(Latin dialógus)
- Nos, társak? - Cihelődjünk! - Mért? - Búcsúra siessünk!
- Jó, de mikor? - Tüstént. - S merre? - Közelbe. - Gyerünk!
- Vállra tarisznyát! - Megvan. - Nyakba keresztet! - Ez is meg.
- Kézbe botot! - Megvan. - Hát eszerint mehetünk.
- Ej, dehogyis! - Mi hiányzik? - Pénzünk nincs elegendő.
- Mennyink van? - Tessék! - Vajmi kevés, az igaz!
- Hó, tartsunk pihenőt! - Még nem, hiszen alkonyodik már,
szedjük a lábunk, ott van csak a város, odább.
- Szállásszerzőnek melyikünk megy? - Szól a paraszt: én,
ha beleegyeznek. - Menj, ügyesen gyalogolsz.
- Jók a csikóim. - (Előremegy) - Akkor végre magunkban
megtárgyalhatjuk kételyeink szabadon.
Ketten nyilván jóllaknánk a hozott eleségből,
hárman azonban nem. Hát mi a tennivaló?
Bőtorkú a paraszt, fölfalná pár harapással
mind az egészet, s még morzsa se jutna nekünk.
Mint Corydon, roppant jámbordad lény ugyanakkor:
kis furfang is elég összezavarni eszét.
Jókora étvágy benne, hanem fortély, az alig van,
győz a falánkságán már kicsi taktika is.
- Bölcsen szólsz. Nincs hozzáfűznivalóm. Nosza, kössünk
véle kötést, gonddal rejtve előle a cselt.
- Hé, te paraszt! - Nos, urak? - Gyere csak! - Tessék? - Van-e nálad
némi harapnivaló? - Íme! - Csak ennyi? - Bizony!
- Ily csöppel meg mit kezdjünk? - Semmit. - Helyesebb, ha
inkább eldöntjük, hogy melyikünk vigye mind.
- Jó! - Hát egyezzünk meg: hármunk közt ki csodásabb
álmot lát éjjel, kapja meg egy s egyedül.
- Mit szóltok hozzá? - Helyes. - Így legyen? - Énnekem is jó.
- Megvan a fekhely? - Igen. - Rajta, aludni! - Gyerünk!
- Hej, ármányos fajzat a városi nép, ahol egy van!
Itt ezek is - félek - rosszba törik fejüket.
Elsőbb megkértek, hogy menjek előre, utána
visszakiáltottak, majd e megállapodás!...
Nem járhat pórul, ki időben gondol ügyével,
és aki enni serény, nem fizet az soha rá.
Így kell tennem. Jobb lesz hascsikarásom elűznöm,
oltanom éhem, mint állnom adott szavamat.
Bármi derül ki az álmokból, úgy kell cselekednem,
hogy ne legyen később bánnivalóm emiatt.
- Hó-ó, mit látok? Ki riasztott föl? Ragadott ki
tündérszép gyönyörök mennyei karjaiból?
Szikrázón elibém villant a Tejút meg az Állat-
öv csillagtüzei, s bámulom egyre soruk.
Mozdulnak, futják pályájuk, nő, fogy a lángjuk,
s köztük a Fénydárdás, ott, hol a Hold helye van;
most annak tündöklését pótolja, hisz attól
szokta a kölcsönfényt kapni a csillagos ég.
Mit mondjak még? El tudná-e sorolni akárki?
Nem gondoltam, hogy visszajövök valaha.
- Ó, Uramisten, hát én meg mily rettenetekből
tértem meg? Szörnyű volt ez az álomi út!
Láttam a négy Furiát: Allectót s véle Megaerát,
láttam Erinnyst és Tisiphonét ugyanúgy.
Ott szaggatta előttem a vad keselyű Tityost, ott
volt Sisyphos meg a kő, Ixion és a kerék,
Tantalus és a folyó, s láttam - szégyen! - seregestül
férfias asszonyokat s nyámnyila férfiakat.
Mit mondjak még? El tudná-e sorolni akárki?
Nem gondoltam, hogy visszajövök valaha.
- Én meg, mert a viszontlátást már én se reméltem,
- mit tegyek? - elrágtam hát a kis ennivalót.
(Ford.: Csorba Győző)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése