Csendes méla bánattal telik meg a lelkem, ahogy leírom ezt a nevet. Olyan ez a bánat, mintha napban járnék az elhagyott ligeten halovány ég alatt. Csak sejtelem az, ami azt beszéli bennem, hogy hervadóban a fű, a fa, a virág. Az élet. Minden. Ahogy reszkető kézzel leírom ezt a nevet.
De mire is gondolok? Fáj valami csak, aminek nem tudom nevét adni, tán nem is ismerem. Hogy ez a szelíd őszi napsugár olyan csendes, olyan tiszta, hogy elmélázva hajtom le a fejem.
Tiszteletteljes hódolattal, mély szeretettel övezem fel magam, ahogy arról a magyar asszonyról írok, aki mindnyájunknak a csókját érdemli, amit köntöse szegélyére csókolunk.
A II. Erzsébetszobor-pályázatra benyújtott pályamű, 1903, Uj Idők
•
Egy szomorú feketeruhás asszony járja a világot. Amerre megy, az emberek leveszik kalapjukat és elcsendesednek és csak csendesen suttogják egymás közt:
- Itt jár közöttünk a Bánat, az Anyai szeretet, a Fájdalom - két birodalom első asszonya, két birodalom legszomorúbb asszonya.
Csendesek maradnak az emberek, mert a bánat szent.
Ha közénk jön, ha hazajön a messzi tengerekről, akkor ünnep van a két magyar rónán, de csendes ünnep. Mikor áhítattal telik meg a szív, halk imát sóhajt el az ajak - amint a stációkat járják szürke nagyhéten a lehajtott fejű emberek. Az út mentén a szenvedés kék virágai nyílnak.
•
Ahogy szenved, ahogy fáj az ő nagy szíve, ahogy szomorú - véle szenvedünk, véle fáj a szívünk, komor magyaroknak. Mert ő a jóság, a szeretet a tisztaság.
Egyszer megmozdult itt alattunk a föld. Régen... Milyen szomorú idők következnek ezután! A vérrózsák helyén kizöldült a fű, a hantok felett is, de fekete volt a nap, ami az ifjú világra sütött. Hajh, sóhajtsunk és feledjünk!
De hogy kisütött újra az édes istenadta nap! Hogy felszáradtak a könnyek! Hogy csitult a fájdalom. Azt a máma szomorú szíve nagy sebével tengereket járó asszony tette. Odaillesztette a kezét a nagy halott szíve helyére, meg is simogatta, rá is mosolygott, a nagy halott felnyitotta a szemét, megmozdult és megcsókolta azt az asszonykezet, amelyik visszahozta őt a fekete nap országából a nyílt szabad ég alá. Régen.
A csókunkat a köntöse szegélyére csókoljuk, mert tisztább, szomorúbb, nemesebb asszony nincsen rajta kívül.
•
Vajon - ha ott vár a hajója a kék nagy vizeken a mérhetetlen kék ég alatt - , ha zöld, vidám hegyeken, mély, bús völgyeken, ijesztő bérci szakadékokon azzal vágtat véle a vaskocsi, ha a koronás termekben fény és pompa közepette felséges urának oldalán áll - vajon szabad-e egy pillantásra szívének nagy terhe? - Tudna-e mosolyogni, tudna-e vidám lenni egy pillantásra csak, ha feléje szállna a boldogság minden illata, ha az ő egyetlen fiát nem adja többé vissza soha, soha semmi!?... Ha örökkön csak rá kell gondolni, aki elment innen?...
A nagy égen vándorfelhők szállnak tengerekről tengerekre, a magasságból lehallik kiáltása a vándormadárnak, a színes felhők alatt zúgva röpül belé a végtelenbe a szél - vajon ha a vándorfelhőt látja, a költöző madarat, a végtelenbe hajtató szelet, ha hallja - beszél-e velük, üzen-e valamit a felhővel, a madárral, a széllel, annak, aki olyan messzire van ide, hogy tán a sóhajtás sem ér el odáig?
•
Egy nagy fehér hajó ring a nagy vízen. Csendes hajó, alig hogy száll. Annak a födélzetén ül a legszomorúbb asszony. Fekete a ruhája, halovány az arca, a szava sóhajtás, körülötte a nagy víz, felette az ég - néma mind a kettő, néma körülötte minden. De minek is szólna akármi - égi zene, avagy földi hang, sírás, avagy vigalom -, mikor az mindhiába volna, nem térne vissza sohasem az, aki innen egyszer elment. Régen...Hányszor zöldült ki azóta a fű, hányszor fakadt új virág a régi helyén, hányszor sírtak azóta a földön, hányszor mosolyogtak, hányszor feledtünk mindent és mindenkit - csak a legszomorúbb anya nem vidul fel, nem felejt soha, hiába zöldül ki újra a föld, hiába fakad új rózsa a régi helyén.
•
A szíve fáj.
Hisz régen tudjuk, hogy a szíve beteg neki, ott lakik a fájdalom, ami nem szűnik meg soha egy pillanatra sem.
Erzsébet királyné Bártfa-fürdőn, 1895, Budapest
A Singer és Wolfner cég hirdetése, 1898, Uj Idők
A királyasszony szíve beteg, tudós doktorok felteszik az okuláréjukat és lapoznak a tudomány könyvében. Egy nemzet hallgatja visszafojtott lélegzettel a messziről érkező híreket. - Csak fehér galambok szálljanak Naunheimből, és rekedjenek kívül a hiób-hírek fekete hollói. Halljuk, a beteg szív gyógyul, ő a tiszta, a szép, a nemes a miénk marad továbbra is, ha szomorúan, ha szenvedőn is. Csak a miénk maradjon.
•
Csendes mély bánattal telik meg a lelkem. Olyan az a bánat, mintha szelíd őszi napsugárban járnék az elhagyott ligetben halovány ég alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése