[...]
Hármat koppantottak a pálcás urak s belépett a királyné régi sugár termetével. Leült a trónon ura mellé balról Magyarország patronája. Ezer szem szegeződött a trónra, melyre újonnan hímezték Magyarország címerét ibolyavörös mezőre s melynek mennyezetét két nagy hófehér strucctoll- bokor díszíti, a hajdan nemzetiszín strucctollak helyett. De még több szem nézte a királynét.
Ott ült fekete csipkével áttört magyar ruhában, minden fekete volt rajta, minden, minden: haja átkötve gyászfátyollal, magyarosan, a hajtűk és gyöngyök mind feketék voltak. Csak az arca volt fehér és végtelenül szomorú... Egy mater dolorosa.
Ah, a régi arc ez még. Az, melyet a bűbájos képekről ismerünk: a vékony, nemes vonások, az elől lenyírt kicsi haj, mint a selyem rojt húzódik a homlokra s fönt a dús hajfonat minden koronánál szebb korona. Ő az, ő, de a bánat már rajta hagyta nyomait az arcon, sokat pusztított - a kép még ugyanaz, csakhogy úgy tetszik, mintha ködben volna.
Erzsébet királyné R. Hirsch Nelly rajza az Örökimádás templom javára sokszorosított imakártyán, 1900-as évek, Országos Széchényi Könyvtár Aprónyomtatványtár
Erzsébet királyné A II. Erzsébet-szoborpályázatra benyújtott pályaterve Zala-Bálint és Jámbor művészeknek, Vasárnapi Ujság, 1903. június 21
Nagy szempillái le vannak eresztve, élénk, kedves szeméből nem látszik semmi; ott ül csendesen, majdnem érzéketlenül, mintha nem látna senkit, nem hallana semmit. A lelke, óh a lelke másutt lehet. Egyetlen mozdulat, egyetlen tekintet nem jelzi érdeklődését. Olyan, mint egy fehér szobor a szomorú fehér arcával. Viszi-viszi a nagy bánatot mindenüvé, és hiába koppantanak háromszor a pálcás urak, az a nagy bánat el nem ijed attól, vele jön ide is.
És aztán elkezd beszélni Szilágyi, szép lassan, ahogy a trónnál illik. A király hova tovább figyelni kezd. Egy szó, egy gondolat megkapja és a szeme ott csügg a nagy nemzeti szónok ajkán - de a királyné arczára semmi sincs írva. Semmi, semmi. Olyan fehér és olyan mozdulatlan.
Hát egyszer csak belevegyíti a szónok a királyné nevét is. Még csak a szemöldje sem rezdül. Beszélhetnek a szoborról a szobornak.
De a királyné nevének hallatára egyszerre csak felzúg az éljen. És milyen éljen az! Mintha a szívekből szakadna ki egy érzelmi zivatar. Megremegnek a trónterem sárgás márványfalai. Valami csoda hang volt az, melyet nem lehet leírni vagy megmagyarázni. Volt ebben az éljenben zsolozsma, harangzúgás, tengermorajlás, gyöngédség, érzés, még talán virágillat is.
S az érzéketlen felséges fej megmozdult. Gyöngén, alig látszólag intett köszönetet. Valami csodálatos kegy volt abban.
S az éljen fölharsant még erősebben és nem akart megszűnni percekig, - szállt-szállt föl a boltozatokig és megrengette a boltozatokat. A fehér strucc-tollak reszketni látszottak a hang-hullámoktól. Az ország nagyjai és törvényhozói nem elégedtek meg a mámoros kiáltásokkal, kalpagjaikat, csalmáikat lengették s egy sűrű erdő támadt fönn az emberek feje fölött sastollakból, kócsagokból, hűs szellőt támasztva a fojtó meleg levegőben. Ilyen legyezője is kevés királynénak volt még.
A szónok abbahagyja beszédét és várja, míg a féktelen lelkesedés lecsillapul. Hasztalan; nincs határa.
A királyné lesüti fejét... és az a hófehér arc egyszerre csak elkezd pirosodni... mindig jobban-jobban . Először csak nem olyan fehér többé, azután olyan, mint a frissen szűrt tej, mintha rózsaszínnel volna befuttatva, azután piros lesz mint az élet, piros, egészen piros.
Milyen káprázat! Ferencz József király mellett ott ül egy életpiros királyné.
Egy percig tartott az egész. Szemei tágra nyíltak, s a régi ragyogás kicsillant belőlük.
S a szemekből, melyek úgy tudtak valaha mosolyogni, hogy egy szomorú országot vidítottak föl, egy könnycsepp buggyant ki. Százan és százan látták a drága csöppet. Meg volt a reciprocitás. Egy mosolygó ország föl tudta vidítani a királynét.
De csak egy percig tartott.
A felséges asszony szeméhez emelte csipkés zsebkendőjét, eltörölte vele a könnyet. Az éljenzés megszűnt, a szónok folytatta a beszédet s a királyné arcáról kezdett lassan-lassan lefogyni a pirosság, mint ahogy a kés pengéjéről szemlátomást illan a ráfújt lehelet.
Egy perc és a király mellett újra ott ült a gyászba borult királyné, a mater Dolorosa halványan, csöndesen, érzéketlenül, mint egy fehér mozdulatlan szobor, mely egy édes arcra emlékeztet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése