Még ott zúgott a „Kalapos király” fájdalmas, epés haragja a levegőben; még mintha meg-megszólalt volna a visszhang szaván s pozsonyi rendek lelkesedése – s már akkor szemben ijesztett a siralmas contrast: a „Vérmező gyásza” a Thugut-aera fekete árnyéka.
Mintha a nemzet önmúltját szégyellve, tétlen, zsibbasztó álom fátylával takaróznék. Az élet pezsgési helyén fásultság, unalom, haldoklás. A régi dicsőség: ködfoszlány, a jövő hite: lidércvilág, a jelen életereje: rom, málló omladék.
A költő lelke elborzad, megriad. Ki még nemrég (1797.) sikongó örömmel, mámoros lázzal énekelte ott a szombathelyi táborban, hogy
„Állsz, még, állsz szeretett hazám!” -
most keseregve érti meg, hogy a fellobó láng: szalmatűz fénye volt, az a csillogás Európa előtt: csak hímpor, mit a szellő elfú, tovaragad, az egész insurrectio: ábránd, mulatság, potemkini papírfalu. Óh jaj! Dehogy is igaz, hogy:
„Csak sast nemzenek a sasok”…
. . . . . . .
„Romlásnak indult hajdan erős magyar!”
El szelíd szerelem szívjátéka, el! Dehogyis szép most a Olli barna szemöldöke, dehogy is szép a magányosság mágusi vesszeje. – Izzadó orca, küzdelem vár rád! Felajzott lant, ha még nem késő, mondd riadódat! – Nem lehet még partra szállni, vitorlát levonni.
Mint a „Delicta maiorum” (Od III. 6.) classicus költője egykor a Scipiók unokáihoz, úgy fordul Berzsenyi a magyarokhoz: korholva, ostorozva. Lelkét nagy fokú érzelmek töltik be, egyéniek, karakterisztikusak, mégis az egész nemzetet jellemzők és érdeklők. Lelkesedése a fenség erejével hat, elégikus haragja a tiszta magasztosságig emelkedik,míg hatalmas gondolatai ragadó pátosz hevében olvadnak fel. Az egész költeményen a költői erő színe hullámzik végig, mi azt ódává éspedig erkölcsi alapja eszmei tartalma miatt a bölcselő ódákhoz sorakozó erkölcsi ódák közé emeli. Annak tárgya is csak nagyszerű lehet: egy nép tragikuma. A bukás okát a régi erények elmúlásában találja a költő s így megerősödik szívében a hit, a népboldogság e bölcselete.
„… Minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs -”
mely a költemény gondolatmenete felett alapeszmeképpen kulminál s annak középpontját alkotja meg, ahol az ódai szárnyalás is tetőpontja hág. Az érzelem, mely az első strófákban nemes haragot mutat s azután édes-bús tűnődésbe merül, emitt váddá szilajul, gúnnyá élesedik, hogy azután vigaszra nem találva, elcsüggedve: a fátum sújtó karja alatt tompa jajban haljon el.
A indulatok e hullámzása mellett a gondolatsor szabatos váltakozása állapítja meg lépcsőfokaival a szerkezetet. Így a művészi fokozódás az érzelmek sorában, a tért nyerő kiszélesedés az eszmekörben a tartalom ölelő vázává lesz.
Az első strófa, amint az Berzsenyi költészetében a horatiusi minták után rendes szabály, mindjárt, „in medias res” ragad. Itt van lerakva reális alapja a fő eszmének, mely a tárgyalásban, a múlt és jelen ellentétes képei által példázva, megérzékítve épp azon ponton jut kifejezésre, ahol válaszfal emelkedik a költemény derekának két fele között, melyek közül az elsőben a régi erkölcsök századjai vannak szembeállítva a mostani „lassú halál”-forma állapotokkal, tehát kor korral, míg a másik egyrészt az ősnemzetet, az Árpád, a Hunyadiak népét, másfelől a legújabb kor magyarját, a „sibarita váz”-t mutatja a mérlegcsészékben. A befejezés 8 sora antik okoskodással igyekszik elénk tárni a megértető magyarázatot, kezünkbe adni az Ariadne-fonalat, mely az ellentéte, tömkelegéből kivezet: tehát megoldja a csomót.
Valami zord fenség ömlik el a költemény kifejezésein, melyek gyakori rapszodikus szaggatottságuk mellett is éppen úgy nem darabosak, valamint hogy a költőt hatalmas metaforáiban s alakzataiban is megőrzi őszintén érzett lírai heve a dagályosságtól, míg tömörsége mellett sem lesz homályossá. Festői csillogóbb színezés nélkül, annak dacára, hogy kevés a mitológiai virág is; végig komoly stílusában, harmóniában egyesülnek a különböző árnyalatok. A bosszú harag átlágyul méla merengésre, a lelkesedés tüze eggyé vegyül a csüggedés szavával, a komor filozófia kiegészíti a sötét ítéletet. Sehol egy szentimentális vonás, alanyi hangulatban olvadó magasztos méltóság mindenütt, melyet a felcsillámló elégikus varázs szívünkhöz hoz közel.
Ez a fönség borúja nehezedik rá mindjárt a bekezdő sorokra.
„Romlásnak indult, hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?”
A költő szíve tele van keserűséggel, tele van fájdalommal, mik áthatják egymást kölcsönösen. Amaz élesbbé teszi fájdalmát, emez mélyebbé keseredettségét.
Az elsőt korcs nemzetének látása oltja valójába, az utóbbit reflektáló, a mitikus múlton merengő természete közvetve csepegteti oda. Nem tudja objektíve felfogni, elemezni a valót, tekintete a jelenből a ködös távolba réved, az elfajult „Árpád véré”-ről a „hajdan erős magyar”-ra szökell. – A régi idők fényébe belekábul, beléittasul s mint fagyos csepp a forró testre, úgy hat rá a kijózanító igazság. Lázongó lelke csak a szédítő ellentétet látja. Ott a büszke nagyság, emitt a sírba rogyó nyomor, ott a dicsőség tűző sugara, itt a szégyennek foltja, ott a segítő gondviselés, itt az Isten sújtó jobbja, büntetése:
„Nem látod a bosszus egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?”
A költő ím vallás erkölcsi alapra áll, közeledik az erkölcsi óda tendenciája felé. Eszményi felfogása, mely bűnre megtorlást idéz, ölelő fonalként kapcsolódik hozzá a gondolatmenethez, ott csúcsosodik ki a fő eszmében as végső akkordja az utolsó strófában érinti a világromok felett kesergő költőnek lelkét. E 2 sor értelmét, mely keresztyén szellemben tisztult mása az „Ad Romanos” szavainak:
„A megvetett Ég sok nyomort mért
…. a gyászba borult hazára” -
magyarázza, bővíti Berzsenyi tovább.
Rámutat bizonyság, tanúkép a múltra, hol nem a véletlen, nem is a vak szerencse, hanem a tettekben nyilatkozó gondviselés tartotta, emelte fel a nemzetet; a kísértés tőrében az az ismeretlen kéz ragadta meg, a pusztulás előtt az a láthatatlan kéz ragadta, a sírnak széliről s a megalázó vész tisztító tüze után az a titkos ige hirdette ki neki a bocsánatot. Forgatja a történelem lapjait, nézi a változó képeket: Itt a fény az árnyba omlik… de most újra világosság tör bele a ködbe; ott vérpatak szalad… s tovább már az örvény át hidalva. Minden betű egy felsőbb segéllyel elviselt, átélt szenvedést jelez; íme
„Nyolcz századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár…”
annak a múltnak is volt bűne, hibája elég. Ősi pártoskodás, nemtörődöm meggondolatlanság, hirtelen indulat, mi a szívet vak tűzre gyújtja, bölcs Kálmánnal kitolatja a kis gyermek szemét, pedig a fátum már ott leselkedik s lecsap a prédára, az aradi 68-ra. Szegény, szegény magyar! Hiszen
„… ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.”
És mégis a múlt borújában fénysugarak cikáznak el. Annyi küzdelmen keresztülgázolt a nemzet! Él magyar, áll Buda még, erőnk, hatalmunk e szimbóluma, ha romban is, ha düledezve; ám minden rovátkos kődarab egy megszentelt emlék, egy élő rege a hőskor ciklusából; de e romokat
„Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: - undok vipera fajzatok
Dulják fel e várt, mely sok ádáz
Ostromokat mosolyogva nézett.”
A költő visszatér a jelen pusztuláshoz, melynek óriási méreteit egy hatalmas vonással egyszerre elénkbe állítja. Az egyik okot az erkölcsök megromlását is itt jelzi először, de csak általánosan: elemezni, apróra boncolni, részleteiben, nyilvánulásaiban feltüntetni még késik. Előbb az erkölcsi világot kell ködöző fáklyával felkutatnia, hogy jobban kidomborodjék, szembe tűnjék az ellentét: a tiszta élet jótékony erejét s amellett, hogy hitelre találjon, reális következményeit is felderítenie, hogy biztos alapra fektethesse a fő gondolat domináló oszlopait: e sarktétel igazságát a történelem logikus okoskodásával bebizonyítania. Azért példákra utal:
„Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma
Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
századja, s titkos gyilkosaid keze:
A szent rokonvérbe füresztő
Visszavonás tüze közt megálltál.”
igen! A Mohi terén nem húnyt le a nap, Mohács után másfél század múlva újra fölkelt a főnikszmadár: rongált Budának tornyairól leveszett a félhold, magyar lobogó úszott a légben újra; a múlt kísértő rémei sírjokba visszatértek. Zápolya emlékére fátylat dobtak az unokák; a rokonvér megszáradt az ősi kardokon, a „titos gyilkosok”: pozsonyi, eperjesi bírók, vasvári alkuvók keze megköttetett. A múlt megtisztult, a salaktól,
„Mert…
a gondviselés kegyét kiérdemlő
„… régi erkölcs, spártai férfikar
Küzdött s vezérelt fergetegid között”
A költő negatív úton jő az elkorcsosulás újabb okához.Elmúlt erényekről beszélve rámutatott a jelen bűneire, mulasztásaira. Az égi kegy s a régi erkölcs mentő horgonya mellett a személyes vitézség, a bajnoki érdem őrizte meg a nemzetet a százados viharokban, s most az elsőt a modern kor szenvelgése eldobta magától, a másik útjáról letántorult s a harmadik a magyar szívekben elhamvadt tűz, kialudt parázs. Pedig Berzsenyi egész költészete mutatja, hirdeti, mily nagyra tartotta a magyar Horatius a férfiban a hősi elszántságot, még a hatalmas nyers erőt, a „testi kegy”-et is. Mintha álmatag szeme jelenést látna, fényből, napsugárból szőtt álom látogatná, előtte lebegnének kacagányos, honszerző apák; kevély zászlót emelve a Corvin Bécs-rontó hadi népe jönne; csótáros paripán kétkardú Kinizsi robogna utánok; azután a vezekényi halvány Eszterházyak halálra szántan; fényes vasban Trézia bajnoki… mind hősök, pannonok -: oly ódai tűzzel kiált:
Birkózva győztél, s Herculesként
Érczbuzogány rezegett kezedben.
Mennyi élénk szín, férfias ecsetvonás, hű onomatopoeia… tiszta lelkesedés; és utána alároskad a hang ereje, tompa búgással sír az ének.
Most lassu méreg, lassu halál emészt.
A méreg: a veszni tért erkölcs; a halál okozója a korcs gyöngeség, a költő szívéből mintha minden remény kilopta volna magát, rajongó lelke csak a dicstelen temetést látja;
Nézd: a kevély tölgy, melyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,
S egy gyenge széltől földre teríttetik!
E sorok képezik az allegorikus keretet a dalnok pesszimisztikus világnézetéhez. Nem hisz csalóka ábrándban, kába tüneményben a reális élet ellentétes változatai között óvatos körültekintést, váratlan esélyekre való kora elkészülést parancsol. Íme, a tisztító vihar csak edzi az erőt, önbizalmat költ, mi hamar elbízottsággá, gőggé fajul; s akkor a keblünkön melengetett élősködő raj csigaházából kitolja szarvait s megrohasztja életerőnket. Az északi szélvész le nem tör egy más-más szellőcsapás megöl.
Még egy-két vonással a „lassú halál” képét bontogatja ki a homályból az ódaíró, de már sejteti a fordulatot, már világosan céloz és némán utal a következményekre. Mert íme természetszerűen felmerül a kérdés: mi az oltalom az ölő férgek ellen, mi véd meg a bukástól, a gyalázattól, a gúnykacajtól? Óh, már régen megadva a válasz. „régi erkölcs, spártai férfikar”. A költő már a tetőn áll. Az igazságot a rendszeres, ok és okozatos történelmi egymásutánból, a gondolatmenet logikájából, a természet példáiból kihüvelyezett, ideje kimondania:
Igy minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, mely ha elvész,
Róma ledül s rabigába görnyed.
Ez állambölcseleti törvény indukáló kutatás eredménye. Alapja ott van lerakva, eszmerészei ott vannak összegyűjtve az előző sorokban. Az egyes strófákban külön kiemelkedő érzelmek, megjegecedő gondolatok egymást támogatva egy nagyszerű egésszé szövetkeznek, erősödnek: Az erkölcsi álláspont megszilárdul, a példákból kifejtett eszmesor biztos ítéletté tömörül, a ledőlt tölgy sorsa a rabigába görbedő városban ismétlődik. Másrészt itt is megrezeg az első strófa dörgő haragja, fekete színe elsikamlik: a reminiszcenciákon alapuló fő gondolaton; a múltba néző álmodozás ott beszél a Róma romjain kalandozó költő elborulásában, míg az eszme fenségén kisugárzó lelkesedés ugyanaz, melyet a régi erkölcs korára való emlékezés ébresztett elébb. – Deres fény, meddő indulat! Az elégikus légkörből kiemelkedő ódai pátosz oda lesz mindjárt. Hiszen a régi erkölcs sehol. A ország támasza eldőlt, talpköve kihullott; az épületre csak pusztulás vár. Hiába áll előtte az intő példa: A füstölő falak, dűlöngő kövek városa ott a vandal kor ködös távolában, el kell vesznie, enyésznie, mert
Mi a magyar most? – Rút sybarita váz.
A költő múlt és jelen közt hánykódó lelke a kétségbeesés fokán van. Ajkára tán önkéntelen tolul a kérdés: ha nincs-e mentség az ítélet alól, ha rá kell azt alkalmaznia a saját nemzetére? Igen a múlt dicsősége: a tiszta erkölcsiség s a férfierő kiveszett. A sybarita bűnös és elpuhult. – Íme a bűnök ironikus világításban egymás után:
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldult védfalából
Rak palotát heverő helyének.
Elődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megunván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja
Gyermeki báb puha szive tárgya.
Mind magyarázza a „Romlásnak indult hajdan erős magyar” fájó szavait. Keserű szemrehányások, súlyos vádak, melyek úgy vannak csoportosítva, hogy mindjárt kitetszik a múlt két mozgató motívumának: az erkölcsnek és hősi erőnek hiánya, veszte, mit az első három sor csak vázol, de a következő versszak már magyaráz. Amott általánosan van érintve a nemzetnek régi erényeiből való kivetkezettsége s mostani asszonyias gyöngesége, emitt már határozottan fel van tüntetve, miben áll ez és amaz. Innen van, hogy az utolsó sorok vádjai, ha nem is nagyobb erejűek, határozottabb körvonalúak, nyomósabban. Míg amott inkább tág keretben van jelezve a nemzetietlenedés rákfenéje, itt szemébe van dobva a magyarnak, hogy ruhájában, nyelvében, érzésében németté, franciává lett, eladta szabadságát, tapodja hazája törvényeit,míg amott csak henyének, a bűnösségig tunyának van elnevezve, emitt kéjenccé van lealacsonyítva, értéke gyermekéén alul szállítva. Ezek azok a sorok, melyek a nemzeti költő lelkületét és költészetét épp oly erős színekkel jellemzik, mint a kesergő Himnusz a Kölcseyét, vagy a szilaj esküdal a Petőfiét; épp oly hű világot vetnek a korra, a társadalmi viszonyokra, mint az a 20-as évek halavány reményű magyarságára, ez a mámoros március forradalmi szellemére; mert a vonatkozások a költő szubjektivitását nézve: őszinték, objektív felfogását tekintve: igazak.
A költemény első 10 strófájában az erkölcsi óda eszközeinek csak egyik fele van felhasználva: a korholó szemrehányás, az ostorozó harag, a sértő gúny. Buzdítás, lelkesítés, mely javítást céloz, ha van is: zord vonású, körül csupa sötét szín, fekete kép: avar a dőlő tölgy alatt, rom a Buda bástyáin belül. A költő maga is visszadöbben az éjjeli világítástól,elfordul a jelentől, a ködbe izgató, ingerlő fényt szór: a múltról emlékezik. A nagy Horatius a gyáva „aranykor”-nak Scipióról regél, ki bekeverte
Pún vérrel a sik tengerek árjait.
A magyar költő a honszerző törökverő apákról dalol.
Oh! más magyar kar mennyköve villogott,
Atilla véres harczai közt, midőn
A félvilággal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja;
Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain;
Oh más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát.
De ha a délibábos képek el is ringatják lelkét, ha belemerül is lázas gyönyörrel a múlt álmaiba, feledni nem tud. Csak felriad, feleszmél:
De jaj, csak így jár minden az ég alatt!
Panaszát, keservét már nem tudja harag mezébe ölteni, a szatírai hangulatba belefáradt. Ez már a tompa megadás szava, a kétségbeesés fásultsága.
Forgó viszontagság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk kénye hány-vet,
Játszva emel a mosolyogva ver le.
Egész antik felfogás, sztoikus világnézet, amellett, mintha e zord filozófiában a Buddha vallásának szele csapna meg, mintha ez a fátum kérlelhetetlenségében való megnyugodás már a Nirvána hitéhez közelegne. Mindenesetre távolodik a költő a valláserkölcsi alaptól, melyre eddig épített. Ki az első strófában Isten igazságát hirdette, most hisz a szerencse szeszélyében, a „forgó viszontság” mitológiai elvében. Mindazonáltal magának az alapgondolatnak következetessége meg nem inog, ha a látszat ellene szól is. Mert Berzsenyi most is azt hirdeti, hogy bűnre büntet és következik, hogy a Tiberis városát az erkölcstelenség döntötte meg, nem a tündéri szerencsének kénye. Az csak a Brutusokból csinált Nérókat és Caracallákat, csak az erkölcsöt fordította erkölcstelenségre, az emberi jellemet változtatta meg, bűnt teremtett – mert:
Felforgat a nagy századok érczkeze
Mindent; ledőlt már a nemes Ilion,
A büszke Karthágó hatalma,
Róma s erős Babylon leomlott.
Minden pusztaság, rom, A szent város omladékán kesereg Jerémiás.
A költő érzi mindezt; szemében reszket a könnyű, mellyel elbúcsúzott Aeneas a lángba borult Iliontól, szívében zajlik a Hannibál kínja Záma után… s amint belebámul a pusztába, hol megint végsőt lobog egy halvány, pisla mécs, csak hallgatja némán a messziről idesíró sóhajt:
Damnosa quid non imminuit dies?
Fejes Béla
Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 45. szám, 1896. nov. 8.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése