Schier Aladár (19. sz.): A vigasz

 
Rideg, komor nap, künn az őszi szél
Fütyülve fújja zordon énekét,
Zörögve hullong sárguló levél
S bús szemfödőként elterül eléd.
Öreg karszékbe dőlve élvezet
Bámulni égő kandalló tüzét,
A láng, sziporka biztosan vezet
Emlékezetnek útján szerteszét.

Mert hisz mi volna ifju életünk?!
Gyorsan elégő könnyü kis szövet,
Ha lángra lobban, annyit érezünk,
Oh annyi kincset, annyi édeset,
De ha lobogva ég a szenvedély
S ki lángra gyújtá, megcsal és… nevet,
Az ige szól: Higyj. Nem lehet? Remélj!
Higyjed, reméljed, hogy a „szív feled”.

Az ifjuságnak fényes álmai,
Hirnév, dicsőség: légvár, képzelet,
Rendeltetésök; tünni, szállani
S a szivben hagyni üres,nagy hegyet.
E bús üregcse, e piczinyke sir
Oly óriásnak látszik akkoron,
A megcsalt lélek felzokogva sír -
Muló reményen, füstölő romon.

Oh annyi nagy, szent, annyi szép, nemes
A zord valón mind összetörve hull
S a sziv, ha vérzik, balzsamot keres,
A búra fátyol, feledés borul.
Oh csak kövessed a kebel szavát
S küzdelmeidben tűzd ki jelszavul,
Ki a hazának szentelé magát,
Önérzetét az birja vigaszul.

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 12. szám 1896. márc. 22.

Kún Béla (1886-1938): Márczius 15.

Képzelmem régi, szép időkbe száll ma,
Dicső világ! Rólad emlékezem.
Buzgó hálám szavát hazám virága:
Hős ifjuság! Te néked szentelem.
Óh dalnok áldva légy haló porodban
Ki a honért ontottad véredet,
S te agg, kinek nevére szivünk dobban:
Oh zengd soká még búcsú éneked.

Feltünsz előttem pirban égő arcczczal
Szabad hazáért küzdő dalnokunk,
A mint eldörgöd lelkes indulattal
Eskü szavunk, szabadság szózatunk.
S feltünsz előttem másik nagy vezér te!
Áhitva mondod: mit kiván a hon!
Lánczát megunt nemzet szabad Igéje,
Jogos, szent törvény zeng fel ajkadon.

Mint fölkelő nap biboros sugára;
Oly tiszta vagy szabadság hajnala.
Fényedre nem borulhat foltnak árnya,
Kiomló vér hozzád nem tapada.
Szüz lelkesültség vívott tégedet ki!
Gyujtott a láng, hevült ezer kebel,
És van-e bátor?… oh nincs senki, … senki,
Ki lelkesült árral daczolni mer.

A legnagyobb kincs földön a szabadság!
Ember, nemzet, világ ezért eped,
S mi csak azt tudtuk, mily nehéz a rabság,
Szabadság! Szint’ feledtük már neved.
Csak álmunkban epedtüónk már utánad,
Oly el nem érhető valál nekünk,
S it nem tudott kivivni annyi század:
E nagy napon valóra ébredünk.

Kik egy családból, egy vérből eredtünk,
Eggyé lettünk. Tavasz szép Idusán
Testvérsében forra össze keblünk
Oly sok testvérharc, vak viszály után.
Egyenlőséget adtunk millióknak,
Hogy mint egyenlők küzdjünk a jogér’,
S ha visszavivtuk ős-jogát a honnak,
Közös legen a hősi pályabér!

Ha fájt szivünk s ha lelkesitni vágytunk,
Nem szólhatánk… óh mert nem volt szabad,
A bút szivünk mélyébe kelle zárnunk,
Törött szárnyon zsibbadt a gondolat.
Nemcsak ujjá teremtők hát hazánkat:
Feloldánk lánciból a szellemet,
Az Ige, eszme messze szerte szállhat,
Bejárhat rónát, völgyet és heget!

Félszázad tűnt le néma szemmiségbe,
Hogy áldva áldunk fényes hajnalunk!
Szent vagy nekünk, de mintha most… ez évbe
Legbuzgóbb lenne hála szózatunk.
- Egy  e z r e d é v  viharzott el felettünk,
S erőnk nem tört meg annyi párttusán,
Óh illő hát, hogy szivből ünnepeljünk
Az ezredik tavasznak Idusán!

Forrás: Tanulók Lapja 3. évad, 11. szám, 1896. márc. 15.

Márczius

    E hónap magyar neve: Tavaszelő. „Márczius – ugyanis – már havat olvaszt, kerti munkát hoz és tavaszt.” Tovább: Bőjtmás hava, valószínűleg onnan, hogy a farsang utolsó vasárnapja (Dominica quinquagesimae), amely régen húshagyó vagy böjtelő-vasárnap volt, mikor legkorábban áll be, február első napjára és ugyancsak a böjt második hónapja kezdődik, március elsejére esik.
    Ma az év harmadik hónapja és latin nevét Marstól, a háború istenétől kapta. Romulus ugyanis, miként Ovidius írja, az év első hónapját atyjáról, Martiusnak nevezte s egyúttal rendezte volt az évet is, amely a Numától hozzá csatolt januáriussal és februáriussal teljessé vált. Akkor még ez volt az év első hónapja, mert ez összeesett a természet újjáébredésével.
    Első napján a rómaiak a Matronaliát ünnepelték, a római házi nők ünnepét éspedig Juno Lucina tiszteletére, aki a világosság és szülés istennője vala. Családi ünnep volt ez, amikor a férfiak a nőket megajándékozták, a nők pedig a szolgaszemélyzetet megvendégelték. A Matronalia okául különben a rómaiak és sabinok között helyreállt békét tartják, amit tudvalevőleg a nők közbelépése eredményezett. (Sabin nők elrablása). Ekkor volt a Sabinok ünnepe is, de ezt a hónap folytában többször ismételték. A Saliusok (nevük: a saliendó) ó-itáliai szokás szerint a városon keresztül Mars isten tiszteletére  hadi fegyvertáncot jártak. Öltözetük félig hadi, félig papi jellegű volt. Énekeik a római költészet és nyelv legrégibb emlékei közé tatoznak.
    Március 6-án lett Augustus római császár Pontifex maximussá s e napon volt Vesta istennő ünnepe. 12-ike nálunk Gergely, s egyúttal a néphit szerint a tél utolsó napja. Ekkor ugyanis legtöbbször havaz, amivel aztán a tél el is búcsúzik; ezért mondják hogy Gergely pápa rázza ősz szakállát s erről hull a hó. 14-én a rómaiak ismételték az equirriát (lóversenyt), amelyet elsején rendeztek. Március Idusán volt Anna Perenna ünnepe. Ő volt a folyó év hold istennője, amely minden hónapban megújul s ezért főleg az ó-római év első hónapjaiban holdtöltekor ünnepelték. Március Idusán (44 Kr. e.) ölték meg Brutus és társai C. J. Caesárt, amiért e nap a rómaiak életében világtörténeti jelentőségűvé lett. A szabadság napja ez úgy a rómaiaknál, mint a magyar nemzet történetében s amily dicső és emlékezetes amott, épp annyira felejthetetlen itt. E nap vívmányaiért a hazát és szabadságot kedvelő ifjúság örökké lelkesülni fog.
    Március 15-ének vívmányait, e nap egyik hőse, dr. Jókai Mór 1848. március 15én következőleg foglalta írásba: „Kívánjuk a sajtó szabadságát, censura rögtöni eltörlését; felelős minisztériumot Budapesten; évenkinti országgyűlést Pesten! Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben; kívánjuk: hogy a nemzeti őrsereg rögtön felállíttassék, védje hazáját minden férfi; közös teherviselést; úrbéri viszonyok megszüntetését; esküdtszéket képviselet alapján; nemzeti bankot. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra, - magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk. – A politikai statusfoglyok bocsáttassanak szabadon. Unio Erdély és Magyarhon között! Ezen jogokat követelni tartozik a nemzet s bízni önerejébe s az igaz ügy Istenébe! Egyenlőség, szabadság, testvériség!” Méltán mondhatta akkor s mondhatjuk vele együtt, hogy „A magyar nemzet szabadsága e naptól kezdődik!” S ha elgondoljuk, hogy e kívánságok nagy része teljesült szabad polgárai vagyunk, akiknek boldogulása egedül sajt munkálkodásuktól, törekvésüktől függ, oly hálával tartozunk e hősök iránt amelyet eléggé le nem róhatunk.
    Egyik legfontosabb ünnep volt a római ifjúságra nézve március 17-én a Liber tiszteletére rendezett Liberalia. A serdült ifjak (17, a köztársaság későbbi idejében pedig 16 éves korukban), ekkor öltötték fel a toga libera-t, a gyermekkorból férfikorba való átlépésük jelvényeül. Letették t. i. a toga praetexta-t és a bulla-t, s kapták helyébe a tunica recta-t (virilis, pura, libera), melyben aztán felvezették a Capitoliumba beírák a polgárok jegyzékébe, mint aki most az atyai vagy gyámi hatalom alól felszabadult nagykorúvá lett. Ekkor kezdett katonáskodni, vagy kiváló férfiak vezetése mellett a köztéren (Forum) forgolódni, amely tirocinium-ság egy évig tartott, amikor nevelése véget is ért.
    Március hónapban most az úgynevezett tavasz kezdete következik éspedig Sándor meg József napjával. E napokon t. i. már beáll  kellemes tavaszi időjárás, amiért a csillagászati tavasz kezdetét megelőzőleg a közéletben ezeket tartják a tavasz kezdetének. Különben a tavasz azon napon kezdődik, melyen a nap az aequatorba, a kos jegyébe lép, ami március 21. é 22-ike körül történik. Most van az aequinoctium (éj napegyen) az egész földön egyenlő  éjjel és nappal. Ez a tavasz éj napegyen, mikor a föld északi felén tavasz kezdete van; és mikor a nap a mérleg jegyébe lép (ősz kezdete a föld északi felén), az őszi éjnapegyen. A föld déli felén az asztronómiai tavasz az előzőkkel ellentétben szept. 23-án kezdődik és december 21-én végződik, tehát mikor nálunk ősz van, ott akkor tavasz. A régi rómaiak szerint a nap a halak jegyéből 22-én lépett a kos jegyébe, a tavaszi éjnegyen pedig 26-án volt.
    Azonban a közönséges életben inkább az időjárás és a légmérséklet határozza meg az esztendő négy szakát s ezért is számítják a tavaszt József naptól. Ez a József (Szent), akinek most ünnepe van, Mária férje és Jézus nevelőatyja volt és március 19-re VIII. Orbán pápa 1642-ben tette névünnepét.
    Március 25-én a kat. egyház egyik szép ünnepe a Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe van. Ezt az egyház az angyali üdvözlet, vagyis Krisztus fogantatásának emlékére ünnepeli. E tájban ébred a természet téli álmából, rügyeznek és bimbóznak a fák, ekkor van a virágfakadás. Kezdődik a faoltás, amiért van említett szép magyar elnevezése. A nép hiszi is, hogy amit e napon ültetnek, vetnek vagy oltanak, biztosan kikel és jó termést ad.
    E hónapban van végül sokszor, miként a jelen szökőévben is, virágvasárnap (Palmarum). A húsvétot megelőző vasárnap ez, melyen Jézus szamárháton Jeruzsálembe vonult. A sokaság ekkor útjára pálmaágakat s virágokat szórt, melyekkel az Üdvözítőt meg akarta tisztelni.
    Az ókori rómaiaknál végül 31-én volt Luna istennő ünnepe, quae regit menses.

Gál Kálmán

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 10. szám, 1896. márc. 8.

Ifj. Hermann Antal (1851-1926): Ezer év

   
Ezer év! – A történet könyvében
Sok lapot betölt ily nagy idő;
Mint melyre a magyar név van irva:
Van-e lap oly véres s oly dicső?!

Ezer év – az idő vén fájának
Galyai közt is hatalmas ág!
Ily hatalmas sarjat hajtó nemzet,
Ily magas kort érő: ritkaság!

És ha ér is: tar megvénhedéssel
Hajlik lassu enyészet felé:
A magyar törzs ezer ifju rügyet
Hajt a jövő ezer év elé!

Honfi vér folt négy folyó közére,
Hol e nemzet fája sarjadott;
Három halmon diszlő koronáján
Honszerelem napja ragyogott.

Vér helyett a munka verejtékét
Kivánja az uj kor, a jelen;
De az áldást, virulást adó nap
Csak ő maradt: a honszerelem!

Rajta ifjak! Szent fogadalommal
Fogjunk ez ünnep hajnalán kezet:
Hont imádva, alkotó munkával
Biztosítsuk az uj ezredet!!

Forrás: Tanulók Lapja 3.  évad 10. szám, 1896. márc. 8.

Schier Aladár (19. sz.): Erkölcsi tanulságok Tompa Virágregéiből

 

    A szelíd lelkületű Tompa Mihály fő jellemvonása a természethez való csendes vonzódás, meleg ragaszkodás. El-elkesergi ugyan honfiúi bánatát, a szabadságharc elbukásán való bánkódását is (A gólyához, A madár fiaihoz); egyszerű tisztasággal, szívet-lelket megindítólag tárja fel ugyan családi élete sebeit, a fia elvesztésén megtört atyai szív búbánatát s egyszersmind az Isten akaratán való békés megnyugvást (Jöszte kedves, stb. Isten akaratja): azonban főképpen egész valójában mégis a természet költője ő. A természethez vonzódik lelke titkos rajongásával, itt keres vigasztalást atyai szíve a fájdalmasabb sebre, itt könnyebbül meg lelke az élet nyomasztó gondjaitól.
    Ide jár ki a bánatos költő kisfiának halála után s mereng borongó kedéllyel órák hosszáig, tépelődik az elmúlás, az elhervadás gondolatával. Ha látja a körülötte pompázó virágokat, látja egyszersmind a rájuk váró sorsot: a hervadást is. Édes-bús szeretettel csüng a játszi virágokon, az emberi élet virulását, örömét és elmúlását, bánatát látja bennük.

„A hű csalódás megszáll lelkemen
És bút, szerelmet, vágyat, összeköt:
Szövén belőlök ábrándos regét
Kert és mező virágit rólatok;
Megmentni vágyik éltetek felét,
Ha elhervadtok, ha meghaltatok.+
(Előhang)

    Így születnek csendes merengése közben a virágregék. Azonban magasabb cél is vezérli költőnket. Beleszövi a regékbe az élet bajait, szenvedéseit s tanulságait. S ez a nagyobb érdeme. Mert maguk a regék – habár a természetben tett éles megfigyeléseit ritka képzelőtehetséggel adják elő s habár egyéniségének egyik legjellemzőbb, legnemesebb oldalát tüntetik fel,  - nem mentek a mesterkéltségtől; mit bizonyára az is okozott, hogy minden regének más-más erkölcsi igazság magvát kelle magába zárnia.
    A regék erkölcsi igazságai azonban a tanulmányozás hálás anyagául kínálkoznak. Nem egyéb a „Virágregék”, mint Tompa erkölcstana, tárháza az élet bajait átküzdött, az élet szövevényes utaival megismerkedett lélek tapasztalatainak, kiforrott meggyőzésének, életnézetének.
    Fűzzük hát gy szerves egészbe az egyes regék igazságait s ezáltal ismerkedjünk meg Tompa erkölcsös életnézetével.
    Gyarló emberi nemünknek egyik nagy hibája az összeomló légvárak építése, szóval az ábrándozás. Az ember

„Tele van regényes
Vággyal képzelséggel,
Fényes árnyat kerget
A melyet nem r el.”
(Bajnokfű)

    Az ábrándozás rendes útitársa a nagyravágyás. A szegény irigyli a gazdag sorsát. Hányszor kell hallanunk a megélhetés vásári zajában békétlen szavakat, hányszor ábrándozik a szegény, még ha boldog is, a gazdagságról, ami pedig sokszor, nagyon sokszor a boldogtalanság kavargó örvényébe sodorja. A gazdagság múló földi jó, amint jött, úgy el is röppenhet. Nem szabad hinnünk az ábrándok csalfa képeinek. Vörösmarty is megmondja:

„Ábrándozás az élet megrontója
Mely kancsalul festett egekbe néz.”
(A merengőhöz)

    Boldog csak az az ember, legyen bár szegény, kinek józan esze széttépte az ábrándok ragyogó, de csalfa kötelékét; boldog az, ki megelégedett szegény sorsában is, int a kis ibolya a bokor alján:

„Hol szaggató kéz és zápor nem ér
És a vihar bántatlan átrepül.”

    Hol csendes, nyugtot adó béke terjeszti ki védő szárnyait az üldözött felett.
(Ibolya álmai)

    Az még számot tarthat boldogságra, ki ábrándozásából végtére fölocsúdott, de jaj annak, ki ábrándjait, nagyravágyását törekszik is mohón kielégíteni. Az ilyen embernek keserű siralmas sors jut osztályrészül.
(Őszi kikirics)

    Intő szózatunk legyen tehát minden körülményben:

„Józan ész vezessen!”

    Tőlünk függ teljesen, hogy a boldogság rózsái nyíljanak számunkra avagy a boldogtalanság tüskéi sebezzék szíveinket. Tartsuk szem előtt Vörösmarty mély igazsága mondását:

„A mennyit a sziv felfoghat magába
Sajátunknak csak annyit mondhatunk”
(A merengőhöz)

    Csak az után törekedjünk, ami a helyesen, nemes értelemben vett boldogság elérésére alkalmas. Szívünk csapkodó érzelmein, viharzó indulatain uralkodnunk kell, mert ha szabadjára eresztjük, nem mérsékeljük vágyainkat; szívünket, habár

„Boldogság van
Meleg keblével birtokában,
Keresni azt egy kába álom
Hurczolja messze a puszta tájon”

    Ha nem elégszünk meg a jelen nyújtotta boldogsággal, ha ábrándjaink szívet-lelket jobban eltöltő boldogságról szőnek csalképeket, ha hűtlenül megtagadjuk, elhagyjuk előbbi érzelmeinket, ha előbbi szeretetük helyett a csalárdság gyomát engedjük felsarjadzani keblünkben, sohasem leszünk boldogok; magunk sorsát döntjük el, földi életünk boldogságát temetjük el örökre a magunk hibájából.
(Kék iringó)

    Mert ugyan

„Mi boldogitja vagy szenvedteti
Az embert? A sziv s annak érzeti,
Mert fény és árnyék, bánat és öröm
Együtt lakoznak minden földövön.”

    A lélek csendes megelégedése, boldogságot, fényt, örömöt ad a szívnek; az elégedetlenség, a jellem kicsinylése, semmibe vevése szenvedteti a szívet, „bánattal” sebzi a lelket árnyat borít a hajdani megelégedés, boldogság tiszta egére. A megbánás ismét jobbá teheti sorsunkat, de olyan boldogságot, melyet egykor könnyelműen eljátszottunk, megtört szívünk többé nem találhat. A múlt borongó emléke egyre kísért. Ezért kell jól megbecsülnünk jelen boldogságunkat.
(Izsók és viola)

„Mit ér az élet ifjusága,
Mit ér a hő kebel,
Ma vágy és szenvedély tüzében
Magát emészti fel?”

    Hogyan lehetünk hát igazon boldogok?
    Az izzó vágyat. A szenvedély tüzét szelíd reménynek kell lecsillapítania. Eszményi, tiszta vágy legyen lelkünk lakója s így biztos, „üdve a vág és remény életünknek!”
    Addig boldog a szív, míg van, ami után csendes vággyal kívánkozzék; de ha egyszer a szenvedély romboló hatalma alá kerül s elmerül az öröm árjában, többé nem lesz fogékony semmi nemes iránt; elfásul az élvezetek örömében. Hadd maradjon meg a szívnek édes-boldogító, csendes vágyakozása, szép reménye; az „unalmas való” a reményt elhervasztó, mérges fuvallatával jobb ha nem messze maradt; hiszen

„Eltelnék a sziv a valóval,
de a vágy és remény
Jótékonyan izgatva, űzve áll ott
Frissen tartja mint harmat a virágot
A nyárnak idején.”
(Gyöngyhím)

    A reményt és hitet táplálniok azoknak, kik eljátszották balgaságukkal előbbi boldog sorsukat. Kétségbeesni nem szabad; míg csak a remény egy szikrája él keblünkben, addig a kétségbeesés, bűn, önmagunk ellen való vétek. A megtörténtet meg nem történtté nem lehet változtatni, bele kell törődnünk a sanyarú helyzetbe is.

„Remélj s türd sorodat
-    -    -    -    -
Egyik szivnek reményt ad a sors,
Másiknak örömet;
Ha nem kellett öröm: reményben
Éld át az életet!”
(Téli zöld)

    Kivált a szegénynek kell nagyon vigyáznia minden lépésére. Mert ez ha egyszer eljátszotta szerény megélhetést biztosító jelenét, balgán felülve álígéreteknek, többé nemigen tudja magát előbbi állására visszaküzdeni. a világ elfordul tőle s az elhagyott egyedül evez törékeny csónakján az élet zajongó tengerén.

„El ne játszd jelened! – gyarló földi ember!”
(Bajnokfű)

    A jelen eljátszása késő megbánásra vezet. De mi is okozhat még késő megbánást?
    Mások meg nem hallgatása, rideg, ok nélküli elutasítása, szóval meggondolatlanság, makacsság, álbüszkeség táplálása. Természetes, hogy minden helytelen cselekedetünk valamikor megbosszulja magát rajtunk. De ekkor már sokszor nem segíthetünk nem tehetjük jóvá hibánkat. Talán eszközeink is hiányozhatnak, az emberek rosszakarata is akadályozhat. Igaz ugyan, hogy e rossz  akaratnak is bűnhődnie kell, azonban ez nekünk mit sem használ. Bennünket késő bánat terhe nyom melyre írt már nem találhatunk; fáj lelkünknek egész életünkön át, hogy másokat is szerencsétlenekké tettünk ész nélküli makacsságunk által.
(Perpétuel, Fagyöngy)

    Ballépésünknek sokszor mások leplezett rosszakarata az oka. Az erkölcsi törvény igazság nem engedi, hogy a bűnös szárazon menekedjék, a bűnnek, tehát a rosszakaratnak is bűnhődnie kell. (fagyöngy, Mohok) A rosszakarat azonban nem oly nagy bűn, hogy ne lehetne jóvátenni. Sőt, éppen a baj okozó tudja legbiztosabban elhárítani a bajt; ismervén a nemtelen eszközöket, melyekkel más jólétet megrontotta, de ismervén egyúttal azon eszközöket is, melyek segítségével hibáját jóvá teheti. Ily esetben tehát csak erős akarat kell a régi rossz elhagyására, új tiszta élet kezdésére. A megjobbulás, szívben-lélekben való megváltozás ha nem is feledteti, de elhalványítja a múlt gonoszságát.
(Mohok)
    
    De jaj annak, kit a meggondolatlanság bűnről bűnre sodor, kiben a rosszakarat megrögzött gonoszsággá fajul! Az ily ember egész számítással űzi a csalárd játékot embertársaival, megvetve, lábbal tapodva minden erkölcsi törvényt, az ily ember nem retten vissza eléggé meg nem gondolt percében a bűnök bűnétől: a gyilkosságtól sem. Meggyilkolja azt, aki rajta kapta csalárdságán, kihez pedig egykor legjobban vonzódott.

    S csak ekkor ocsúdik a szerencsétlen, mikor véres áldozata lábainál hever! Lelki egyensúlya végleg fel van bomolva, nem ismer önmagára, az élet ránézve már csak kínzás; szenvedés. A kínzó öntudat vádjai, mardosás aláássák a lélek nyugalmát s vagy az öngyilkosság fertőjébe, vagy az őrületbe ragadnak.
(Fehérliliom menyegzője)

    Az embernek nagy gyengéje, hogy könnyen tévútra vezethető. A szerény külsőben az emberi szem gyakran nem ismeri fel a belső érdemet, míg a hízelgő szavak gyakran az üres lelkű, de cicomás ruhájú kalandort is megkedveltetik. A tévútra vezettek több-kevesebb kárt vallanak könnyenhívőségük miatt; de viszont a szemérmetlenül hízelgő és tolakodó is elveszi megérdemlett büntetését, mindenki „üldözi, bántja, átkozza.”
(Aranka)

    A kérkedés, áltollakkal való ékeskedés nemcsak, hogy nemtelen tulajdonság, de nem is boldogít, vagy legfeljebb csak ideig-óráig tartó boldogságot szerez. Az ilyen boldogság „reggel nyílik, estig elhull” Az embereket – igaz – könnyű tévútra vezetni, de sokszor éppen nem könnyű az emberek tévútra vezetését ki is zsákmányolni. Jaj annak, kiben a csalásra még idején rájött társadalom felismeri a díszes ruha alatt a kopár lelkivilágot s kiről igazságosztó kezével letépi a cicomás rongyokat.
(Kék liliom és pipacs)

    S mindamellett nagyon sokan vannak, kik bízva a külső hatásban, minden lelki jó tulajdonság, belső érdem nélkül feltűnni, szerepet játszani szeretnek Sok ember tetszeleg magának azzal, ha híre-neve van. Pedig ez még édes-kevés érdem. Az ily tetszelgés nem egyéb, mint káros hiúság, mely magában hordja minden bizonnyal a büntetést is. A igazi érdem előtt elhalványul, szertemállik az ál-érdem látszólagos erőssége; a bűnhődés nem végzetes ugyan, de sok keserves percet szerez a léleknek.
(Királyvirág)

    Vannak oly emberek is, kik nem elégszenek meg a feltűnéssel, a hírrel-névvel, hanem még többet is kívánnak, valóban nevetséges módon. Sokan túl büszkék fényes nevükre, előkelő származásukra s megkívánnák maguknak a világ hódolatteljes üdvözletét. De ma, a felvilágosodás korában a nemes származás is csak úgy ér valamit, ha valódi érdemmel párosul. Főúri sarjadékban is lehet kishitű a lélek, de viszont az egyszerű pórfiú lelke is lehet szívjóságban, erkölcsi érzésben nemes; a pór is felküzdheti magát, hiszen a mai egyenjogúság korában mindenki előtt nyitva áll a „küzdés”, nyitva áll a „pálya”, mindenkit kecsegtet, munkára serkent a pályabér. Rangkülönbség nem ítél az emberek között; csak a lélek jósága, a szív tisztasága, nemessége s az ész művei, érdemei vonnak válaszfalat ember és ember között. (Virágrege) Éppen azért kell lelki kincseket szereznünk. Mert a  lelki kincs örök s a lélek, a szív jósága boldogít igazán. A testi szépséget nem szabad irányadóul vennünk, mert ez egy ideig, mint

„Rossz szellemektől bérlet hatalom
Kisért, bűvös sulya nyom,”

    De később lehervad, mint virág az őszi szellő fuvallatára. A szív jóságán pedig nem győz az enyészet hatalma; virít ez, nemesít a síron túl is, hiszen „a sírnál még nem lesz vég.”
(Szegfű)

    Az emberi élet két nagy alaptétele: az igazságnak győznie, a bűnnek bűnhődnie kell. Mindkettő késhetik, de végtére bekövetkezik. Vannak gonosz lelkületű emberek, kik a maguk önző céljait tartván szem előtt megtámadják, elhomályosítani akarják a legtisztább igazságot. Sokszor sikerül az emberiség e salakjainak aljas kerülőutakon, hízelgő szavakkal még a jobb érzésűeket is behálózni s megnyerni bűnös céljainak. Bűnhődnek az elcsábítottak is, de mégsem oly nagy mértékben, mint a fő cinkosok, az ártatlan, bűntelen tisztaság pedig diadalra jut.
(Liliomok harcza)

    Az igazság ellen sokszor nemtelen kardot ránt a rágalom, az emberiség nagy részének e ferde kinövése, e rút lelki rossz. A rágalom bűn; tehát még akkor is elveszi méltó büntetését, ha kizsákmányolva, a világ túlságos, nagyon sokszor rosszakaró hiszékenységét, - már-már diadalra jut. A nemesfémet el-eltakarja a törmelék, de végre csak előbukkan csillogó fénnyel ragyogva; a becsület tiszta ruháját is elhomályosíthatja egy időre, de egészen be nem feketítheti a rágalom. Gonosz eszközökkel, a rágalom kétélű fegyverével l lehet győzni a becsületet, az igazságot, de csak látszólag. A szívből a nemes érzést lehet ellopni, a lelket erényeitől azonban nem lehet megfosztani. Nemes cselekedet, jótett meggyőzi lassanként az embereket a szív jóságáról, a lélek erényeiről. S amily mértékben hajlandók az emberek a szív jóságát elismerni: oly mértékben tompul a rágalom kardjának éle, de egyszersmind fenődik gazdája: a rágalmazó ellen; oly mértékben tér vissza a becsület is. A rágalmazóról lerántva a bűnös lepel; a szerencsétlen, mind a csalán.

„A belend s az üröm közt sötéten
Ott kinlódik a sövény tövében.”
(Csalán)

    Az emberi lélek másik ferdesége: az irigység. Ez csak a rossz szívű s önző embereknek lehet tulajdonsága. Mert

„Nemes kebelben csendes néma kint
Költ a csalódás és a veszteség
Bosszura gyúl a sziv, ha nemtelen.”

    Ki szívben jó, ki lélekben nemes, az ha csalódik, magába zárja fájdalmát, tűr, szenved, de mást nem bánt; ki pedig aljas lelkületű, ki kishitűleg lelkét elég erőtlennek érzi a csapások elviselésére, az örül, ha másnak okozhat veszedelmet, ha veszélybe döntheti azokat, kik neki ugyan semmi kárt nem okoztak, de boldogok. Igen! A gonosz  s a saját hibájukból boldogtalan embereknek fáj a mások megérdemelt boldogsága; az ilyenek mindenáron meg akarják keseríteni mások örömét, először csak csellel, s ha így nem győzhetnek, ármánnyal vagy erőszakkal. S fájdalom! Nagyon sokszor sikerül az ily nemtelen gondolkodásúaknak embertársaik fáradozásainak gyümölcsit, ha nem is elorozni, de kesernyéssé tenni, az öröm mézébe ha csak néhány keserű cseppet is önteni, vagy pedig mások boldogságát teljesen feldúlni. S az irigy bűnösök nagyon sokszor megmenekülnek, sőt annak látszatát is fel tudják kelteni, hogy tettük nemes érzelemből, embertársaik iránt való jószívűségből eredt.
(Tubarózsa s kék jáczint)

    Barátainkat mint legközelebbi tanácsadóinkat jól kell megválasztanunk, eleve kipróbálnunk; nem szabad arra várnunk, hogy majd veszélyben ismerjük meg a jó barátot, mert ekkor jó helyett nagyon könnyen gonosznak, sőt éppen rosszakarónak, alattomosan ellenünk törőnek fogjuk ismerni a szerencsében hű, áldozatkész barátot.
    Az ember gyakran megtántorodik, ha csak pillanatra is. Ha magára hagyják, felocsúdik, szégyelli magát önmagától,megjavul. De ha az ily pillanatokban, a magáról, az erkölcsi kötelességekről való elfelejtkezés perceiben kétszínű, jónak mutatkozó, de lélekben rossz barátok társaságába jut az ember; vége mindennek. Egy jó, igaz-baráti intő szó s az illető meg van mentve, visszatér az örvény széléről, még buzgóbb harcosa lesz a nemes ügyeknek, a közjónak, hívebb képviselője az erkölcsösségnek: de viszont csak egy elejtett hízelgő, tovább csábító, vagy uszító szó s a szerencsétlen az az örvénybe, a bűn posványába zuhan alá. S ez így van. Gyakran a pillanat hatása alatt áll az ember. Egy pillanat lehet megmentő, de végzetes is. Ezrét kell nagyon vigyáznia a gyarló embernek minden lépésére! Mit sem ér azután, ha a megrontók is bűnhődnek, ha áldozatuk teljesen tönkre van téve.
(Vizi liliom, Kolokán)

    Általában az életben senkinek tanácsát nem szabad csak úgy rögtönösen elfogadnunk s minden meggondolás nélkül követnünk. A nagy készséggel osztogatott jó tanács gyakran álnokságból is fakadhat. Könnyen lépre megyünk, úgy látjuk, nemes ügyekért fáradunk, pedig akaratunk ellenére más önző céljait segítjük elő; meg akarunk valakit menteni a bajból, veszélyből s nem vesszük észre, hogy a legrútabb tettetés űzi velünk csalárd játékát. Úgy parancsolja lelkünk testvéri érzése, hogy mentsük meg a szerencsétlent, ki nyomorultan vergődik. Ha tudnánk azt, hogy a koldus rongyai csak jószívűségünket zsákmányolják ki, világért sem gyakorolnánk könyörületet. De sokszor nem tudjuk.- Emberbaráti érzésünk nemes tettre ösztönöz, nemes cél betöltése lebeg előttünk. És gyakran túlságba megyünk. Hibát, vagy bűnt követünk el, hogy célunkat elérjük; s így a nemes célt is nemtelenné tesszük. A cél nem szentesíti az eszközöket, mert nemes cél után csak nemes eszközökkel szabad törekednünk, ha azt akarjuk, hogy az elért célhoz: szerzeményünkhöz mocsok ne tapadjon (Csudafa). A nemes cél érdekében elkövetett bűn is bűnhődik; sokszor keserűen lakolunk ballépésünkért. S annak emberek, ki gonosz lélekkel várják-várják a ránk zúduló veszélyt, hogy halászhassanak a zavarosból, s kárörömmel zsákmányolják ki bajunkat. Nem hogy segítnének, hanem még nagyobb veszélybe döntenek.
(Csudafa)

    A kárörömnek ellenkezőjével, más bajának átérzésével, a rokonszenvvel is találkozunk az életben. Az egyik sivárságát mérsékli a másik derűs fénye; a gonoszságot a jóság, a gyűlöletet a szeretet Hiba! El kell ismernünk, hogy a káröröm az emberi léleknek mintegy kiirtatatlan örökségét képezi; de vigasztaljon azon tudat, hogy vannak oly nemes lelkek is, kik nemcsak önmaguknak s önző céljainknak élnek, hanem átérzik, megosztják, felebarátjaik bajait, szenvedéseit, együtt „örülnek az örvendezőkkel, együtt sírnak a sírókkal”, - mint a szentírás mondja. Sokaknak a boldogtalanság jut osztályrészül, sokaknak az élet csak keserűséget terem. A ilyeneknek egyedüli vigasz a bánatban, gyógyító ír vérző sebükre a felebaráti részvét, szánalom.
(Ciprus)

    Áll az elszomorító igazság:

„A boldognál piros az arcz
S ha szenvedünk:
Halavány szinbe öltözik
Tekintetünk.”

    Ez igazság sivárságából, ha nem is boldogság viránya, de üdítő; némileg enyhet adó oáz fakadhat a sorstól sújtottak számára. Ki boldog, ne sajnáljon boldogságából csak egy parányi részt feláldozni, ha azzal balzsamírt nyújtand a szenvedő sebére. Az üldözött fájdalmát az együtt szenvedő felebaráti szívnek kell enyhíteni; készséggel, igaz lélekkel kell a  szerencsétlent gyámolítani, az üldözöttnek menedéket, az éhezőnek kenyeret adni, „Keressétek és megtaláljátok, zörgessetek és megnyittatok nektek.” (Sz. írás). Egyik fő erkölcs kötelességünk e szép mondás lelkes betöltése; a felebaráti szeretetnek e megható módon való nyilvánítása. Hiszen

„Testvérek vagyunk,
Egy volt anyánk.
De a sors által kétfelé
Szakasztatánk.”

    Az emberiség egy közös család, az emberek egy családnak tagjai, tehát testvérek. E testvériséget nem szabad sohasem megtagadni, még ha a sors elválasztja, elkülöníti is egyik embert a másiktól. Ám a sors keze „játszva emel s mosolyogva ver le” (Berzsenyi), ám egyik embert úrrá teszi, másiknak koldusbotot nyom kezébe, mégsem szabad megtagadni a közös származást, a közös éltet adó édesanyát (Mécsvirág). Ide céloz Vörösmarty is „Gondolatok a könyvtárban” c. ódájában:

„Uralkodjék igazság, szeretet;
Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Bizton mondhassa: nem vagyok magam!
T e s t v é r i m vannak, számos milliók,
Én védem őket, ők megvédnek engem:
Nem félek tőled sors, bármit akarsz!”

    
    De még ennél is továbbra kell mennünk. Ha megcsalnak, elfelednek bennünket, nekünk hűséggel ragaszkodással kell fizetnünk. Nem szabad örülnünk legnagyobb ellenünk vesztén sem, sőt ha tehetjük, ki kell erjesztenünk védő, szabadító kezeinket az árral küszködő felé, megmentenünk, biztos révhez juttatnunk a már-már elmerülőt (Hajnalka). „Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jól tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek: és imádkozzatok azokért, akik titeket háborgatnak és kergetnek.” (Sz írás)

    Kinek pedig hatalmában van, kinek nem hiányoznak eszközei hogy szíve nemes sugallatát követhesse, nemes érzelmeit tettekkel bizonyítsa: annak nem szabad elmulasztani egy percet sem, melyben a hozzáfordulókat segítheti céljaik nemes elérésében, melyben felkarolhatja a közhasznú ügyet. Egyesek hasznos céljainak diadalra segítése is a közjónak, a társadalomnak s közvetve a hazának használ, tesz üdvös szolgálatot (Virágok tündére).
    Felebarátaink segítségének, másik jóakaratának, velünk szemben tanúsított áldozatkészségének szívünkben a hálaérzelmét kell felébreszteni. S hogy lehet a hálát kimutatni? Őrizkedni kell olyannak tevésétől, mely a jószívű segítőt, gyámolítót megszomorítaná. Úgy a szónak, mint a tettnek a szív mélyén viruló hálát kell előtükröztetni. S ki életével, e legdrágább kinccsel adós felebarátjának: annak legjobban, legnagyobb mértékben kell ápolni a lélek e szép hajtását. Mert nincs elszomorítóbb s fájóbb valami a jóltevőre nézve, mintha jócselekedetének hálátlanság a viszonzása. Már az sem nemes érzésű ember, ki rosszat rosszal fizet, ki a bosszúállás vágyát engedi keblében elhatalmasodni, mennyivel inkább megvetendő hát az olyan, ki a jót  is  rosszal viszonozza; kinek jólesik a bajban mások segítsége, de ki a baj után kerüli s talán meg sem ismeri jóltevőjét? (Délike)

    A virágok a szeretet jelvényei. Hivatásszerűen szövi hát be a költő regéibe a szerelmet is. Teszi pedig ezt intve, tanítva, megszívlelendő igazságokat állítva előnkbe mindenütt.
    Az emberi szívben fel-feléled, lángol a szeretet fáklyája. Öröklött érzése a földi embernek a szeretet. Nem is kárhoztatja ezt a költő, de örökérvényességű feltételhez köti:

„Szeress, szerelmed hű legyen,
És tiszta mint a réteken
Csillogva lejtő csergeteg;
Hütlen kebelre könny pereg.”

    Nem szabad áruként dobálódznunk legszentebb érzelmeinkkel, mert egy ideig van, aki elhiggye csalfa szavainkat, de azután lerántva rólunk a lepel; a hűség erős falát nem víhatja meg a galádság.
    S a megvetett, a nemes körökből száműzött kebelnek egy mardosó, le nem rázható bilincse marad meg, melynek gyötrése a bűnös lelket nem engedi nyugodtan megpihenni, űzi, hajtja egyre:

„Szebb mult felől emlékezet.”

    Ez emlékezettel újulnak fel az öntudat, a lelkiismeret marcangoló vádjai!
(Vadrózsa)

    A kicsapongásnak, fékevesztett szenvedélynek romboló hatása van a lélekre. A boldogság mézébe, ha túlságosan hajhásszuk, a keserűség ürme vegyül. A túlságos boldogság már nem boldogság. A szív nem tudja elviselni a túl boldogság szerteduzzadó lüktetését, elfullad a viharzó árban, kihal a nemes érzés belőle.

„Kedélye érzéketlen álhalott”
(Szegfű)

    S ha egyszer a kicsapongás tönkretette egész valónkat, ha elerőtlenítette a testet, elfásította a lelket: nincs többé menekvés.

„Önmagát ijeszti a sziv
Álma oly kisérteti
Száraz kóró lett az élet
Játékul a kin szelének,
A mely rázza, zörgeti,
Mig nem a vihar megindul,
S összetörve, irgalombul
A sirhalmakhoz veti.”

    Csak a sírnál szakad meg a fájdalom, múlik el a szív keserve, tépdelő bánkódása, a hant alatt, - mely egyformán takar királyt és koldust, tisztalelkűt és bűnöst, hol nincs többé kiváltság –, szűnik meg végre az önvád marcangolása.
(Szarkaláb)

    Akármily nagy legyen is földi boldogságunk, csak elmúlik, hervad lassanként. Ami földiséghez van kötve, annak kérlelhetetlen sorsa a mulandóság.

„A lefolyt hab tér e meg?
Eltünt, boldog óra ha
Jön e vissza valaha?”

    Soha… soha! Fut, játszva röppen az emberi élet s fut, tűnik az élettel együtt, az öröm, a boldogság is. A múlt vissza nem jő, csak felvidító, avagy bús emléke marad meg a szívnek. Csapás csapásra jöhet az életben, ha nem érdemeljük meg. Megvillan a halál irgalmatlan kaszája, elragadja a szertő férjet s talán az árvaság nyomorába dönt egy egész családot, mely tegnap még csak a boldogságot ismerte. Így van ez az emberi életben. Por és hamu vagyunk, porrá és hamuvá kell lennünk.
(Nefelejts)

    Milyen is az emberi élet! Vérmes reménnyel, duzzadó erővel virágos úton halad az ember. Szétfoszlik a szép remény, kifárad az erő, tüskével szúr az út,  melyen haladnunk kell. Ez a sors, az ember sorsa. Hiszen

„Tágas körben csapong a földi pálya,
És mintha mindig egy csapáson járna;
Összébb, összébb vonul pedig mesgyéje
Hogy végre a vonzó központot érje!
És míg sokat remélünk, várunk dőrén,
Megnyilik a sir, e mély földi örvény;
Felettünk összefut setét homokja,
Minden feled és mindent feledünk.
Annál a könnynél nincsen egyebünk:
Mit a hüség hullat reánk zokogva.”

    Míg élünk a nagy világ szemünkbe dicsér, vagy legyaláz, amint szeszélye hozza magával. Mert lehet, hogy szidalom helyett dicséretet érdemelnénk, de viszont hányszor megtörténik az is, hogy érdemetlenül is felemel valakit a sors, a világ pártossága? Mindez elmúlik a sír ölén. Elhallgat a magasztalás zajos hangja, elnémul a rágalom szidalma. A nagyvilág könnyen feled. – Ne féljünk, ne csüggedjünk: ne rettegjünk a haláltól, ne ejtsen bennünket kétségbe s ne élessze a reménytelenség sivárságát lelkünkben a meghalás tudata, gondolata. Kik hozzánk legközelebb állottak, kik – úgyszólván –, szívünkhöz voltak nőve, nem felednek el. A hitvesi s a gyermeki hűség könnyei áztatják a hant porhanyó göröngyit; virágot fakaszt a hűség a halál birodalmában, … virág nyitja ki szirmait a hant fölött s a könny ott csillog a kehelyben… a meghalt emléke pedig él a rokoni szívekben.
    (Halálfa)

    Földi életünk mivolta határozza meg sorsunkat a síron túl is. Legyünk hívek, önfeláldozók, nemes érzésűek e földi életben, munkáljuk úgy a család, mint a társadalom s a haza javát. Ha így teszünk, emlékünk intő, buzdító például marad meg. Ne tántorítson el a munkálkodástól, ha e földi éltben a kívánt siker nem is koronázza munkánkat, ha bánt, üldöz is a rosszakarat keze. Az elvetett jó mag nem veszhet el, ha előbb nem, kihajt a halál után s némelyik terem „százannyit, másik hatvan-, és ismét másik harinczannyit”. (Szt. írás) Igaz, hogy a nagyvilág könnyen feled, de az igazi érdemet nem feledheti el. A rokonok; a hitves, a gyermekek megőrzik a férj, az apa emlékét, a társadalom a közjóért, munkálkodóét, a haza a hű honfiét.

„Hideg föld a vért elissza,
Benne minden élet elhül
De a holtat visszaküldi
A mosolygó kikelettül.
Mert bár a sziv nem dobog már
S érzéketlen, föld alatt van:
A mely lángolt benne egykor:
A szent érzés halhatatlan.”
(Égő szerelem)

    Van tehát igazságtalanság, de van igazság, érdem, elismerés is a világon. Igazi érdemeket kell szereznünk s akkor a szomorú tanulság (Halálfa) nemhogy elcsüggesztene, sőt reményt a diadal hitében való erős megnyugvást önt szíveinkbe.
(Égő szerelem)

    Tompa nemes életnézete a szerelemről a „Repkény”-ben nyilatkozik, szívének érzelmeit tárja ki, de egyúttal megszólaltatja a józan ész szavát s kifejezést ad a költő érzelmeinek, de egyúttal  ítéletének is.

„Emel a tiszta szerelem.”

    Ebből a nagy erkölcsi igazságból indul ki a költő.
    Az a szerelem a legmegragadóbb, emberhez méltóbb, mely menten minden földi salaktól, a szív mélyéből, a lélek igaz vonzalmából fakad. Az eszményi szerelem ez. Nem a lehervadó testi szépség, hanem a lélek sírig tartó éke, jósága legyen az irányadó. A nemes, tiszta szerelem egyfelől ledönt szeplőtlenségével minden gátat, akadályt, másfelől az embert kiemeli a mindennapiság vásári zajongásából, a földiség szűk határiból s a léleknek szerez édes boldogságot, szebb jövőért nem repeső elégültséget.
    A földiséghez kötött szerelem hamar fellobban, kitör szenvedéllyel, mint a vulkán izzó tüze, de hamar is lohadni kezd, míg végre lezajlik egészen s a szív olyan, mint a kialudt, soha többé életre nem kelő tűzhányó.
    Az eszményi szerelem azonban örökre él. Együtt él a költészettel.

„Kihül, elhamva a kebel
De tul időn és életen:
Örök virulatbn vagyon
A költészet és szerelem.”

    A szív érezni, dobogni fog mindig a földön. Nemzedékeket letarol a halál, de jönnek új nemzedékek, melyek szintúgy éreznek, lelkesülnek a szép nemes magasztos után. A közérzésnek, a szerelem örömének, bánatának kifejezést ad a költészet. Az ihletett költő ajkán kibuzog a szív érzése, elröppen a dal. S ha az alkotó, a költő elpihen is, munkáján nem győz az enyészet. A költészet él, virul, s a költészetben él a szerelem, a dalnok pihen, de a dal él a nép ajkán, apjától tanulja a fiú, anyjától a leány. S ami egyszer közkinccsé válik, ami a szívek mélyébe van oltva, az nem veszhet el.
    Egy rege van még hátra: a „Havasi rózsa”. Fejezzük be ezzel a tanulmányunkat. Tompa hazafiassága szólal meg e regében. Nem egyéb e rege, mint allegória, a hazaszeretet apoteózisa; s megnyilatkozása annak a szent honfiúi érzésnek, a hazához való ernyedetlen hűségnek, mely a forradalom szerencsétlen lezajlása után Tompa oly sok költeményén elömlik. – Bánkódik a költő hazája szomorú helyzetén s érzi, hogy az ő sorsa is a hazáéhoz van kötve Rajong hazájáért a bajban, a csapásban is, osztozik a keserű sorsban.

„Nem hagyom én el
E zord vidéket,
Mert boldog éltem
Csak itt lehet.”

    Megmondja Vörösmarty is nemzeti énekké vált lelkes költeményében:

„A nagy világon e kivül
Nincsen számodra hely,
Áldjon, vagy verjen sors keze
Itt élned, halnod kell.”
(Szózat)

    A hazának, ennek a sokat szenvedett, szegény magyar hazának áldozza a honfi élte minden percét, ennek javára munkálkodjék szüntelenül, lankadatlanul. Széles e hazában a fájdalom zordonsága ütötte fel tanyáját. Nem szabad honfi-hűtlenséggel még szomorúbbá tenni a haza helyzetét:

„Ha élet a lég
A táj kietlen
Szegény sovány föld
Mohot terem:
……… Szülötti
Szerelme nélkül
- Elvesztve azt is -
Mivé leszen?!”

    Ide céloz Tompa „A madár fiaihoz” c. allegóriájában is:

„S ti hallgattok? Elkészültök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!”

    A természet minden nyilvánulása csak a hazaszeretetet ébreszti s fokozza a költőben. Szíve-lelke hozzá van nőve a hazai tájhoz, csak itt talál ő boldogságot. A táj méla csendje a madarak danája, az égi háború fenségesen borzasztósága; a hajnal rózsás pirkadása a csendesen leszálló est… mind… mind örömet keltenek szívében,m ind gyönyörködtetik:

„Ébredve látom
A völgyet, ormot
S örömre gyulad
Tekintenem,
S végpillanatját
Hunyó szememnek.
Könnyebb, ha rajtok
Feledhetem.”

    A külföld pompája, kiessége, élvei mind, mind kínálkoznak az itthoni gyász, szomorúság, bánat helyébe.

„Ott fény öröm s itt
Bú, fájdalom.”

    
    De, mindez nem tudja hűtelenné tenni a hazájáért lelkesülő honfi szívét. Az igaz  honfira nincs oly csáb, mely megtagadtatná vele a mindent adó édesanyát: a hazát. Hervasszon le a hazában mindent a pusztulás szele, viruljon Olaszhon derűs ege alatt a mosolygó kikelet; terjessze ki itthon sötét szárnyait, gyászra emlékeztető palástját ez éj, s játszva enyelegjen a napsugár dél rózsás tájain: csak

„Szebb itt az ősz, mint
Más föld tavasza,
Az éj mint máshol
A napvilág.”

    A honfiúi lelkesedés szent tüzét élesztjük s tápláljuk szíveinkben, fogadjuk meg s véssük a szív mélyébe a költő végszavait.

„Szeretve hozzád
Simulok! érted
Én nem cserélek
Más idegent!
Oh mert előttem
Hazám! te földed
Minden fűszála
S porszemje Szent!
-    -    -    -  -  -  -  -

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 7-10. szám, 1896. febr., márc.

Februarius

 

    Az év 12 hónapja között a legrövidebb, de az egyes napjaihoz fűződő események miatt a legnevezetesebbek egyike úgy az ó, mint az újabb korban.
    Magyar neve: Böjtelő hava és onnan ered, hogy a keresztény világ húsvéti nagy (40 napos) böjtje e hónapban kezdődik. Latin neve februare (purgare et lustrare) szóból származik. Februus tiszteletére ugyanis, akit etrusk származású, alvilági istennek és Dis paternek is mondottak és aki később önálló istenség lett, az év ezen utolsó hónapjában tisztító és engesztelő ünnepet szenteltek. Ezen ünnep a holtakra nézve engesztelő, az élőkre nézve tisztító hatással bírt. Utolsó hónap volt az évben, mert a Numa-féle kalendárium rendezéskor Januárius és Februárius hónapot az évhez függesztették; a mai kélt első hónap tehát eredetileg utolsó volt. Ehhez csatolták volt a szökőnapot is, ami a Juliani és Gergely-féle naptárba is átment. Eredetileg 29 napos hónap volt, azonban ma is 28 napból és csak a szökőévben, amilyen a jelenlegi 1896. év, áll 29 napból.    
    Első nevezetes napja Gyertyaszentelő Boldogasszony, vagyis Szűz  Mária tisztulásának ünnepe 2-án van. E napon az egyház mise előtt gyertyákat szentel (különben az egyház még Balázs napján, 3-án és virágvasárnap előtti szombaton is szentel gyertyát), amivel az üdvözítőt jelképezik, akit az ősz Simeon a templomban való bemutatásánál a világ világosságának nevezett. A görög egyház kezdett először ünnepelni e napon a VI. sz.-ban, mikor Justinián császár elrendelte, hogy a Konstantinápolyban kiütött ragály megszüntetésére e napot ünnepeljék meg. A nyugati egyházba aztán I. Gelázius pápa vette át a Lupercalia ünnepének megszüntetése végett.
    Faunis t. i. (melléknéven: Lupercus) lanrentumi király és Saturnus unokája volt, aki országát vallásos intézményekkel gazdagította és alattvalóit földművelésre, baromtenyésztésre tanította. Ő oltalmazta a nyájakat is, egyúttal jósló és kárörvendő erdei szellem is volt. Ősi kultusza volt a palatinusi Lupercallal együtt februárius 15-én és 13-án, napjai pedig a lupercusok. A római költők később Pan-nal azonosították. Ezen pogány isten ünnepét helyettesítette tehát a pápa a febr. 2-ára tett ünneppel.
    Napjainkban is tartja magát az a néphit, hogy e napon a téli álmát alvó medve kijön a barlangjából és ha enyhe idő van, ismét bemegy a másik oldalára fekve tovább alszik, mert bizonyos hogy még csak ezután jön a szigorú tél; ha pedig hideg van, künn marad, mert utána megenyhül az idő.
    Februárius 5-ike (k. e. 2.) a rómaiak történetében azért érdemel említést, mert Augustus császár hatalma tetőpontján levén, a néptől és senatustól e napno a haza atyjának (Pater patriae) neveztetett. – Öt nappal később, vagyis februárius 10-én Favonius megjelenésével kezdődött a rómaiak számítása szerint a tavasz. Faunus tisztelete 13-án volt, de e nap azért is emlékezetes,mert Ovidius szerint:

Haec fiut illa dies, in qua Veientibus arcis,
Ter centum Fabii, ter cecidere duo.

    A Veji ellen folytatott háború alkalmával ugyanis a Fabiusok, e hatalmas nemzetség azt kérték a Senatustól, hogy Veji ellen engedjék őket harcba szállni; e régi ellenségük ellen saját erejükből és költségükön szándékoznak harcolni, hiszen Veji ellen úgyis nem annyira nagy, int kitartó sereg kell s ők biztosítják a Senatust, hogy a római névnek dicsőséget szereznek. A Cremera folyó mellett aztán a Fabiusok (477. Kr. e.) 306 férfi sarja dicsősen esett el a hazáért; csak egy maradt közülük életben, akitől később a híres Fabius Cunctator származott.
    Bálint napja (13-ike) Európa nyugati országaiban nevezetes. Régi szokás t. i., hogy a fiatal lányok és legények azokat a más nembeli ismerősüket, akinek nevét – hitül szerint – a végzet, a fatum erre kijelölte, vagy akivel reggel először találkoznak: Valentin v. Valentine néven szólítják, megajándékozzák s egy évig különös figyelemben részesítik, mintegy jegyesüknek tekintik. Erről emlékezik meg Shakespeare is egyik darabjában, mikor azt mondja: „Holnap Szent Bálint napja lesz” stb. – Febr. 15-én a nap a vízöntő jegyéből a halak jegyébe lépett.
    Az ezután következő napokra esetté s esik korunkban is gyakran a farsang néhány utolsó napja, a vígság, mulatságok időszaka. Azt már említettük, hogy Vízkereszt vagy Epiphania nap után kezdődik. Rómában csak a hamvazószerdát megelőző 11 napot hívják farsangnak, vagy latinosan: karneválnak (Carnevale! = hús, Isten veled, vagy a közép latin: carne leva men = hústól való tartózlodás!) De bármikor ünnepelik is a farsangot, a vigalmak, tréfák, bolondságok húshagyó kedden érik el tetőpontjukat. Az ókori Rómában a Saturnalin ünnepből fejlődött, melyeket a keresztény egyház a nép tudatából nem tudott kitörülni s ezért e pogány ünnepeket keresztényszínezetűvé tette. Az olasz és különösen a velencei karnevál ma is igen híres népünnep. Hajdanában nemcsak álarcos menetekből, virágszórásból és egyéb ilyen ünnepekből állott, hanem a római lóversenyeiről, a velencei állatviadalairól is híres volt. Ezek miatt a tréfás menetek és e napokon rendezett s eltűnt pajkosságok miatt a húshagyó-kedd egyenlő a bolondok keddje elnevezéssel is. (Stultoru festa.)
    Ismeretesek mindazok ünnepélyességek, melyeket nálunk is rendeznek e napon. Színielőadások, álarcos mulatságok, egyesületek és magánosok estélyei, melyekről elmaradhatatlan a farsangi fánk is, hiszen másnap már hamvazószerda van, ami a 40 napi böjt kezdetét jelenti, elég alkalmat nyújtanak a mulatozásra. Hamvazószerdán a  pap hamut szentel és a hamuval a hívek homlokát kereszt alakban megjelöli, mondván: Emlékezzél meg ember, hogy por vagy és porrá léssz (Memento mori). Ezen egyházi szertartásnak eredet szintén az ős egyházban van. A nyilvános bűnösök fejére ugyanis a püspök hamut hintett s felhívta őket, hogy bánják meg bűneiket. Az ilyen bűnösökhöz aztán később más buzgó keresztények is csatlakoztak, meghamvaztatták magukat és az 1091. beneventi zsinat e szertartást kötelezővé tette.
    Februárius 21-én a régi rómaiaknál Feralia, vagyis halottak ünnepe volt; 23-én Terminus tiszteletére a Terminalia-t ünnepelték; 24-én pedig Regifugium volt, Tarquinius Superbus király elűzetésének emlékére. Ezzel a nappal az év be is végződött.
    Az újkor történetében egyik legnevezetesebb esemény, a februári forradalom emléke fűződik e naphoz. Ez ama fölkelés, mely Párisban 1848-ban febr. 24-én tört ki és Lajos Fülöp trónját megdöntötte és a köztársasági államformát léptett életbe.
    Ezután van Mátyás (jégtörő) napja melyről azt tartja a néphit hogy ha eddig nagy hideg és jég volt, e napon a jég megtörik, olvad és enyhe idő lesz utána; ha pedig előtte volt enyhe, e nap megfagyasztja és még tartós hideg lesz.  Február 26-át végre egy ránk nézve kiváló fontosságú esemény tette nevezetessé. 1861. febr. 26-án az egész minisztériumtól is aláírt császári pátens jelent meg, amely egyebek mellett alaptörvényt alkotott a birodalom képviseletére nézve és ez a februári pátens név alatt ismeretes.
    Íme csak röviden felsorolva, mennyi nevezetessége van ennek az év legrövidebb hónapjának.

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 6. sz. 1896. febr. 9.

Januarius

 

    A hónapokról szóló fejtegetéseim előtt megjegyzem, hogy a hónapok nemzetközi neved a rómaiaktól vette át majdnem minden nemzet. Magyar elnevezéseik, amint látni fogjuk, többnyire  szentektől és az egyházi szertartásokból erednek, kivéve néhányat, melyeknek emellett mezei foglalatosságok is kölcsönöztek igen találó neveket.
    Januarius hónap Janustól kapta nevét, akiről az ókori római mitológiában van említés. A görög istenvilágot t. i. Tarquinius Priscus király vette át a rómaiakhoz. Előtte századokon keresztül nem ismertek isteneket, mert az ó-itáliai népek tűz- és csillagimádók voltak. A történeti korban az ős rómaiak Summanust tisztelték, akiről azt hitték, hogy ő küldi az éjjeli villámokat, míg Jupiter a nappaliakat bocsátotta a föld halandóira. Titus Tatius, Sabin király, Saturnus tiszteltét honosította meg, továbbá behozta Ops, a Nap, hold és világosság tiszteltét, míg a Numa a tüzet ette tiszteletük tárgyává. Ezen említett istenkörbe tartozott Janus és Jana, akik int nap és hold elsőrangú istenségek gyanánt szerepeltek. Ezért Janust az istenek istenének is mondották, aminek megfelelőleg miden többi isten előtt először neki mutattak be áldozatot s ezért védője, patrónusa is volt minden kezdetnek
    Ezért nevezték róla később az év első hónapját is. Numa Janusnak templomot szentelt, amely háború idején nyitva állott, békében pedig zárva volt, jeléül annak, hogy a város védőistene a város védelmére távozott és zárva békében azért,n ehogy megszentségteleníttessék. E templom 700 év alatt csak háromszor volt zárva éspedig Numa alatt, az első pun háború után és Augusztus alatt.
    Melléknevei voltak: Janus Genius, Bifrons, Quirinus, Portne belli stb. A pénzeken levő legrégebbi képei is kétfejűek, melyeket Servius Tullius, aki a vert pénzt Rómában meghonosítsa, etrusk mintára Rómában veretett. Közönséges ábrázolása Janusnak az is, hogy jobb kezében 300, baljában pedig 65 kavicsot számlált; ez azonban későbbi korból való, mikor az év már 365 napból állott. Másképpen úgy ábrázolják, hogy jobbjában pálcát, baljában pedig kulcsot tart (Ovid Fasti I. 99.) Amaz az uralkodó jelvénye, az erőé, hatalomé, emez az ég ajtónállójának, az ég felhős, tenger urának jelvénye s ezért ezen nevei is vannak: Patulcius és Clusius. Kinyitá tehát azé g kapuját ő, hogy a napot kieressze és estve ismét becsukta, mikor a nap visszatért.
    Könnyen érthető most, hogy e kulcsos istenség nemcsak a háborúk őre, hanem Róma összes épületeinek és házainak is védője volt. Ezrét hívták az ajtót is januarnak, mely felett rendesen üdvkívánatok voltak olvashatók, éspedig ilyenek: Salve! Belül: Vale.
    A kezdet és vég istenéből lett a kereskedelem és hajózás istenévé s ezért a pénzen egy hajó előrésze is látható. Azonosították őt a görög Apollóval is, habár Ovidius azt mondja róla, hogy hozzá hasonló istenség Göröghonban nincs.
    A bölcsészek más meg más fogalommal azonosították. Így Varro azt mondja, hogy Janus a világ (Janus est mundus) és neki tulajdonította a világ kezdetét. Mások megint Chaos-nak mondották s így mindenek között először volt. Ezen Janustól kapta tehát nevét az év első hónapja.
    Mivel pedig Januarius elsejét isten kegyelméből megértük (sőt már régen túl is vagyunk rajta!) Legyetek áhítatosak! E napon csak jót és szépet szabad mondani. Isten házában kigyúlnak ma az öröm lángjai, hálát ad az ünnepi díszbe öltözött buzgó nép a múltakét s egyúttal könyörög a bizonytalan jövő szerencsés kimeneteléért. Légy üdvözölve új esztendő s árassz boldogságot a föld halandó lakóra.
    Körülbelül ilyenformán telt el a rómaiaknál az új év első napja s így telik el ma nálunk is. Egymásnak csak jót kívánunk, csekély ajándékokat adunk s azon vagyunk, hogy minél kevesebbet, vagy éppen semmit se költsünk e napon; mert amilyen a kezdet, olyan lesz a folytatás is.
    De hát miért kezdődik az év télen, a legnagyobb hidegben, mikor jobb volna, ha tavasszal kezdődnék? Hiszen minden akkor virágzik, akkor van a természet újraébredése, akkor énekelnek a madarak, a nap enyhén süt.
    A római költőtől azt a felvilágosítást kapjuk erre, hogy ekkor legrövidebb a nappal, ekkor kezdi meg a nap  új pályafutását s ezzel együtt hosszabbodnak a nappalok. Helyes volt tehát, hogy az év is ehhez igazodjék.
    Azonban nem követem tovább a költőt, mert csak annyiban akartam tárgyalásomba vonni, amennyiben vonatkozásai napjainkra is illenek. E hónapnak még néhány nevezetesebb napjáról és jelentőségéről akarok csak megemlékezni.
    Első mindjárt a 6-iki ünnep, vízkereszt vagy három királyok ünnepe. A vízkereszt ünnepét a görög egyházban Jézusnak a Jordánban való megkeresztelése emlékére tartják. Ekkor a pap híveivel kiment a közelben található folyóhoz, ott közös imádság után a vizet megszentelte, amiből aztán haza is vittek, mert csudatevő erőt tulajdonítottak neki. Testedzés végett néha még gyermekeket is mártottak ilyen szentelt vízbe.
    Oroszországban a vízszentelés ma is a legnagyobb és legfényesebb ünnepek közé tartozik, melyen az uralkodó család is részt vesz. Ezen ünnep görög neve Epiphania, amely eredeténél fogva a karácsonynál régibb s mivel ez csak a IV. sz. vége felé terjedt el  általánosabban, azelőtt jóformán a karácsony helyettese is volt.
    A háromkirályok néven a keresztény egyházak azokat a férfiakat tisztelik, akik egy csillagtól (a 3 király csillagáról) vezérelve keletről Judeába jöttek, hogy a zsidók újszülött királyának hódolatukat bemutassák. Ezek, amint Mát. ev. II. 1-12. verseiben le van írva, először Jeruzsálemben tudakozódtak felőle, de Herodes Bethlehembe utasította őket. Itt aztán a megtalált gyermeknek aranyat, tömjént és mirhát ajándékoztak. Neveiket nem jegyezte fel a szt. írás, azt sem, hogy hányan voltak, honnan jöttek; csak általánosságban mondják, hogy keletről jöttek és mágusoknak nevezték, akik abban az időben a tudósok voltak és a természet titkainak kutatásával, csillagászattal foglalkoztak. A régi hagyomány szerint: Gáspár, Menyhért, Boldizsár volt a nevük. E nap után kezdődik a mulatságok ideje, a farsang.
    E hónapban van Vince és Pál napja melyekről szintén régi hagyomány, hogy:

Ha fénylik a Vincze
Megtelik a pincze.

Továbbá pedig:

Pál, ha fordul köddel, ember meghal döggel;
Pál napja, ha tiszta, jelent nagy bőséget;
Ha esős és havas, kenyérben szükséget;
Ha szeles, hoz nekünk rabló ellenséget.

    Említendő még aranyszáju szent János (Chrysostomus) ünnepe is. E férfiú kiváló egyházatya, szónok és konstantinápolyi patriárka volt. Mint ilyen, hatásos szónoklataival megszilárdította a jó erkölcsöket, amiben maga is jó példával járt elől, kórházakat épített a nép számára.
    Erkölcsi fölénye és szigorúsága sok ellenséget szerzett neki, sokat kellett szenvednie Eudoxia császárnétól is, akit erkölcstelensége miatt többször megintett; de azért lángbuzgalma sohasem szűnt meg. Művei az egyházi szónoklat remeki úgy tartalom, mint nyelvezet tekintetében. Ezért kapta halála után az aranyszájú jelzőt.
    A babonás hit szerint a drága kövek jelentősége összefügg a 12 hónappal. Eszerint azon ajándékok között, melyekkel az illetőt születésnapján vagy a keresztszülők vagy mások megörvendeztetik, rendesen valami tárgy van azzal a kővel, melynek befolyása alatt az illető született. Januáriusban a nemes gránát uralkodik, ami az állandóságot jelenti.
    E hónapban a nap a vízöntő jegyébe lép. Végül álljon itt egy kezeim között levő és 1830-ik esztendőre szóló kalendáriumból,m ely „Hanckens Bálint folytatása szerint Erdélyre, Magyarországra és más tartományokra alkalmaztatott” (Kolo’sváronn) a januáriusra vonatkozó vers:

Az idők’ sorába ujra más esztendő!
Mit hoz kire kire a’ setét jövendő,
Nem tudjuk; éljünk hát a jelenvalóval,l
Ne sokat gondoljunk sirral koporsóval.

Gál Kálmán

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 5. sz. 1896.

Schier Aladár (19. sz.): Kálmán

 
Ül Kálmán a király széken
„Rám nézve az mégis szégyen,
A viszályt hogy meg nem tudom szüntetni!
Álmost kell itt, őt kell, őt kell
Kegyetlenül büntetni!”

Száll a hirnök gyors lovával,
Itéletet visz magával.
Hajtsuk végre először a gyermeken,
Büntetése apjának hogy
Kétszer olyan nagy legen.

Mindörökre vak a gyermek,
Csak a helyen van a szemnek.
„Édes apám, jó apám gyujts világot,
Nem láthatlak  sem tégedet,
Sem ezt a szép világot.”

Odarohan a fiáig,
Sir, de nem sirhat sokáig,
„Sujtson le a hatalmas ég haragja,
Kálmán, Kálmán ezt a tetted
Boszulatlan ne hagyja!”

„Apám, apám, nem jön végre
Hajnal eme setétségre?”
„Kálmán, Kálmán, nem elég, hogy szenvedek
Mért sujtottad mért sujtottad
Az ártatlan gyermeket?”

Ül Kálmán a király széken
Szunnyadozik mélyen, mélyen.
De felriad, szine válik fehérre,
Odatapad két kezével
Odatapad szemére…

„Hah! Hah! Ott, ott a vak rémek
Szemet kérnek, szemet kérnek?”
„Hogy adhatnék, hogy adhatnék én szemet?
Menjetek a nagy Istentől,
Jó Istentől kérjetek!”

„Ha el tudtad egykor venni
Tudj helyébe mást is tenni!”
„Távozzatok, távozzatok, kegyelem!”
„Könyörültél egykor ugy-é
Az ártatlan gyermeken!”

Térdre esik Kálmán király
Fényes trónja zsámolyinál
De hiába! Nem távoznak a rémek.
„Hah! Hah! Amott jönnek ujra
Szemet kérnek, azt kérnek!”

„Nem látjuk a szép világot
Szálljon reád minden átok!”
Hah nincs tehát ti nálatok kegyelem!?
Földre hullva – hidegen.

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 6. sz. 1896. febr. 9.

Harsányi Béla (19. sz.): Emlékeztek rája

- Emlékezés Aranyra, születésének évfordulóján -

Omlatag vén torony, mohfutotta bástya,
Régi hajdufészek, emlékszel-e rája!?
… Mikor a húnyó nap fényit rád vetette,
Romodon mélázott fájó tekintetje -.
Álmodozó lelke távol, messze szálla,
Belé ittasult a színes délibábba…
Lovagok, daliák ott az úszó ködbe’
Buzogánnyal törnek: tatárra törökre?

Most oltártűz gyullad, vagy lobogó fáklya…
Ugy csillog valami, tündérruha sávja?
… Etele kezében villan Hadur kardja,
Reng, remeg a vén föld keletre, nyugatra…
Felhőkből intnek a budetini tornyok,
emeli a zászlót Keve, erős bajnok;
Dübög a rúd, folyik a keszii torna…
Hogy nézi pihegve Rozgonyi Piroska!

Hajh! Rég nagy napok, napsugaras tájak;
Olyan édes, bús is visszanézni rájok!
Álomittas sugár czikázik a szembe;
Méla könycsepp reszket végezetre benne.
Az avar-levélre fényes rege írva,
E a hős, hajh, régen lefeküdt a sírba!
Szellőszárnyra kapva él, szól még a nóta;
De hol van a kobzos, a ki eldalolta?

Feljajdult a dalnok rideg, puszta házba’
Körülte a tájék halottak tanyája!
Még kisírt a vihar elhaló zenéje,
A pusztuló füzön úgy rezg a levélke.
A sirokon mintha valaki kaczagna…
Vagy tán nem, panasz az: Ráchelnek siralma
Elsuhan-lebben a régi barát árnya…
„Csak egy-egy sugárkát népem Jehovája!”

Borongó vak éjben fellobog a lámpa;
A ködből, homályból kicsal a tisztásra.
A kétely elölve, a csüggedő térden…
Tanít imádkozni kézkulcsolva szépen,
Aztán felkel büszkén. Haját vad szél tépi:
Nem fél téli vésztől az igazi férfi!
A ravatal felett, mint próféta állva
Feltámadást jósol, hajnalt éjszakára! -

És kelt az alvó nap… rájasütött fénye
Ősz öreg embernek barázdás képére.
Ünnep-ének zendült kiáltva, harsogva;
Futott ő: róla szólt a hála-zsolozsma.
Hol az ingó szellő suttog falombjával,
Leveles galy alól kiszól a madárdal;
Mormoló viz által… futott a magányba.
Dunasziget tölgyi emlékeztek rája!?

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf., 9. szám, 1896. márc. 1.