Ültem bent a két fiammal
tűzvilágos pamlagon.
Jött az este, barna koldus,
könnyesen jött és vakon.
Őszi zápor dobverése
peregett az ablakon.
Két fiacskám karcsú testét
átölelte két karom.
(Hármas árnyék játszva lengett,
nőtt mögöttünk a falon.)
És az esttel víg dalokra,
Grimm-mesékre jött a gond.
Búgott künt a szél dorombja,
óriási bú-doromb:
Fognak-é majd lelkesülni
új világok tavaszán
fényimádó, büszke szemmel
fent az ember magasán?
Vagy kavargó ködbe hullva
minden álmuk úgy vesz el:
tolla-foszlott, csonka szárnnyal,
embercsúcshoz oly közel?
Tán az ösvény gyenge gyepről
vadbozótú láphoz ér,
és a csalfa láp iszapja
újra vér, jaj, újra vér?! –
Ültem bent a két fiammal
s mint az óriás kígyó,
tűzvilágos pamlagunkon
úgy bűvölt a vízió.
Két fiacskám karcsú testét
féltve fogta két karom.
(Nőtt az árnyék, óriásra
nőtt mögöttünk a falon.)
S vércseszárnyú kép csapott rám,
régi kínnal vérrokon –
és a falra sors-sötéten
felkomorlott Laokoon.
Forrás: Napkelet 4. évf. 4. sz. 1926. április
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése