Ne félj szonett, ha szíd pár aljas elme,
én az oltárra teszlek, mint egy ritka
kelyhet. Tizennégy rímed a kalitka
honnan frissen trilláz az ég kegyelme.
Tizennégy sorod álmokszőtte kelme,
száz kínnak, vágynak szunnyad benne titka,
a versek népének lettél te tiszta
formája, benned sírt minden szerelme.
A lírád mélyén most is ott rezeg még
egy ős eszmélet, egy bús-édes emlék,
fajunk szava a bűvös éjjelen,
mikor valahol a brazil határon
először sírt dal portugál gitáron
s Brazília egyszerre megjelent.
(Ford.: Rónai Pál)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése