Leopold Lajos (1879-1948): Byron

 
Ránk borul az éjjel, megnyulnak az árnyak.
Suhogtasd meg Byron, sötét szellemszárnyad!
Im’ ezt a bús nótát rovogatom néked…
Szivembe nyilalik siró nevetésed.

… Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sánta,
Biczegett, megbotlott, mint a versem lába;
Hanem az eszméi sasszárnyon repültek:
Meghóditják ma is, eltöltik szivünket.

Megnyulnak az árnyak, ránk borul az éjjel.
Megöregszik szivünk sok-sok, nehéz évvel!
De a ki olvasta, meg sohase bánta - - -
… Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sánta.

Ráfogták, hogy hütlen, hogy megtagad mindent,
Embert, hitet, eszmét, szent szerelmet, istent,
Sárral megdobálták, keseriték éltét:
A biczegő sántát utól még se érték!

Gúnyra, fájó gúnyra nyilt meg lázas ajka,
Szive nagy keservét kaczagva, kaczagva…
És elnémult a bú… Mert csend van ott alant,
Ott nem zokog a lélek és nem sir a lant!

Ködös Albionból szép csillagos este
Velenczébe száll a Byron csodás lelke…
Láttam, miként pihent a sóhajok hidján,
S hallottam, álmodtam, hogyan kaczag sirván…

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 42. szám, 1896. okt. 18.