Szörnyek barlangja lett a nagyvilág,
Isten képmásán csúfság púpja nőtt:
a gyűlölet – és bombát rejt a púp.
A nevetésünk farkas-nevetés:
tépő fogak vigyorganak mögötte.
Foszló hullákon sarjad a vetés,
foszló hullákat rejteget szívünk:
kígyóvetésként állnak álmaink…
Ránkfeketültek minden kínjaink,
mint elátkozott mesebeli erdő…
Se hinni, sem nevetni nem tudunk.
TE hinni tudsz. A lomha hegyeket
hited jármába szépen befogod
s úgy húzzák, mint a bamba bivalyok
arany játékszer-szekeredet, Gyermek!
Boldog vagy, mi csak bűnözni tudunk.
A nevetésed az Isten szívén
valamikor mint almagally virult…
Latrok barlangját verjed meg vele:
hátha tavaszt nyit az elbúsult erdőn.
A nevetésed nemzetközi nyelv:
a mindenféle fajta angyalok
a nyelveden dicsérik az urat.
A nevetésed szívek közti híd.
Gyermek, próféta, prédikálj minékünk!
Én láttalak a réten játszani,
midőn goromba, martalóc Vihar
jött… villám-sarkantyúja villogott…
Te ránevettél: ő is nevetett
s játékul hagyta néked a szivárványt…
Én láttalak. A bálból jött haza
fanyaron pubifrizurás anyád.
Nevettél rá… a szív énekelt
s féltett emlőjét néked adta át,
holott az udvarlóknak tartogatta.
Én láttalak hajótörött Család
hullámzásában mint egy szigetet.
Egymástól mérföldekre elvadult
a férfi és nő… bölcsőd nevetett
s a roncsokat hajóvá mágnesezte…
Én láttalak. Rohant a gyorsvonat:
gőgös csehek, űzött zsidók,
bús magyarok préselten ültek ott.
A levegőben szinte tőröket
hullattak a szemek a szűk kupéban.
Én láttalak. Álltál a közepén,
mint rózsaszínű ópium-pipa,
a nevetésed szétsugározott:
szívott belőled cseh, zsidó, magyar
s te rajtad át családdá melegedtek..
Gyermek, próféta, prédikálj nekünk!
Anyánk csókjával bebalzsamozott
szűz gyermekségünk szunnyadoz szívünk
egy kis zugában förtelmek alatt…
Gyermek, próféta, csókold ki belőlünk!
Kietlen, testi, lelki nyomorok
karavánja vonul a föld felett…
Gyermek, tekints ki szemem ablakán,
nevess, nevess a karaván felé
s bűvöld őket tavaszi hegedűkké…
Forrás: Napkelet 4. évf. 4. sz. 1926. április
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése