(Viareggio, 1925.
május 6.)
Szürke tenger és szürke ég.
Ó, véghetetlen szürkeség!
Zajongva száll a sok sirály.
A lágy eső halkan szitál.
Vonagló, méla vízmoraj,
Örök-egyhangú mélyi dal.
és mégse, mégse szomorú,
Ó, szürke, szép, komoly ború!
Ó, szürke tenger-távolok,
Lám én is, én is itt vagyok.
Az a hatalmas furcsa szél,
Amely nem tudni merre kél,
Eddig sodorta csónakom,
S most ülve szürke partokon
Fontolgatom, elmélgetem
Harminchatéves életem.
Mily különös, hogy itt vagyok,
Hogy hallom az örök habot
A véghetetlen ég alatt.
Hogy annyi minden elmaradt,
Hogy annyi volt és annyi van,
És el fog ülni nyomtalan,
Mint harsogó hullámhadak
A fövenyen elomlanak.
Mily különös: Ma itt vagyok
És holnap tán már új habok
És friss szelek ölelik át
Életem ingó csónakát,
Új tengerek és új egek,
Új szürkeségek intenek
S holnapután új partokon
A régi zúgást hallgatom.
Mondd, mondd, te gazdag szürkeség:
Mi jöhet új elémbe még?
Amit a szív tud sejteni,
Ami emberi s isteni
Engedtetett a föld színén:
Mindent megértem, éltem én.
Már minden volt. Hogy élhetem
Még gazdagabbá életem?
Ha jönne most az alkonyat,
Amely bezárja utamat,
Úgy hagynám itt a szép nyarat:
Békétlen vágyam nem maradt.
Úgy hajtanám le arcom én
A hívó Isten kebelén,
Mosolygón, érten, gazdagon,
Halk Tedeummal ajkamon.
De hogyha élnem méretett,
Ha zúgnak még a tengerek,
És ismeretlen partokon
Kell még kikötni csónakom:
Kedves nekem ez Akarat,
Melytől vitorlám megdagad
S amely hajóznom rendelé
A láthatatlan part felé.
Csak zúgjatok, örök habok:
Én is egy kis hullám vagyok.
Testvér nekem a mélyi dal
S a lelkem rá rímet sugall.
Ó, édes ülni köztetek,
Hullámok, rímek, életek,
S hallgatni szívem halk dalát:
Az öröklét mély dallamát.
Forrás: Napkelet 4. évf. 2. sz. 1926. február
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése