Tormay Cecile: A fehér barát

(Genius-kiadás. 380 oldal)

A magyar irodalom asszony-íróinak élvonalán vezető szerepet vitt Tormay Cecile, ez a rendkívüli tehetségű és egészen egyéni hangú író, akinek hirtelen halála tragikus veszteség számunkra. Monumentális trilógiájának befejező részét írta éppen, amikor a halál kiütötte kezéből a tollat és a vége felé közeledő nagy regényt így Kállay Miklós fejezte be, az írónő jegyzetei alapján. Nagyon nehéz feladatra vállalkozott Kállay Miklós és a lehetőség szerint kitűnően oldotta meg ezt a feladatot, mégis, az az érzésünk, kár volt idegen kézzel befejeztetni az írást, amely töredékében is teljes egész volt és tökéletesen reprezentálta írójának nagyszerű kvalitásait, hiánytalanul érzékeltette a 13. század elejének Magyarországát, a nép lelkiségét és hősének – a szerzetessé lett Ung vitéznek – figurájában a legmaradandóbb magyar történelmi alakot formálta meg.

A harmadik kötetben teljesedik ki Ung sorsa. Halálos csalódásban, magányosan bolyong „a vesztett csaták vitéze” a kipusztult országon át, míg eljut az Irug-hegyi kolostorba, ahol megérti, hogy „Istenért nagy utat kell megjárnunk s közben el kell mindent ejtenünk, hogy végül két üres kezünk szabadon kulcsolódjék össze az Úr előtt”. Ung, akit kétségbeesése, hazájának féltése a régi pogány istenekhez sodort, itt, a szerzetesek békés világában újra megtalálja az egy igaz Istent. Tudatosan jut el Krisztushoz, akit már kicsi gyermekkorában szívébe zárt, amikor öntudatlan veleérzéssel – falevelet gyűrt a Keresztre feszített tenyere alá, hogy ne fájjon Neki annyira a szögek szúrása… Sok önkínzás, lelki harc után, megtisztulva feltölti a szerzetesi kámzsát és elindul, hogy feltámassza a halott országot. Felkeresi a lápba, nádba menekült nincstelen, hajléktalan nyomorgó népet és értésükre adja, hogy a tatár kitakarodott az országból, kezdhetik újraépíteni életüket. Fenséges vigaszt nyújt nekik azzal a tanítással, hogy Krisztus kínszenvedése óta minden földi szenvedésben benne foglaltatik a megváltás”. Szava nyomán várak, házak épülnek, a szívek megtelnek újra reménységgel, élet és akarat támad a magyar földön és mindenütt lelkendező szívvel, boldogan emlegetik, várják a „fehér barátot”, aki mint magvető hinti az áldást az üszkös ugarra. „Magyarok országa csak az ő népének bűneibe és szégyenébe pusztulhat bele, de feltámadhat még nagybüszke régiségünk bátor erejétől!” – hirdeti és figyelmeztetően mondja: „El ne feledjétek, a mi eleinket sasok vezették át a havas határhegyeken, de az ellenségeinket mindig rabszolgák és megfizetett kémek vezetik”. Hiába próbálják elpusztítani a javaikra fukar, a békétől félő nagyurak a Fehér Barátot: őrzi őt az Isten, akinek igéjét hirdeti. Ékes csoda menti meg a bakó bárdja alatt is és feltartóztathatatlanul megy tovább a maga útján, országot építve, lelkeket mentve. Amikor a király visszatér és ezzel az ő feladata véget ér: a felkelő nap irányába indul tovább, Keletre megy, ahonnét valaha jött a magyarság, az őshazát keresi fel, amelynek levegője formálta ezt a népet és különleges erőt ad ennek a nagyszerű fajtának. A magyar történelmi múlt leghatalmasabb erejű regényét írta meg Tormay Cecile ebben a megrendítő, csodálatosan finom trilógiában, amely írásművészetének csúcsát jelenti. A legnehezebb feladatot választotta, amikor olyan kort írt meg, amelyről igen kevés hiteles adatunk van, amely nélkülözi a regényírás szempontjából annyira fontos színeket s amelynél a cselekmény minden mozzanatát neki önmagának kellett megteremtenie.

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. Bp., 1938. februárius 1.