Lomb- s virággal a bús halmot s völgyeket;
Hóval fedve, fagyva a jó földkebel,
Most a napsugár is jégcsapot nevel.
A mulandó nyárral együtt hagytak itt,
S a tavasszal térnek vissza társaid,
De te nem bucsúzol, se be nem köszönsz,
Télen-nyáron itt vagy, kedves kis különc!
Más madárka fészken s párosan pihen,
Te kerékvágásban s a rög enyhiben;
S mint az özvegyasszony, hálsz magánosan,
S mint a koldus-gyermek: ahol este van.
Megfogyott az étek, puszta asztalod,
És mégis magad csak eltáplálgatod! –
A földhöz közel vagy, mocska mégse fed.
Hangod is sajátos, milyen életed!
A pacsirta fénylő légben énekel,
Szárny és dal hatalma együtt víve fel;
Isten áldja! – ő a legfőbb énekes,
Szent dalára szívünk hálától repes.
Lombok árnya rejti a kis fülmilét,
Annyi bú dalában, mégis annyi éd!
Ízli, félti, vallja a szerelmet ő.
Mindez énekéből olyan érthető!
Fecskének kedélye nem borús, se mély,
Maga a vidorság, az örök szeszély;
Ki- s beszáll: - s a hangok olyan kedvesek,
Ha párjának pajkos titkokról fecseg.
Te nem vagy pacsirta, fecske, fülmile,
Fenn se jársz, a porba szoktál ülni le;
Mint kicsiny varázs-síp csendül ajakad,
S kezded a szót, hogy azt rögtön abba hagyd.
A kiáltás, melyet ajkad kiszalaszt:
Örömet, reményt-e? vagy jelent panaszt?
S tenmagadra szól, vagy érthetjük mi is?
Mert azt egyre halljuk tőled, jó pipis!
Ha egy ölnyi kunyhót, aki bujdosó,
Puszta, félre zugban kínnal összerő:
Más nem lenne társa, mint nyomor magány...
de te ott vagy, ott ülsz már a szarufán!
ott vagy a küszöbnél, ahol születünk,
A barázdán, melyből vájjuk kenyerünk,
Hol futunk rohanva: jól ösmér az út,
S a temető halma, mely reánk borúlt.
Sorsod így mihozzánk vajjon mért kötöd?
Nem lakozhatnál-e zöld bokrok között?
S illatos mezőn, hol ömlik a patak!...
- Oh én messze mennék, szárnyam volna csak!!
Itt, örök vívódás, kétség, félelem...
Bő, vagy bűn a szíven, könnycsepp a szemen,
Annyi vérező seb, sok nyavalya s szenny...
- Egymagad vagy, aki köztünk megpihen!
De ha kedves itten, nem kérdem: miért?
S tenálad se lenne szómra felelet!
E tér: mit hazádul a végzet kimért...
S nem szeret az, aki számít, mért szeret.
Lakjál hát közöttünk! – csak hadd lássanak
Tiszta, szent hűségben itt az emberek!
S hol mindenki verseng, avagy hallgatag:
Jól esik, ha ajkad egyet csicsereg!
A legjellegzetesebb Tompa-versek egyike van előttünk – úgy értve ezt a minősítést, hogy nemcsak a versbeszéd jellemzői emlékeztetnek az életműre, hanem a vers által bemutatott és összefogott értékrendszer, valamint világkép is egybevág mindazzal, amit a kortársi közvélemény, illetve az utókor a költőről megállapított.
A költeményről – és ez egészen kivételes „befogadói” esetnek tekinthető – fennmaradt egy olyan kortársi írásos vélemény, amelyet a költő egyik barátja rögzített, magának Tompának a felkérésére, s levélben, tehát a legintimebb módon, s amely megkíméli a kései utókort a kritikai megjegyzések előszámlálásától. Kazinczy Gábor 1860 februárjának egyik hétfőjén, Bánfalván papírra vetett episztolájában mintegy tíz bíráló megjegyzést tesz a versről (elismervén persze, hogy egy éppen nem „középszerű” költeménnyel van dolga): megjegyzései nem ideologikus fajtájúak, hanem rendkívül szövegszerűek, a költő intencióit feltétel nélkül elismerve. A nagy Ferenc unokaöccsének észrevételeiből jó pár ma is helyeslőleg nyugtázható: pl. a „sajátos” jelző semmitmondóan „népies” prózaisága (16. sor), a fogalmazás helyenkénti nehézkessége, a „pipis” megszólítás rímhelyzeti kényszere (36. sor) stb. Ha nem is kell föltétlenül azonosulnunk az összes kifogással, azt tudomásul vehetjük, hogy egy-két stiláris (mondattani, szóválasztási) lapszus elegendő volt ahhoz, hogy A pipishez ne a legjava Tompa-költemények között tartassék számon. Megjegyzendő egyébiránt, hogy a hallatlanul sértődékeny Tompa nem látszik neheztelni a bírálatért, ám az is, hogy egyetlen betűt sem változtatott meg a versben.
Jellegzetesség és különösség dialektikája – ez az, ami kibontandó a verselemzés során, s nem másként, mint annak a nagyon egyszerű és egynemű, egy hangmeneten s viszonylag szák hangterjedelemben tartott dikció jellegzetességeinek feltárásával, ahogy a költő „valamit” megszólít, miközben mindenkihez szól. Az élőbeszédet imitáló versbeszéd ez, és ama ősi, naiv és „természetes” észleletre hivatkozik, amely szívesen lát vagy képzel megfeleléseket a természet és az ember, a létezés és az élet között. Tompa legjellemzőbb tulajdonsága e megfelelésnek, azaz a „népi”-es lírai világértelmezésnek álnaivan tudatos megidézése.
Nem szimbolizmus ez, legalábbis nem a 19. század szimbolistáira jellemző költői létérzékelés. Tompa nem a létezés titkos, elvarázsolt összefüggéseit próbálja valaminő szómágiával megidézni. A szimbolikus ráértés éppúgy nem vezérelve e versnek, ahogy az allegorikus megfeleltetés sem. Jóllehet a vers mindennemű struktúráit a párhuzamosság határozza meg – az emberi lét és egy kiválasztott természeti létező sorsa között -, nincs mit megfejtenünk: minden szó, minden mozzanat és motívum önmagáért beszél. Ráértés és megfeleltetés helyett az együttállás szót helyénvaló használnunk, most és itt, amikor elöljáróban elsődleges olvasói élményünkről próbálunk számot adni.
A vers legnagyobb leleménye az, hogy egy természeti jelenség észlelését olyan nagyívű, de jól tagolt és hitetően motivált gondolatsor kíséri és követi, amely az ember érdekeltségét bizonyítja ama természeti jelenség – egy madáralak -, s ennek felismerésével, önnön sorsa iránt. Az emberi sors etikus elrendezettsége iránt – végső soron még ez is állítható.
Ha átnézzük a madármítoszokra vonatkozó lélektani, művelődés- és motívumtörténeti értelmezéseket, azt találjuk, hogy zömük csak nagyon érintőlegesen vonatkoztatható erre a Tompa-versre. (A tematikusan idevágó többi Tompa-költeményre annál inkább.) A madár az ég és a föld közötti távolságot, illetve ennek a köztes térnek a meghódíthatóságát jelképezi, s egyben szüntelenül a röpülés varázslatosságára emlékezteti a földhöz ragadt embert. C. G. Jung, a kollektív tudattalan nagy kutatója felsorolásában a madarak reprezentálják (a mítoszokban és az álmokban) a szellemeket, az angyalokat, a természetfölötti segítséget, a gondolatokat, a képzelet szárnyalását.
De hát ki is, mi is a „pipis”?
A pacsirtafélék egyik alakja: a búbos pacsirta (Galerida cristata). Mint családja többi tagja, verébre hasonlító, földszínű, igen jól futó dalos madár. Legjellemzőbb tulajdonsága életterének közelsége az emberi lakóhelyekhez: ezek közelében többnyire a földön fészkel, párosan élve életét.
Herman Ottótól tudjuk azt, hogy a búbos pacsirtát – Arany egyetlen utalásán, illetve Tompa versén kívül – nem említi se a népköltészet, se a népies romantikus magyar líra. Ugyancsak tőle tudjuk azt is, hogy a nép számára a madarak életmódja mindig figyelemre méltóbb, mint külleme. Figyelmesen olvasva Tompa „etológiai” érvényességű leírását, könnyem megmagyarázható a pipis népközeliségének, valamint nép- és műköltészeti mellőztetésének paradoxona. Eme kismadár élete oly szorosan kötődik az emberhez, hogy sorsából hiányzik miden olyan elem, amely morális allegóriának lehetne kiindulópontja. A pipis észrevétlen részese a mindennapi szegényemberi, földközeli életnek. Közel van, ám mégsem a házi élet résztvevője, mint a fecske vagy a gólya. Szegény társ, tanú, egyszerre szereplője a természetnek és a házi életnek. Tompa költeményének első számú érdemei közé tartozik az az önállóság, amivel versbe hódítja ezt a rokonszenves madarat.
Különösen fontos ezek után a vers műfaját meghatározni, mert maguk a műfaji megnevezések olyan történeti és asszociációs keretbe helyezik ezt a költeményt, ahol minden részletmegfigyelés mélyebb értelmet nyer. Jellegzetesen vegyes műfajú darabról van szó, s ez a tény már önmagában is föltétlenül korfüggőnek minősíthető. A forma alapvetően az ódáé, de hangoltságát tekintve elégiának is ítélhető. Ami azonban leginkább korához s a népies romantikához köti, az rokoníthatósága az ún. „festő költemények”-kel, illetve a „zsáneres élet- és jellemrajzokkal. Elégiko-óda egy népies zsáner keretei között, talán ez a legszabatosabb műfaji megjelölése A pipisheznek. Minden egyedi vonása valamiként eme műfaji tradíciók valamelyikéhez köthető.
A legfőbb strukturáló eleme az ódai modor és formaelv. A „valakitől valakihez szóló beszéd” – tipikusan ódai szereprend. Ebbe a dramaturgiai képbe sűríthetők a vers legfontosabb értékállításai és hangnemi jellegzetességei. A kétszemélyes dramaturgia egyik pólusa az, akiről (amiről) szól a beszéd. Megállapíthatjuk, hogy a beszélő a maga tárgyát nem zoológiai különlegességként fogja fel és ábrázolja, nem önmagában való sajátosságai érdeklik: a megközelítés merőben egzisztenciális, sőt antropológiai.
A létezésről való beszéd kerete itt a természet. A költemény hangütő strófái az évszakok körét állítják létkeretként az elbeszélendő köré („kikelet; mulandó nyár; télen-nyáron”). Ez árnyalódik folyamatosan, egészen a vers végéig, a természeti élet képeivel: lomb, virág, hó, föld, por, barázda, patak, bokor, mező, este. A madárra vonatkoztatott szó- és képzetanyag egyrészt úgy idézi meg az emberi létet, mint a születéstől az elmúlásig tartó egzisztenciális, sőt vegetatív folyamatot, másfelől az embert szociális (társas) lényként állítja elénk („társaid; magányosan; párosan; párjának; magán; kunyhó; temető” stb.). Az emberi létezés alapmozzanatai és tárgyi jelképei meghatározó jellegűek: „küszöb; barázda; út; kunyhó; temető; visszatér; beszáll; jár; fut; lakik; pihen”. Nem nehéz ezt a képzetkört ahhoz a bibliás felfogáshoz, illetve magyar nemzeti önszemléleti képhez kötni, mely az embert a siralomnak völgyében zarándoklóként, az Édenből számkivetettként, örökös futásra kárhoztatott bűnösként, illetve a magyart bujdosóként szuggerálja. A vers elégikusságát a szociális, a szocializált emberre vonatkozó ama típusok fölemlítései teremtik meg, amelyek a magányt, a párjavesztettséget (nem a szegénységet) mutatják jellemzőnek: „özvegyasszony; különc; koldus-gyermek; magánosan; bujdosó”. S végezetül a pipisre (mint az emberi lét szerény tanújára)Ö vonatkozó szóanyagnak igen feltűnő eleme az, hogy áthálózzák a létre érzelmileg és nem mentálisan reagáló gesztusok lexikai elemei: „vidorság; szerelem; öröm; remény; panasz; kín; vívódás; kétség; félelem; bú; hűség” stb.
Az elbeszélő, a narrátor, a vers igazi lírai alanya személyesen nem jelenik meg, és személyében nem is definiálódik. A lírai alany a választásban és a minősítésben van jelen, az értékek és a látvány kijelölésében mutatkozik meg. Ami természetesen lelepleződik a grammatika által. A „te” és szinonimája („magad”) hatszor fordul elő a versben, zömmel a vers elejére, középső strófájára és legvégére koncentrálódva. Ez a szám persze feldúsul, ha ide számítjuk a második személyű igei személyragokat és egyéb névmási alakokat is („búcsúzol; tőled” stb.). A létige az egész vers uralkodó igetípusa, ami nem meglepő, hiszen egy leíró, statikus, a létezésre általában vonatkoztatható versmenetről van szó. (Mindazonáltal a zsánerképet Tompa igényes költőhöz méltóan számos kis eseménysorral formálja meg, innen van a cselekvésre, mozgalmasságra utaló igék tömege: „felruház; eltáplálgatod; csendül; összeró; megpihen; verseng” stb.) Mindenesetre a létige jelölt vagy jelöletlen alakban vagy egy tucatszor íródik le, s ezen belül a „vagy” is ötször. (Talán az is magyarázza a vers elégikus, az értékek sérülékenységére utaló vagy az értékek hiányát állító modalitását, hogy feltűnően sok a negatív, az igék cselekvő jellegét mintegy azonnal visszavonó alakzat.)
A megszólító jelenléte határozottan érződik a jelzőhasználatban is: a minősítés gesztusában. A jelzők többnyire igen egyszerűek, metaforikus érvényt nem hordoznak: „szép; bús; jó”stb.); másutt az elégikusak, a csöndes fájdalomra utalók. Ami viszont igen feltűnő, az a „szent” melléknév kétszeri leírása: a pacsirta dalát és a pipis hűségét jelzi Tompa ezzel a jelzővel. Jelzi, ám inkább minősíti. Az égben szárnyaló madár isteni adománya egyfelől, és egy földközeli lény morális nagysága másfelől – ugyanazzal a szóval felmagasztosítva -, nos, ez már Tompa művészi-emberi világképére igencsak jellemző utalás.
Ha grammatikai jeleit keressük a megszólításban, ítélkezésben egzisztáló lírai alanynak, azt tapasztaljuk, hogy zömmel a többes szám első személyű igealak mögé rejtőzik. Nem szubjektumként áll szemben tárgyával, hanem általános alanyként, egy bizonyos közösségtípus megnevezetlen tagjaként. Jellegzetesen a múlt század közepének népies költői magatartására utaló elem ez: egy közösség nevében szólni egy közösségtől kapott vagy igényelt mandátum birtokában. A vers legvégén – ahol az „ideologikum” összegeződik -, az 52. sorban mondja ki ezt a viszonyt a legnyilvánvalóbban: „Egymagad vagy, aki köztünk megpihen!” Ez a lírai én egyetlenegyszer árulja el önmagát: a 48. sor kitörésében: „Oh én messze mennék, szárnyam volna csak!” Ám az álarc itt sem kerül le róla. Ez a sor ugyanis jelöletlen idézet. Nincs okunk kételkedni a költői sóhaj megszenvedett hitelességében, mégsem hallgathatjuk el, hogy Tompa nagytiszteletű úr itt az ószövetségi zsoltármondó szerepét választja rejtekül. „Óh, ha szárnyaim lehetnének, / Mint az galamb, ha röpülhetnék, / Én elröpülnék messze földre...” (L.V. zsoltár, Szenczi Molnár Albert fordítása).
A romantikus közösségi líra ritkán meri vállalni az ideologizálatlanságot. Vörösmarty vagy Petőfi, de Arany és Tompa is gyakran ideológiai-morális summázatba futtatja ki a versezete. Ez történik A pipisheznél is. Az 1860-as esztendő csillantotta meg újra a reményt a nemzet előtt. Tompa axiomatikus állítása: „E tér: mit hazádul a végzet kimért” így értendő: ez az a tér... a Himnusz meg a Szózat fogalomkörébe juttatunk: „nem szeret az, aki számít, mért szeret”. Van, ami megkérdezhetetlen és megkérdőjelezhetetlen. Az első helyen ezek között az 1848 előtti és utáni évtizedekben, s úgy lehet, korábban és később is, a haza iránti hűség. Mondódjék ki az az ódaköltő Kölcsey szavaival, Vörösmarty rémlátomásos igéivel. Vagy: egy igénytelen madár által.
S ez a madárhang, a pipis beszédének „sajátos” dallama érinti talán legmélyebben azt a költői szerepválságot, amelyre az 1850-es években Arany lírája a legismertebb vallomássor. Túlzás volna-e a pipis hangjának különösségeiről írottakat párhuzamba állítani a magyar költő lírai lehetőségeivel ebben a korban? Hallatlan gazdag és árnyalt Tompa utalásrendszere a választott madara hangjáról, tágabban véve a kommunikációról, amely természetesen válaszra, reakcióra készteti mindazokat, akik egy körben élnek ezzel a madárral („nem bucsúzol”; „be nem köszönsz”; „hangod is sajátos”; „mint kicsiny varázs-síp csendül ajakad”; „csicsereg” stb.). Talán nem erőszakoltság a költészet válságára, a népköltői szerep lassú kiüresedésére gondolni ennél a sornál: „S kezded a szót, hogy azt rögtön abba hagyd”. S nem az 1850-es évek – Arany által is oly erős szavakkal kárhoztatott – lírai ömlésére utal a vers befejezése: „S hol mindenki verseng, avagy hallgatag: / Jól esik, ha ajkad egyet csicsereg...”?
Maga a versstruktúra a kor klasszicizáló törekvéseit szemlélteti. A vers két nagy tömbből áll, és pontosan a közepén található az a centrális szerepű strófa, amely összefoglalja (s ellentételezi) az addigiakat, és teret nyit a második rész kifejtő, részletező és morális-hazafias tartalmak felé elhúzó szakaszainak. Egy részletes strukturalista vizsgálat sokféle adalékkal támaszthatná alá mindazt, amit az eddigiekben állítottunk. Elégedjünk meg ezúttal egy-két olyan utalással, amelyek zöme erre a középső s talán legtelítettebb szakaszra vonatkozik. Itt található a legérzékibb metaforikus megnevezése annak a versnek, amely nemcsak a költői képeket kerüli aggályosan, de még a hasonlatokat is: „varázs-síp”.
Feltűnő vonása a versnek, hogy nagyon sok a rövid, 1-2 szótagos szó benne. Meglehetősen nagy szövegtestről lévén szó, ezek az eltérések relevánsnak mondhatók a köznyelvhez képest. A folyamatos köznyelvi szövegben az 1-2-3 tagú szavak aránya: 37-33,8 – 18,7 %. Itt 42-38-20. (Kerekítve a hosszabb szavak aránya elenyésző.) Mindenesetre a legtöbb rövid szó (azaz a legtöbb szó) a középső versszakban található. Hasonló eredményre jutunk, ha a sorok ütemezését vesszük vizsgálatba. A 11-es kedvelt magyaros sorfajta – több zsoltárban, például az igen híres XXIII.-ban („Az Úr énnékem őriző pásztorom...) és a XC.-ben („Tebenned bíztunk...”) is megtalálható. A szimmetrikus sor, az uralkodó 6+5-ös ütemezésen belül számos variáció képzelhető el. A Tompa-vers (nyilván összefüggésben a szavak nagy számával) igen sokféle dallamtípust valósít meg. Ám a legszabályosabb valamennyi közül a középső szak: különösebb erőszakoltság nélkül leírható a négy sor ugyanazzal a sorképlettel (3+3+2+3).
A pipishez nem tartozik a magyar költői múlt legemlegetettebb darabjai közé. Hatásosabb verset költője is írt nem egyet. Mégis megérdemli a kései olvasó figyelmét. Üzenetének egyértelműsége és hangmenetének egyszerűsége gazdag és tudatosan fölhasznált költői eszköztárat tételez. Olyan költő verse, akivel a nemzeti katasztrófák, a testi szenvedés és a magány sem tudta megtagadtatni a romantikus-nemzeti eszményeket.
ALEXA KÁROLY
*
TOMPA MIHÁLY (1817-1868) költő. Egyetlen igaz barátjával, Arannyal egy évben született, s éppen megérte a kiegyezést. Útja pályatársaihoz képest talán a legmélyebb társadalmi és emberi nyomorúságok világából indult. Villanásnyi népszerűsége Arannyal és Petőfivel vonja össze a nevét. Református lelkészként kivonult a fővárosi irodalmi életből .Vidéki magányában elmondhatatlan testi szenvedésektől megverve, gyermekeit eltemetve a nemzeti ellenállás legemlékezetesebb allegóriáit írt meg. Melankolikus természetlírája szimbolikus hangoltságú. Hamvas Béla szerint az északi magyar tájgéniusz legjellegzetesebb költője.
