A nagy per: asszony kontra férfi. Rachmanova asszony vádirata Tolsztoj ellen

Három évvel ezelőtt, 1935 áprilisában a Zeneakadémián előadást tartott egy furcsa, tatárszemű, szlávosan behízelgő hangú asszony, Alja Rachmanova. Akkor készülő könyvéből „Az új-ember gyárá”-ból olvasott fel részleteket. Hallatlanul bátor volt a mondandóiban, mert még most is fülemben cseng a közönség felszisszenése, amellyel Rachmanova asszonynak a tolsztojanizmusról mondott csípős kis anekdotáját fogadta. Az írónő itt ki akarta gúnyolni a Tolsztoj-követőknek – szerinte oktalan – állatszeretetét, s beszélt egy ilyen állatbarát tolsztojánusról, aki odáig vitte „kis testvéreink, az állatok kultuszát, hogy csupa gyöngédségből gyűjteni kezdte a – poloskákat. Kis dobozban tartogatta őket, amíg aztán egy szép napon szórakozottságból ott felejtette az egész skatulányi poloskát valahol a villamoson, amiből szörnyű bajok származtak az emberiségre…

Mindenki érezhette, hogy e szimbolikusan ható kis anekdota mögött az írónőnek több és súlyosabb mondanivalója is van a jasznája-poljánai remetéről, Tolsztoj grófról, s hogy ez a kis villódzás csupán előreküldött jele egy elkövetkezendő nagyobb viharnak. S ez a vihar most valósággal elemi erővel tör rá az olvasóra Rachmanova új könyvéből, a „Halhatatlan szerelmes”-ből (Dante kiadás).

Nem hiába orvos leánya és orvos felesége Rachmanova asszony: bámulnunk kell azt a hűvösen könyörtelen kezet, amellyel boncasztalra fektet két melegen pihegő emberszívet – Tolsztoj Leóét és feleségéét -, legrejtettebb zugaiig szétteregeti azokat, s olyan mélységekbe világít bele, ahová szinte már rémüldözve követi az írónőt az emberi kegyelet és a nagy íróval szemben érzett tisztelet. Tolsztoj életének legbelső tragédiájáról – 48 esztendeig tartó házaséletéről – az orosz író és társadalmi reformer leánya, Szasa, valamint a jasznája-poljánai hagyatékot átkutató Fülöp-Miller René, továbbá Tolsztoj Alekszandra grófnő, az író nagynénje (kettejük levelezése formájában), minden történeti és anekdotikus részletet már feltárt: itt igen kevés új mondanivalója lehet egy kívülálló írónak. Ámde Rachmanova asszonyra nézve nem is ez a fontos: ő a már ismert, adott életrajzi anyagot vizsgálja újra felül, kielemezi belőle az asszony-férfi viszonyra jellegzetes részleteket. S ez az analízis valóságos kórképpé, szinte már vádirattá sűrűsödik mesteri pennája alatt.

PRÓFÉTA A PELLENGÉREN

A vádlott: Ljovocska – családi körben ez a beceneve Tolsztoj Leónak -, a lángeszű író, a „forradalom atyja”, a zseniális társadalmi újjáalakító, az erkölcsreformer; s a vádló Szonja grófné, Tolsztoj felesége, aki 48 házaséve alatt 16 gyermekkel ajándékozta meg az urát, titkára, szeretője, „tehetségének dajkája” volt, ahogy egy szellemes orosz mágnás mondotta. S a vád az, hogy Tolsztoj egész moralitása hazug alapokon nyugodott, „vizet prédikált és bort ivott”, a vád az, hogy kicsinyes, gusztustalan, önző férfi volt, aki minden hirdetett keresztényi erkölcs helyett igazában könyörtelen kéjenc volt és körülötte nem maradhatott nő érintetlen; aki a magántulajdon ellen harcolt, de közben feleségét pumpolgatta pénzért; s aki végül is csak azért, hogy fél évszázadon keresztül hűséges élettársát szégyenbe döntse, barátai, követői, „hívői” tanácsára (akiket felesége igen jellemzően csak „a sötétek” néven emleget), utolsó erejével megszökik otthonából, hogy idegenben haljon meg s még akkor is csizmaszárában titkos naplót rejteget – veszedelmes pártusnyilat -, amellyel még halála után is a gyilkos méreg fullánkját szúrja bele gyermekei anyjába, életének párjába.

Rachmanova asszony könyve pőrére vetkőzteti a „prófétát”, s míg Szasa grófnőnek, Tolsztoj leányának könyve annak idején – körülbelül ugyanezeknek az adatoknak alapján – a házsártos, nyárspolgári, a mellette élő zsenit meg nem értő Xantippe figuráját vázolta fel az utókor számára, addig most Rachmanova az immár közel húsz éve sírjában pihenő Tolsztojnénak akar utólagos elégtételt szolgáltatni s a férjről mutatja ki annak kicsinyes emberi hibáit, a házaséletre való alkalmatlanságát, a hétköznapi moralitás szempontjából való ütődöttségét. Ábrázolásában Szonja, a feleség, a mártír, akit zsarnoki férje kihasznál: mint élvezeti cikket, mint gyerekcsináló gépet, mint írói munkatársat; visszaél jóhiszeműségével, amellett türelmetlen és tűrhetetlen, ideges bolond, megbízhatatlan, aki napról-napra változtatja elveit s csak egyben állandó: az asszony bosszantásában, megalázásában, még mások, alkalmazottak előtt is! Amellett féltékeny, felségét még a zenétől is eltiltaná, gyermekeiket idegenné, sőt anyjuk ellenségévé neveli. Nincs az a hét főbűn, amelyben Rachmanova bűnösnek ne találná Tolsztojt.

TOLSZTOJ, A KÉKSZAKÁLL

Megtudjuk, hogy Tolsztoj fiatal gárdatiszt korában kártyás volt, hogy kéjnők ölében fetrengett, hogy kis lotyók, kozáklányok mellett tartósabb viszonya volt Katjával, a cigánylánnyal, Szalomonidával, a parasztleánnyal, Axinjával, a tenyeres-talpas cseléddel, a faluvégi prostituált asszonnyal, Donna szakácsnővel, akinek „teste muzsika volt az író számára”, tanítványának, Fainermann zsidónak Eszter nevű feleségével, sőt bőséggel szerelmeskedett a saját sógornőjével, a kis 15 éves Tanjával is! Mindezeken felül azonban telhetetlen éhséggel vetette magát folyton a saját asszonyára is, már pár nappal a szülés után is, úgyhogy Szonja súlyosan belebetegszik. De Tolsztojnak kell ez, kell a nő, mert „másképp nem tud írni, elakad a fantáziája”. S hogy ez az erotizált portré valahogy hiányos ne legyen, megtudjuk azt is, hogy Tolsztoj már fiatal korában is ifjú emberekbe volt szerelmes, öreg napira pedig „bűnös csókolódzásokat folytat, vén-ember-szerelemmel, valósággal féltékenykedve, illetlenül közel ülve szerelmeskedik tanítványával, az arisztokratikus Csertkovval…

Aztán megtudjuk, hogy a 34 éves Tolsztoj már kiélt rué volt, amikor gyerekkori barátnőjének, Baers doktor feleségének 18 éves Szonja leányát vette nőül. Amikor sorra születtek gyermekeik, akkor az asszonynak – erkölcsi okokból – nem enged szoptatós dajkát fogadni, holott Szonja csak sovány, véres tejjel tudja, rettenetes kínok közepette gyermekeit táplálni. Ha hirtelen neuraszténiája rájön Tolsztojra, akkor forró teáscsészét, itató-tappert vág az asszony fejéhez, kikergeti a lakásból. Nem engedi, hogy csinosan öltözzék, mert üldözi a féltékenység ördöge. Minduntalan azzal fenyegeti, hogy otthagyja, s csakugyan, közel ötven esztendős házaséletük során vagy féltucatszor el is hagyja a feleségét. Ha aztán mégis hazakerül, esze ágában sincs, hogy súlyos vajúdó fájdalmak között fetrengő asszonyának utánanézzen. Egyszerre csak rájön a bolondéria, hogy „a házasság bűn”, s ettől kezdve azt akarja, hogy „testvérek módjára” éljenek egymás oldalán. Ezt az álláspontját meg is írja híres „Kreutzer-szontá”-jában, amelyben különben is szörnyű leleplezésekkel állítja pellengérre a maga családi életét. De alig írta meg ezt a világhírű könyvét, máris éhesen közeledik asszonyához: az eredmény újabb gyerek, - röhöghet az egész világ Szonja szégyenén, hogy a nagy tartózkodási fogadkozások után öreg fejjel még szülnie kell! Amikor Szonja halálos műtét előtt áll s az orvosok férje előtt teszik fel a sorskérdést, vajon megoperálják-e a grófnét, hiszen az élete forog kockán, akkor Tolsztoj egy vállrándítással intézi el a végzetes kérdést: „Elvégre Szonjának is meg kell egyszer halnia!”, szól a gróf kedélytelen válasza. Holott ugyanő ugyanezekhez az orvosokhoz rimánkodva könyörgött, tartsák meg életben, amikor egy ízben ő maga volt súlyosan beteg. S utolsó éveiben folyton azzal a bizonyos titkos végrendelettel izgatta Szonját, amelyben valósággal kipellengérezte és kitagadta a feleségét és az ahhoz szító gyermekeit, vagyonukból kiforgatta őket, sőt még azoknak a régi nagy regényeknek a tulajdonjogát is visszavette Szonjától, amelyeket egyszer régebben már neki ajándékozott, s amelyek körül felesége hosszú-hosszú éjszakákon keresztül vakoskodva fáradozott.

A GUSZTUSTALAN GRÓF

Megtudjuk, Rachmanova könyvéből azt is, hogy Tolsztojnak már az esküvője is majdnem felborult azon, hogy nem volt tiszta inge. Nyomban, mihelyt az esküvő után birtokukra utaznak, Tolsztoj leveti eddigi civilizált álorcáját: rubaskájára (orosz blúzára) piszkos bőrövet szorít, ágyában feje alatt koszos bőrpárnát használ s ennek huzatát sohasem engedi tisztával kicserélni. Folyton az istállókban mászkál, amitől átható trágyaszaga lesz ruhájának, testének. Irodájában nem enged takarítani, csupa légypiszok a tapéta s a svábbogarak csak úgy nyüzsögnek körülötte. De a korral haladva folyton csak kínosabb és kínosabb részletek derülnek ki Tolsztoj testiségéről. Az „erkölcsi álláspontjával” együtt járó vegetarianizmus és nyerskoszt következtében gyomra és bélrendszere teljesen leromlik: folyton böfög; vagy makacs székrekedése vagy hasmenése van. Majd egész nap mocskos harisnyában, egyingben ül és – csizmát, meg ormótlan hócipőt varrogat magának. Elvi álláspontjává lesz, hogy a virágillat csak elpuhítja az embert, orosz paraszti emberhez a trágyaszag az egyetlen méltó illat. Utóbb már a harisnyaviselésről is lemond, mezítláb járkál a gazdasági udvarban, de viszont elvből sohasem mos lábat. Szonját fizikai rosszullét fogja el Tolsztoj tűrhetetlen bűzére, örökös emésztési zavaraira, - de Tolsztoj ennek ellenére is megköveteli tőle a szerelem áldozatát… S mindehhez  még hozzájárulnak Tolsztojnak rettenetes ásításai, amelyeknek Azrafil-riasztjára ijedten fut össze a ház népe, vajon mi baj van, mi történt a gróf úrral.

Szóval pokoli egy kép az, amit Rachmanova asszony a tolsztojanizmus megalapítójának testiségéről fest. Valami paraszt-breugheli realizmussal állítja elénk, akinek emberi – haj, de mennyire emberi – ábrázolata mögül semmiképpen sem mosolyog ránk „Jasznája-Poljana bölcsének” derűs föld-imádata, leegyszerűsített kereszténysége, orosz muzsik-nyelvre fordított rousseau-izmusa.

Amit Rachmanova ebben a tagadhatatlanul érdekes, sőt izgalmas emberi dokumentumban nyújt, az egy fejezet abból a monumentális regényből, amely immár százezer évek óta – amióta tudniillik ember él a föld hátán – folyik: a férfi és a nő viszonyának romantikus történetéből egy fontos fejezet ez. Témája az, hogy a férfi-lángész oldalán minő szerepe van a hétköznapi szükségletekről gondoskodó nőnek, hogy mi a hivatása az alkotó művész mellett a szürke realizmus képviselőjének, az asszonynak.

Rachmanova ezt a pert – talán valamely ősi fajemlékezés ressentimentjából folyóan – a férfi ellen dönti el. Nem hajlandó elismerni, hogy a lángész törvényei nem alkalmazhatók a hétköznapi életre, nem hajlandó ezt elismerni annak ellenére sem, hogy Szonja – igaz, hogy egy végső kétségbeesés percében  a maga számára elfogadja ezt irányadónak, csak éppen nem tudja ezt az elhatározását a gyakorlatba átültetni. Rachmanova számára a művész neuraszténiája férfi-hazugság, a teremtés ihletett légköre férfi-hisztéria. Nem áll a régi axioma, hogy „a férfi sorsa s nő”, hanem ellenkezőleg, „a nő végzete a férfi” – körülbelül ez a Rachmanova könyvének szomorú alaphangja.

s. g.

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. Bp., 1938. februárius 15.

Egy dán romantikus: Poul Martin Möller (1794-1838)

Tagadhatatlan tény, hogy az ember elsősorban mestersége szemüvegén keresztül nézi az élet jelenségeit. Amikor az egyik pesti nagyszálló halljában egy dán tanárral hozott össze a véletlen, a bemutatkozás után öt perccel már irodalomról beszélgettünk s úgy vitatkoztunk, mintha legalább is évek óta ismernők egymást. Andersent, Brandest, Drachmant, Pontoppidant említettem, mint akiket a magyar közönség a dánok közül legjobban ismer. Dán ismerősöm finoman mosolygott a felbuzdulásomon, majd beszélni kezdett és zuhogtak rám a nevek. Be kell vallanom, hogy a legtöbb említett írónak még a nevét sem ismertem, nemhogy az írásait, hiszen a dán irodalommal nálunk közelebbről csak egy-két ember foglalkozik. Amikor pedig az idén jubiláló Poul Martin Möller nevét említette, végleg csődöt mondott a tudományom. A róla előadott lelkes ismertetés azonban határozottan felkeltette az érdeklődésemet.

Dán ismerősöm csakhamar elutazott, de a kíváncsiság nem hagyott nyugton s nyomozni kezdtem Möller után. Az érdeklődésem tényleg nyomozásnak is beillett, hiszen a fent említett dán írók jelentősebb könyvein, valamint a Hetyei József fordításában és Kner Izidor kiadásában megjelent kitűnő hatkötetes dán sorozaton kívül a magyarra fordított dán irodalom meglehetően szegény. Möller munkáiból még semmi sem jelent meg magyarul. A német alaposság azonban, mint már annyiszor, most is segített; apránként meg tudtam műveinek német fordításait szerezni (németül minden nemzet irodalma hozzáférhető, egészen a harmadrangú írókig), s lassanként kibontakozott előttem egy tehetséges írói egyéniség és egy érdekes élet körvonala.

Élete

Poul Martin Möller Uldumban született (Veile) 1794. március 21-én. Teológiát végzett, de korán megnyilatkozott az irodalom iránti szeretete is; rengeteget olvasott és maga is írogatni kezdett. A vérbeli romanticizmus jegyében fogantatott írásain keresztül csakhamar szeretetébe fogadta a dán közvélemény. Az élet minden megnyilatkozása érdekelte, a nagy mágus sietett a segítségére: egy Kínába induló hajó hajólelkészt keresett, s Möller kapva kapott az ajánlaton.

Nem riasztotta vissza semmiféle veszély és fáradalom; a titokzatos, távoli ország új csodákat ígért. Három évet töltött hazájától távol; idegen országok és népek nyíltak meg előtte s új világ tárult ki szeme előtt. Visszatérése után sem lelkipásztorkodással foglalkozott, hiszen nagy műveltsége és világlátottsága magasabb pozíciókra érdemesítette. 1822-ben a koppenhágai teológiai főiskola adjunktusa lett, 1826-ban pedig a krisztiániai egyetem hívta meg lektornak a filozófiai tanszékére. Itt 1818-ban már egyetemi katedrát kapott. Maradása azonban itt sem volt sokáig, haza kívánkozott, s 1831-ben már a koppenhágai egyetem filozófiai katedráján találjuk. Élete, külső megnyilvánulásaiban ezzel végleg csöndes mederbe tért; az egyetemi oktatás, meg a tudományos és a szépirodalmi működés töltötték ki az idejét. Munkás életéből Koppenhágában 1838. március 13-án szólította el a halál.

Írói működése

Moliére versekkel kezdte irodalmi tevékenységét; a Kína felé tart hajó fedélzetén írott Glaede over Danmark (Öröm Dánia felett) című hatalmas hazafias ódája csakhamar meghozta neki az elismerést. Utána mind sűrűbben jelentek meg versei, amelyekben a nagy romantikushoz méltón a pillanatnyi hangulatok eliramló nyomait igyekezett szavakba rögzíteni. Ochlenschlägernek, a dán irodalom német származású nagy megújítójának lett a leghívebb és legtehetségesebb követője. Írói kiválóságára jellemző, hogy míg a többi korabeli dán költőt Ochlenschläger fiainak: Möllert öccsének tekintette a dán kritika. Möller szervesen kapcsolódott bele a dán költészet új korszakába, a romanticizmusba. Elsősorban is mély hazafiság, az északhoz való bensőséges ragaszkodás, jóhangzás, erő és színesség jellemzik verseit. Formái változatosak és szépek, nyelve kifejező, képekben gazdag, néhol egy kicsit nyers is s gyakran használ tájsavakat. Német fordítói ezért panaszkodtak is rá éppen eleget! Fantáziája színes, érzései mélyek; minden sorát lobogó lelkesedés fűti. Nagy hatással volt rá a másik kiváló korabeli dán költő, Grundtvig is; az „Égi levelek”-ben kitűnően utánozza Grundtvig sajátságos modorát. Egyébként amennyire hazafias is a lírája, a forradalmiságtól messzi áll: minden szabadelvűsége mellett szinte nyomtalanul halad el mellette az 1830-iki júliusi forradalom. Ekkor született A művész a rebellisek között című költeménye a uralkodó iránt való hűséget hirdeti és az esztéta magaslatáról meglehetős közönnyel nézi a külvilág eseményeit, a dán társadalom forrongásait pedig egyenesen határtalan megvetéssel nézi A forradalom nála „a sánta szerkesztő”, Byron figurájában testesül meg s azzal együtt bukik is meg nála.

Verseivel prózai írásai is felveszik a versenyt. Kritikusai az En dansk students eventyr (Egy dán diák kalandjai) című elbeszélését tartják legjobb prózai alkotásának. Ez még ma is népszerű s még ma is nagy élvezettel és érdeklődéssel olvassák hazájában. Prózáját általában természetes frissesség és humoros életszemlélet jellemzi. Nagy hatást ért el északi tárgyú elbeszélésével, az Eyvind Skaldaspiller-rel is. Kínai úti emlékeit megörökítő könyvében, az Optegnelser paa en reise til China-ban, a lírikus és az elbeszélő egyaránt megnyilatkozik: reális megfigyelések és leírások után forró lírai vallomásokat és sejtelmes hangulatokat kapunk.

Mint a filozófia egyetemi professzora, irodalmilag is művelte szaktudományát. Idevágó értekezéseit, amelyeket az Efterladte Skrifter című kötetében gyűjtött össze, egyéni szisztematika és éles pszichológiai meglátások jellemzik. Möllernek, a filozófusnak nagy segítsége volt Möller, az író; értekezéseiben nyomát sem találjuk  legtöbb filozófiai írást annyira jellemző száraz pedantériának.

Nem szabad megemlíttetlenül hagynunk azt sem, hogy az Odisszeia első hat énekének első dán fordítása – méghozzá remekbe készült és még ma is használt fordítása – szintén tőle való.

Möller helye a dán irodalomban

Möller igen előkelő helyet foglal el az Ochlenschläger és Grundtvig körül kikristályosodott dán romanticizmusban. Jóllehet már száz éve halott, még mindig az élő írók közé tartozik s még ma is igen nagy az olvasóközönsége. Lírai ővrjének szebb darabjait minden dán antológiában és minden a dán iskolai olvasókönyvben megtalálhatjuk. Eljutott a nép legalsóbb rétegeibe is, s a dán parasztságnak ma is egyik kedven költője. Életrajzát F.c. Olsen írta meg, írói jelentőségét s a dán irodalomban elfoglalt helyét V. Andersen méltatta a Poul Möller hans Liv og Skrifter c. munkájában. Munkáit szemelvényesen Hansen adta ki, legutóbb Poesi og Prosa címmel; a mostani jubileumi évben pedig összegyűjtött munkái is meglátják majd a napvilágot.

Galambos Gruber Ferenc

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. Bp., 1938. április 15.

Alexander Avdejenko: Szeretek

(Fordította: Darvas Sándor. Eugen Prager könyvkiadó, Pozsony, 212. oldal.)

Az új orosz irodalomból ad ízelítőt ez a megrázó regény, amelyben egy szerencsétlen sorsú kicsi fiú nehéz életéről ír a szerző. Egy bányatelepen él a kis Szasa, ahol súlyos robotban görnyednek a munkások. A gyermek nagyapja bikaerejű és a maga körülményei között nagyratörő bányász, keresztülharcolja, hogy a közös lakótelep priccséről saját vályogházába viheti a családját. A nyomorúság előkelősége ez már és úgy látszik, mintha a család sorsa jobbra fordulna. De a végzet kegyetlen: a nagyapa megőrül, az apa és az anya iszákos lesz. Szörnyűséges jelenetek zajlanak le az annyira áhított „otthon”-ban, ahol napirenden van a szülők közötti durva verekedés. Apránként aztán teljesen szétzüllik a család; a nagyapa és a szülők meghalnak, a legidősebb lány elzüllik, a kicsinyek közül egyedül Szasa marad életben. Iszonyú nyomorgások után egy tolvaj kezébe kerül a félig agyonvert, halálra éhezett gyermek és ez a gonosztevő segédjévé neveli a kisfiút. Sorozatos rablások után a véletlen új környezetbe sodorja Szasát. Bekerül az elhagyott gyermekek intézetébe, ahol végre emberséges környezetbe jut, ahol megtanítják dolgozni. A sötét múltú gyermek-ifjúból a legkitűnőbb mozdonyvezető lesz, aki nagyszerű teljesítményekkel tűnik ki. A fordulatos, frisshangú regény minden sötét színe ellenére is optimista tendenciájú, mert a fiatalember, szörnyű gyermekkorát feledve, boldogan örül az életének, bízik a jövőben és magabiztosan a maga erejével munkálkodik érte.

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. Bp., 1938. március 14.

Gosztonyi Ádám: Különös eset

(Singer és Wolfner kiadása. 208 oldal)

Igen érdekes kísérletet old meg ebben a regényben az író. Pszichoanalitikai segítséggel kimutatja egy látszólag „okkult” esemény rugóit. Az okkultisták bizonyára berzenkednek majd a magyarázat ellen, de az ellentábor annál jobban örül a szellemes magyarázatnak. Röviden arról van szó a regényben, hogy egy fiatal hölgy, akinek már előzően is többször voltak „előre-megérzései”, víziószerűen látja maga előtt egy teljesen üres lakásban, hogy ott egy nő megöl egy férfit. A férfiban felismeri volt vőlegényét, és amikor azzal társaságban találkozik, az egyik jelenlévő fiatal leányban felismeri a vízióbeli merénylőt. Iszonyatos izgalommal figyeli a bekövetkező eseményeket, retteg attól, hogy csakugyan megtörténik az, amit víziójában látott. Amikor a pszichoanalitikus orvos azt látja, hogy a lány és a fiú szerelmesek egymásba; el akarja őket választani. Ellenkező eredményt ér el: összeházasodnak. – Bútorkiválasztásnál észreveszi, hogy ugyanolyan garnitúra van a választékban, mint amilyen a vízióbeli gyilkosságnál szerepelt. Gyorsan lebeszéli a fiatalokat arról, hogy ezt vásárolják meg. Persze azt választják. Most még csak a lila moiréruháról kell az asszonykát és a maláji tőr megvásárlásáról a férjet lebeszélnie, hogy egészen bizonyosan megvásárolják. A rekvizitumok már együtt vannak. A véletlen úgy akarja, hogy a fiatal pár csakugyan abba a lakásba költözzék, amelyben ő a víziót látta. Végül – csupa jószándékból – közli a fiatalasszonnyal, hogy férjét egy színésznővel látta együtt és a nő csakugyan felemeli dühében azt a bizonyos maláji tőrt, hogy férje nyakába szúrja… Tragédia nem lesz a dologból, és a pszichoanalitikus orvos szépen megmagyarázza az események rugóit.

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. Bp., 1938. március 14.