Tótfalusi Kis Miklós sírverse a házsongárdi temetőben

Tótfalusi Miklós nyugoszik ez helybe. Magyarország
szülte, Erdély felnevelte. Hollandia betűmetszésre
s öntésre sok nemzetek nyelvén hirrel készitette.
Mondgyad úton járó nyugodgyék meg teste!Búsult
lelkén lőtt Isten békessége: idegenségünket az Isten
ne nézze, támasszon hazánknak inkább mást helyette.
PÁPAI PÁRIZ FERENC

Forrás: Ifjú Erdély XII. évf. 6. sz. 1938. június

Losonczy László (1812-1879): Egy kedves leányka emlékezete

 

Egy halott gyermek portréja, 1650 körül · French School.

- Olvastatott I. T o l d y  J ó z s e f  tanár úr ritka széptehetségü leánykája – a még csak 6 é v e s  E m m a  felett Nagy-Kőrösön, január 2-án 1864. -

Elhervadál kedves leányka!
Reménytelen elhervadál;
Az élet angyala fölötted
Lefordított fáklyával áll.
Elhervadál hamar, véletlen
Mint ékesen fejlő virág,
Mit a vihar kemény jegével
Nagyhirtelen letör, levág!

Ez a koszorus kis koporsó,
A melynek alszol fenekén,
Nem egyedül csak tégedet rejt -
Ott nyugszik annyi szép remény!
Ott nyugszik a szülék reménye,
Kihalt veled az öröm is;
Kebelét minden ismerődnek
Szaggatja, vérzi bű-tövis!

Elmés beszédid lángeszednek
Adák örvendetes jelét;
Kedves valál, mindenki szívét,
Ki egyszer láta, megnyeréd;
Dalolva, játszva itt futottál
Nem rég e háznak udvarán,
De jött a tél, s im elnémultál;
Kedves, kis játszi csalogány!

Oh nincs, csodálkozásra nincs ok,
Ha ez udvar gyászba borult!
Ha vérzik a kebel, foly a köny -
Az arc borult, a szív szorult.
Ki hitte volna azt felőled,
Hogy ily kevés esztendőt tölts?!…
Az élet fájáról leestél,
Mint a korán érett gyümölcs!

Ilyen hamar miért hagyád itt
Kik hőn szerettek tégedet,
Kik nem láthatják soha többé
Kedves, mosolygó képedet?…
Kiknek gyönyörüsége voltál:
A jó atyát, a jó anyát,
S a szerető kis testvért, óh nézd,
Milyen nehéz gyászban hagyád!

Nem! – óh nem mentél volna még el,
Maradtál volna örömest,
Hogy jó szüléidnek borongó
Lelkét vidámabbá tehesd…
Az érező szíveknek e föld
Sok bút, kevés örömet ád;
A hű magzatok édesítik
A keserüség poharát.

Mézes beszédü ajkaiddal
te is édesítetted azt;
A fájdalomtól dult szívekre
Hintettél balzsamot, vigaszt.
Hintettél volna még tovább is,
De úgy akarta végzeted,
Hogy elhagyd e földet s ujévvel
Nyerj uhhazát, ujéletet!

Ujévvel nyilt meg égi pályád,
S az angyalkar óhatjva várt,
Kezedbe nyujtá üdvözölve
A színig telt örömpohárt.
S most angyaltársaid körében
Az Úrnak szinéhez közel
Ártatlan tiszta lelked örvend -
Magasztos himnuszt énekel!

Óh nézz le gyakran, s kedvesidnek
Ha könyek áztatják szemét:
Repülj le, fényes szárnyaiddal
Oszlasd el a bú fellegét.
Lebegjen tiszta lelked őrző
Angyal gyanánt e lak felett,
S míg jobb hazánkban ujra látunk:
Isten veled, Isten veled! -

Forrás: Házi kincstár. Protestans családilap. 5. évf. 5. szám. Mártius 3. 1864. Felelős szerkesztő Ballagi Mór. Szerkesztőtársak: Batizfalvi István és Gyárfás Ferenc. Nyomatott Engel és Mandellonál Pest, 1864.

Lévay Mihály: A temető vén zugában…

 

 A temető vén zugában

Kopott sírhant egymagában!

Letiporva, elfeledve

Düledezőn a keresztje.

 

Tövis, csalán terem rajta,

Kusza növény gizze, gazza,

Köröskörül merre látok

Nem találni egy virágot!

 

Öreg sírnak ép a lábán

Kiszáradt fa búsong árván,

Letördelve minden ága

Tavaszra vár mindhiába!

 

Madár nem ül meg a gallyon,

Szomorú itt hajnal, alkony;

Szél se lebben, fű se mozdul

Hallgat, tán a fájdalomtul…

 

Emberek ha jönnek-mennek

Csöndesen keresztet vetnek.

Félve mennek, félve járnak,

Árnya leng itt a halálnak!

 

Forrás: Magyar Szemle 26. sz. 1889. jún. 16.

Csicsáky Imre: Halottak napján

 

Ember, ember! nézd mivé lett

Annyi büszke, fényes élet;

Édes ajkak ifju kedve…

Eltemetve, elfeledve!

 

A dicsőség napvilága

Halavány kis mécsvilág ma:

Hogy világol! – csak egy éjéig, -

Aztán ujra elsötétlik.

 

Nagyság, amely a világot

Keveselte, többre vágyott,

Mi maradt belőle? Rom csak

Kicsi lett a sírhalomnak!

 

Hol anyák szerelme, csókja?

Szűzi arczon az a rózsa,

A mi kedves csak a szívnak,

Jaj! hogy eltűnt, - vége, nincs meg!

 

Egy maradt a drága kincsből,

Ember, ember! óh tekints föl!

A reménység itt a szívben,

Mert örökre él az Isten!

 

Forrás: Magyar Szemle 26. sz. 1889. jún. 16.

Szulik József (1841-1890): A halál gondolata

 

Zárdában élt, de vágyak szárnyain

Szíve künn a világban röpkedett.

Imádkozott, de ajkival csupán;

Ugy szomjazá a földi élveket!

 

Ifju barát, Istent, üdvöt felejt

Halálra, sírra nem gondol szegény.

A túlvilág előtte ködgomoly,

Számára nincs, csak e földön remény.

 

Vigasza sincs; és élte gyötrelem,

Arczán a bánat bús felhője ül.

Hozzá hasonló s oly különböző

Társak között él, de oly egyedül!

 

Egyszer meglátogatja őt az Úr,

Súlyos betegség ágyhoz szegezi.

Fekszik magában, lázálmok között.

Aggódva nézik őt testvérei.

 

S ím a beteg hosszas nagy kín után

Halálra válik, hideg és meredt.

Futosnak a barátok, görcsösen

Ragadva, hozzák a feszületet

 

„Ah Istenével békületlenül,,

Ah szentség nélkül távozott szegény!

Könnyelmü élet, áldatlan halál,

Hogy áll meg Isten szent ítéletén?”

 

Már ravatalra készitik, szemét

Lezárva, összekulcsolják kezét,

S megtisztogatva testét, ima közt

Reáadák halotti bús mezét.

 

De ím a vélt holt nyitja szemeit,

Keblén megmozdul összetett keze,

Egy hosszu sóhaj hangzik ajakán

És visszatér ismét lélekzete.

 

Rémülve és örülve nézik őt

Körűle forgolódott társai.

Megilletődve hallgatják, a mint

Gyengén szózatra nyílnak ajkai.

 

„Oh hagyjatok magamra engemet,

Az Úr irgalma környez, érezem.

Oh hagyjatok magamra egyedül,

Az Urnak szentelem már életem!”

 

S évek során át bőjtöl, sanyarog,

Imában tölt napokat, éjeket,

Egy eszmét forgat lelke szüntelen;

Csak a halált, csak az ítéletet.

 

S ül czellájában mint holt mereven,

Csak könnyei mutatják azt, hogy él.

Egy pontra szegzi folyvást szemeit,

Oly mozdulatlan s egy szót sem beszél.

 

És így lelik, benyitva ajtaját

Évek multával szerzettársai,

Nézik szegényt, vivódik… lelke már

Távozni készül s teste oszlani.

 

És kérik őt, hogy szóljon: oktatást

Adjon bucsuzó ajkakkal nekik.

Ő rájok néz, mély csendbe elmerül

S remegre vár szavára mindenik.

 

Mint síri szellem vére szót emelt

S szivet remegtet gyönge szózata:

„Ki egyszer megfontolta a halált,

Vétkezni nem fog az többé soha!”

 

Elnémul ismét, felfordul szeme,

Istenhez költözött el szelleme.

 

Forrás: Magyar Szemle 26. sz. 1889. jún. 16.

H. K. sirján

 

Minek a fán virágbimbó,

Ha az ki nem fejlik soha?

Miért ragyog, ha majd lehull,

Az ég egynémely csillaga?

 

Magasztosan dicső eszme

Miért, ha meg nem testesül?

Nagy gondolat, hogyha rajta,

Enyészet súlyos átka ül?

 

Sok hősi önfeláldozás

Miért vész ismeretlen el?

Nemes érzést a feledés

Miért takar gyász leplivel?

 

Te önzetlen keblű ifju,

Miért vérzél el oly korán?

Nem volt napod, hideg fagy ért

Éltednek bájos hajnalán.

 

Bimbó, csillag, dicső eszme,

Nemes érzés, nagy gondolat,

S te tiszta, szép lelkű ember,

Eszményedért szent áldozat.

 

Virulni egy jobb létbe’ fog

Az mind, mi itten elveszett?

Vagy a virág soraiból,

Azok kihullott gyöngyszemek?

 

VIOLA

Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 15. sz. 1865. ápr. 9.