Erzsébet halálára kiadott imafüzet, Országos Széchényi Könyvtár Aprónyomtatványtár
Elbeszélő költemény hét énekben
(Részletek)
(Részletek)
A szerző művében végigkíséri Erzsébet életének magyar szempontból is fontos eseményeit. Gyermekkorának, eljegyzésének (I. ének) és esküvőjének leírása (II. ének). A fiatal császárnénak egy éjjel megjelenik Ausztria szelleme (a fehér asszony) szívét kérve (III. ének):
"Megbízhatsz bennem", szólt a szellem sértődve,
"Mióta Ausztria így nevezi magát
Ez államnak én voltam hősi védője,
Én űztem széjjel ellenének táborát.
Nem vagyok lidércfény, a posvány szelleme;
Jó lelkek társasága az én otthonom,
És csak ha népem ellenségét üldözöm,
Kell bosszuló nemezisképpen bolyonganom."
És szólt tovább: "Én hűségedet akarom,
Vérbeli rokonság hisz' erre jogot ad,
Mert jól tudom, ki ellenemmel enyeleg,
Az árulómmá lesz, ha egyszer elszakad.
És azt akarom, hogy e honban mindenki
Egy akaraton legyen minden én velem,
Mert jelszavunknak lényege azt óhajtja,
Hogy a mi erőnk van, az egyesült legyen."
"Hát mért ne szeressem a magyar nemzetet?"
Kérdé a királyné, "ki mindig jó hozzánk,
És lovagias jellemmel és hősileg
Mi nekünk századokon át volt védbástyánk?
Egy igaz lelkű nép nem tűrhet csorbítást
És joga eltiprója ellen síkra száll,
Hisz' a ki másnak jogát szívén viseli,
Az előtt biz a sajátja is becsben áll.
Nézd ama tért, hol hősi vér még gőzölög,
Bús csatasík, mely szörnyű rémként sötétlik;
Eltemetetlen hullák szerte hevernek;
Föléjük éjszaka borítja szárnyait.
Leégett falvak, üszkös rom és omladék.
A füst alatt itt ott láng is felcsapog;
A tetemek fölött zajongó rajokban
Prédára éhes varjúsereg kóvályog.
És kísértetek járnak búsan szótlanul;
Lesorvadt arcukon gond és fájdalom,
Az élet virága ott el van taposva,
Csak a gyász jelöli hűlt helyét és sírhalom.
Ó nincsen élet ott, hol nincsen napsugár,
Az éjszakára nem a nappal virrad fel,
Hol minden mosoly, mely az ajakra felszökik,
A bú és bánat özönében fullad el.
És halljad csak a rabláncot mily rémesen
Csörtet oly tompa zajjal messze elhalón,
A nyirkos börtön mélységből törve fel,
Hol sóhaj vegyül közbe alig hallhatón.
Kik eltemetve holtan sírban fekszenek,
Elszenvedték, mit rájuk rótt a végzetük,
De a kik börtönbe temetvén, élnek még
És szörnyű haldoklásban múlik életük.
Borongó esthomályban látsz egy őszi tájt,
Áthatlan köd takarja, mint egy szemfedő,
Fekete foltok vannak sárga homokon,
Oly borzalmas ott minden, mint egy temető.
És mégsem temető, nem látni sírjelet,
Rút karók merednek a foltos ködből fel;
Nem lehet nézni azt a szörnyű tájékot,
Mert úgy rémlik, hogy egy véres vesztőhely."
A szellem szólt: "Nem rokonszenvre méltó nép,
Mely hűtlenül királya ellen lázad fel
És becsmérelve felsőséget, koronát,
Attól mint vétkes pártütő had szakad el.
A pártütő rabláncot, börtönt érdemel,
A szabadságot az, ki hű és türelmes,
Csak az a nép, mely szereti a királyát.
Királyi kegy és szeretetre érdemes."
"Felséges rokonom", szólt most a királyné,
"Nem pártütő a nép, mely nyíltan jogot kér,
De az, mely alattomban lázad ellened,
És hűség, ragaszkodást színleg csak ígér.
A nyíltság tüköre a lelki fensőség,
A titokzatosság rút álnokságból áll,
S ki orvul támad gyanútalan lelkekre,
Az útonálló, ki a bűnnel cimborál."
A szellem szólt: "Ne vitatkozzál hosszasan,
Az óra múlik és az idő elhalad,
Ki célhoz akar jutni, annak futni kell,
Mert ki lassan jár, az attól elmarad.
Én nem bocsátkozom te veled alkuba,
Nekem te tőled nem egyéb csak a szíved kell,
Mit hogy ha készséggel nem akarsz megadni,
Én erőszakkal halál árán veszek el."
"Ki igaz ügyet véd", felelt a királyné,
"Azt nem sújthatja az ítélet, sem kárhozat,
És a ki ártatlanul hal meg a vérpadon,
Az szeretetből vérzik el mint áldozat.
Ha elveszed a szívemet, mert szeretni,
Nem pedig gyűlölni a magyart kénytelen,
Örömmel fogom eltűrni, mert ne feledd,
Hogy Isten ege nagy, kegyelme végtelen."
Ez égi szavak után mint a buborék,
A szellem eltűnt és az éjjel csendes lett,
Mert csak oly zajtól, mely a keblet dúlja fel,
Csapong korlátlanul a lázas képzelet.
Erzsébet királyné ágyára visszadőlt,
Lelkének izgalmától szíve dobogott,
De mivel nem hitt abban, mi nem ésszerű,
E rémkép elméjében nyomot nem hagyott.
[...]
Csak menj, jóságos királyné és győződj meg,
Hogy méltatlanért nem áldoztad szívedet,
A nép, mely elődödnek életet s vért ajánlt,
Nem marad adós, mikor visszafizethet.
Vagy bárki légy, ki rokonszenvvel térsz hozzá,
A lelke fájni fog, de szívét megkapod.
"Mióta Ausztria így nevezi magát
Ez államnak én voltam hősi védője,
Én űztem széjjel ellenének táborát.
Nem vagyok lidércfény, a posvány szelleme;
Jó lelkek társasága az én otthonom,
És csak ha népem ellenségét üldözöm,
Kell bosszuló nemezisképpen bolyonganom."
És szólt tovább: "Én hűségedet akarom,
Vérbeli rokonság hisz' erre jogot ad,
Mert jól tudom, ki ellenemmel enyeleg,
Az árulómmá lesz, ha egyszer elszakad.
És azt akarom, hogy e honban mindenki
Egy akaraton legyen minden én velem,
Mert jelszavunknak lényege azt óhajtja,
Hogy a mi erőnk van, az egyesült legyen."
"Hát mért ne szeressem a magyar nemzetet?"
Kérdé a királyné, "ki mindig jó hozzánk,
És lovagias jellemmel és hősileg
Mi nekünk századokon át volt védbástyánk?
Egy igaz lelkű nép nem tűrhet csorbítást
És joga eltiprója ellen síkra száll,
Hisz' a ki másnak jogát szívén viseli,
Az előtt biz a sajátja is becsben áll.
Nézd ama tért, hol hősi vér még gőzölög,
Bús csatasík, mely szörnyű rémként sötétlik;
Eltemetetlen hullák szerte hevernek;
Föléjük éjszaka borítja szárnyait.
Leégett falvak, üszkös rom és omladék.
A füst alatt itt ott láng is felcsapog;
A tetemek fölött zajongó rajokban
Prédára éhes varjúsereg kóvályog.
És kísértetek járnak búsan szótlanul;
Lesorvadt arcukon gond és fájdalom,
Az élet virága ott el van taposva,
Csak a gyász jelöli hűlt helyét és sírhalom.
Ó nincsen élet ott, hol nincsen napsugár,
Az éjszakára nem a nappal virrad fel,
Hol minden mosoly, mely az ajakra felszökik,
A bú és bánat özönében fullad el.
És halljad csak a rabláncot mily rémesen
Csörtet oly tompa zajjal messze elhalón,
A nyirkos börtön mélységből törve fel,
Hol sóhaj vegyül közbe alig hallhatón.
Kik eltemetve holtan sírban fekszenek,
Elszenvedték, mit rájuk rótt a végzetük,
De a kik börtönbe temetvén, élnek még
És szörnyű haldoklásban múlik életük.
Borongó esthomályban látsz egy őszi tájt,
Áthatlan köd takarja, mint egy szemfedő,
Fekete foltok vannak sárga homokon,
Oly borzalmas ott minden, mint egy temető.
És mégsem temető, nem látni sírjelet,
Rút karók merednek a foltos ködből fel;
Nem lehet nézni azt a szörnyű tájékot,
Mert úgy rémlik, hogy egy véres vesztőhely."
A szellem szólt: "Nem rokonszenvre méltó nép,
Mely hűtlenül királya ellen lázad fel
És becsmérelve felsőséget, koronát,
Attól mint vétkes pártütő had szakad el.
A pártütő rabláncot, börtönt érdemel,
A szabadságot az, ki hű és türelmes,
Csak az a nép, mely szereti a királyát.
Királyi kegy és szeretetre érdemes."
"Felséges rokonom", szólt most a királyné,
"Nem pártütő a nép, mely nyíltan jogot kér,
De az, mely alattomban lázad ellened,
És hűség, ragaszkodást színleg csak ígér.
A nyíltság tüköre a lelki fensőség,
A titokzatosság rút álnokságból áll,
S ki orvul támad gyanútalan lelkekre,
Az útonálló, ki a bűnnel cimborál."
A szellem szólt: "Ne vitatkozzál hosszasan,
Az óra múlik és az idő elhalad,
Ki célhoz akar jutni, annak futni kell,
Mert ki lassan jár, az attól elmarad.
Én nem bocsátkozom te veled alkuba,
Nekem te tőled nem egyéb csak a szíved kell,
Mit hogy ha készséggel nem akarsz megadni,
Én erőszakkal halál árán veszek el."
"Ki igaz ügyet véd", felelt a királyné,
"Azt nem sújthatja az ítélet, sem kárhozat,
És a ki ártatlanul hal meg a vérpadon,
Az szeretetből vérzik el mint áldozat.
Ha elveszed a szívemet, mert szeretni,
Nem pedig gyűlölni a magyart kénytelen,
Örömmel fogom eltűrni, mert ne feledd,
Hogy Isten ege nagy, kegyelme végtelen."
Ez égi szavak után mint a buborék,
A szellem eltűnt és az éjjel csendes lett,
Mert csak oly zajtól, mely a keblet dúlja fel,
Csapong korlátlanul a lázas képzelet.
Erzsébet királyné ágyára visszadőlt,
Lelkének izgalmától szíve dobogott,
De mivel nem hitt abban, mi nem ésszerű,
E rémkép elméjében nyomot nem hagyott.
[...]
Csak menj, jóságos királyné és győződj meg,
Hogy méltatlanért nem áldoztad szívedet,
A nép, mely elődödnek életet s vért ajánlt,
Nem marad adós, mikor visszafizethet.
Vagy bárki légy, ki rokonszenvvel térsz hozzá,
A lelke fájni fog, de szívét megkapod.
Erzsébet életének megéneklése az 1857-es magyarországi körúttal és a magyarok szívélyes fogadtatásával folyatódik. A kiegyezés megkötése, az uralkodó és a magyarok kibékülése, melyet a koronázás és utazásai leírásával zár (IV. ének), majd Rudolf halála, tragikus szerelmén keresztül bemutatva (V. ének). Felvázolja Erzsébet gyászát és az antikvitás felé fordulását, (VI. ének), ezt követően a millenniumi ünnepségeken való megjelenését, utolsó magyarországi tartózkodásáét, megjelenítve a királyné fájdalmát, ezen keresztül a magyarok részéről megnyilvánuló részvétet, az eposzt a merénylet leírásával zárja (VII. ének):
Ó borzalom, ó hajmeresztő aljasság!
Ó vérfagyasztó embertelen merészség!
Hogy engedhetted nyugodtan ez ocsmány bűnt,
Te villámokkal sújtó igazságos ég?!
A kire rátámad egy gonosz őrjöngő,
Egy durva reszelőt használva gyilokként,
Midőn a szívébe hatol a rozsdás vas,
Az ajka ártatlanul kérdi: Mi történt?
[...]
Mit vétettél, ó Szent, ki mindig jót tevél,
Hogy ilyen szörnyű módon kellett kimúlnod?!
Te égi sugár, kinek ártott jóságod,
Hogy undok latorkéztől kellett elhullnod?!
Vagy azért kellett meghalnod, mert szerettél
Egy földre tiport, porba fúló nemzetet,
A melynek méltatlan és gyászos végzete
Megrendítette igazságos lelkedet?!
[...]
És mivel igaz volt elviselt fájdalmad
És tiszta az a vér, mely sebeidből folyt,
A vértanúknak dicshalálát szenvedted
És áldozatod Isten előtt kedves volt.
És a hány vércsepp bugyogott ki a szívedből,
Midőn a kíméletlen gyilok járta át,
Ugyanannyi drágakő lesz ez a mennyekben,
Mely feldíszíti vértanúi koronád.
[...]
És lengje áldás körül azt az égi trónt,
Mely örök dicsőséget ad és fényt neked;
Elgyötört szíved kárpótlást lel mindenért,
Mit itt a földön méltatlanul szenvedett.
És sugározza szép arcod' be dicsköröd,
Hadd láthassák az angyalok is milyen szép,
S ragyogjon nemes lelked igaz gyémántja
Az égben is mint el nem múló eszménykép!
(Forrás: Internet)
Ó vérfagyasztó embertelen merészség!
Hogy engedhetted nyugodtan ez ocsmány bűnt,
Te villámokkal sújtó igazságos ég?!
A kire rátámad egy gonosz őrjöngő,
Egy durva reszelőt használva gyilokként,
Midőn a szívébe hatol a rozsdás vas,
Az ajka ártatlanul kérdi: Mi történt?
[...]
Mit vétettél, ó Szent, ki mindig jót tevél,
Hogy ilyen szörnyű módon kellett kimúlnod?!
Te égi sugár, kinek ártott jóságod,
Hogy undok latorkéztől kellett elhullnod?!
Vagy azért kellett meghalnod, mert szerettél
Egy földre tiport, porba fúló nemzetet,
A melynek méltatlan és gyászos végzete
Megrendítette igazságos lelkedet?!
[...]
És mivel igaz volt elviselt fájdalmad
És tiszta az a vér, mely sebeidből folyt,
A vértanúknak dicshalálát szenvedted
És áldozatod Isten előtt kedves volt.
És a hány vércsepp bugyogott ki a szívedből,
Midőn a kíméletlen gyilok járta át,
Ugyanannyi drágakő lesz ez a mennyekben,
Mely feldíszíti vértanúi koronád.
[...]
És lengje áldás körül azt az égi trónt,
Mely örök dicsőséget ad és fényt neked;
Elgyötört szíved kárpótlást lel mindenért,
Mit itt a földön méltatlanul szenvedett.
És sugározza szép arcod' be dicsköröd,
Hadd láthassák az angyalok is milyen szép,
S ragyogjon nemes lelked igaz gyémántja
Az égben is mint el nem múló eszménykép!
(Forrás: Internet)
