Aczél Tamás (1921-1994): Május

Óh könnyebb volna meghúzódni,
e tavasszal is árnyverte honban -
míg a sötétség légiói
kimerészkednek, alattomban
a mezőkre, a sűrű földre,
az ébredező hajlatokra -
s a küzdelemre nyelvetöltve
belehullni a vak habokba,
lágyan
elbújni a könnyű homályban.

De nézd a nép  - forrong, morajlik
magasra tartja véres arcát
kíséri őket és lehajlik
testükre az éles igazság.
Micsoda kínban, iszonyatban
izzadtak és vergődtek máig,
hogy felleljék a száz alakban
rejlő szabadság tág csodáit!
Milyen vadúl forogva s szeliden!

Elbújni könnyebb? Szárnyaidra
ülök – röpíts – rejts el magadban,
nézek kitárt ablakaidra,
befúj a vihar – szabadabban
lélekzem és bilincseim leoldva
csatangolok tájaidon,
fellendülök a napba, holdba,
izzó valóság! Szörnyű szomj
hajszol:
inni sodró, friss folyamodból!

Kocsányán függ már a cseresznye,
még zöld – de benne rejtezik
a piros láng, hogy majd egy este
széjjelszikrázza színeit. 
Forrj teremtő, zöld indulat
bennem, alakíts érettebbé
s mint a lecsapolt mocsarak
földjén a búza – teremts szebbé,
hogy veletek
lehessek, ti világosságért
küzdő, eleven tömegek!

Forrás: Új idők 52. évf. 19. sz. 1946. máj. 11.

Aczél Tamás (1921-1994): Tavasz este

 
Sáros, zöld pocsolyák, szürke nehéz egek.
Foszlik már a kemény bunda a tél nyakán.
Kéken villan a víg este a fák között.
Szökne – nem tud a tél: fogoly.

Zörgő ágakon és hajló bokrok alatt,
szikrázik a tavaszt-áhítozó mosoly -
szét-nem-nyílt nevetés, földszagú, gyors szelek
bimbót hívnak a rét fölé…

Így álltam nevető szívvel a táj felett,
láttam: bomlok a rügy, sorvad a tél, a nyers!
Ujjongtam – szerelem! És ma ablakon át
nézem: port visz a déli szél.

Forrás: Új idők 52. évf. 18. sz. 1946. máj. 4.

Aczél Tamás (1921-1994): Kínáld helyettem…

Kínáld helyettem nyár gyümölcseiddel,
adj jószagodból őneki,
a széna illatát ne vidd el -
hadd érjenek meg magjai.

Adj néki szamócás nyugalmat,
őrizd benne az ifjúság
könnyű szikráját, a harmat
friss cseppjeinek illatát -

hogy szeme körül szarkalábak
ne dőljenek és ráncai
közt ne húzódjék meg a bánat,
mely kis békéjét elveszi.

Forrás: Új idők 52. évf. 7. sz. 1946. febr. 16.