Kislány voltál, anyám, magad is gyermek,
de már úgy hoztad félve azt a tő
liliomot, mint gyermekét a nő
s elültetted gonddal a régi kertnek
egyik zugában, hol még egyre nő,
a sok virág és bú alatt nem ernyed,
pedig azóta az irigy idő
gyommal, bozóttal verte fel a kertet.
Aztán születtem én s ez a fehér tő,
mit úgy szerettél, mint önnön fiad,
a testvérem lett, kedves és megértő.
A giz-gaz közt áll és arcodra gondol,
és míg belőlem sajgó rím fakad,
fehér szirmokat sír a fájdalomtól.
(Ford.: Rónai Pál)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése