„Pascus qui volucrum
vivus, Walthere, fuisti…!”
Hó esett. A tar hegy orma
habfehéren integet.
Erdőkből a hó leűzött
őszapókat, pintyeket.
Almafánk és csipkebokrunk
madarak tanyája lett…
Walther von der Vogelweide
lelke száll a kert felett.
Titkos erdőn, vadcsapáson,
babonás ösvényeken
ez a nyugtalan madár-raj
hányszor volt kíséretem.
Mennyi füttyös és bolondos,
vígan cserregő barát…
Megetetem Walther von der
Vogelweide madarát.
Most a ködből méla hangok
hullanak mint halk rímek.
Bús pirók-jel. Csak varázsló
és poéta érti meg.
Pinty felel rá. Cinkeszó. – Most
szállingózni kezd a hó…
S Walther von der Vogelweide
megölel a múlton át mint
mesebeli nagyapó.
Forrás: Napkelet 4. évf. 4. sz. 1926. április
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése