Bús pirók-jel. Csak varázsló

és poéta érti meg.

Pinty felel rá. Cinkeszó. – Most

szállingózni kezd a hó…

S Walther von der Vogelweide

megölel a múlton át mint

mesebeli nagyapó.

Forrás: Napkelet 4. évf. 4. sz. 1926. április