A nagy per: asszony kontra férfi. Rachmanova asszony vádirata Tolsztoj ellen

Három évvel ezelőtt, 1935 áprilisában a Zeneakadémián előadást tartott egy furcsa, tatárszemű, szlávosan behízelgő hangú asszony, Alja Rachmanova. Akkor készülő könyvéből „Az új-ember gyárá”-ból olvasott fel részleteket. Hallatlanul bátor volt a mondandóiban, mert még most is fülemben cseng a közönség felszisszenése, amellyel Rachmanova asszonynak a tolsztojanizmusról mondott csípős kis anekdotáját fogadta. Az írónő itt ki akarta gúnyolni a Tolsztoj-követőknek – szerinte oktalan – állatszeretetét, s beszélt egy ilyen állatbarát tolsztojánusról, aki odáig vitte „kis testvéreink, az állatok kultuszát, hogy csupa gyöngédségből gyűjteni kezdte a – poloskákat. Kis dobozban tartogatta őket, amíg aztán egy szép napon szórakozottságból ott felejtette az egész skatulányi poloskát valahol a villamoson, amiből szörnyű bajok származtak az emberiségre…

Mindenki érezhette, hogy e szimbolikusan ható kis anekdota mögött az írónőnek több és súlyosabb mondanivalója is van a jasznája-poljánai remetéről, Tolsztoj grófról, s hogy ez a kis villódzás csupán előreküldött jele egy elkövetkezendő nagyobb viharnak. S ez a vihar most valósággal elemi erővel tör rá az olvasóra Rachmanova új könyvéből, a „Halhatatlan szerelmes”-ből (Dante kiadás).

Nem hiába orvos leánya és orvos felesége Rachmanova asszony: bámulnunk kell azt a hűvösen könyörtelen kezet, amellyel boncasztalra fektet két melegen pihegő emberszívet – Tolsztoj Leóét és feleségéét -, legrejtettebb zugaiig szétteregeti azokat, s olyan mélységekbe világít bele, ahová szinte már rémüldözve követi az írónőt az emberi kegyelet és a nagy íróval szemben érzett tisztelet. Tolsztoj életének legbelső tragédiájáról – 48 esztendeig tartó házaséletéről – az orosz író és társadalmi reformer leánya, Szasa, valamint a jasznája-poljánai hagyatékot átkutató Fülöp-Miller René, továbbá Tolsztoj Alekszandra grófnő, az író nagynénje (kettejük levelezése formájában), minden történeti és anekdotikus részletet már feltárt: itt igen kevés új mondanivalója lehet egy kívülálló írónak. Ámde Rachmanova asszonyra nézve nem is ez a fontos: ő a már ismert, adott életrajzi anyagot vizsgálja újra felül, kielemezi belőle az asszony-férfi viszonyra jellegzetes részleteket. S ez az analízis valóságos kórképpé, szinte már vádirattá sűrűsödik mesteri pennája alatt.

PRÓFÉTA A PELLENGÉREN

A vádlott: Ljovocska – családi körben ez a beceneve Tolsztoj Leónak -, a lángeszű író, a „forradalom atyja”, a zseniális társadalmi újjáalakító, az erkölcsreformer; s a vádló Szonja grófné, Tolsztoj felesége, aki 48 házaséve alatt 16 gyermekkel ajándékozta meg az urát, titkára, szeretője, „tehetségének dajkája” volt, ahogy egy szellemes orosz mágnás mondotta. S a vád az, hogy Tolsztoj egész moralitása hazug alapokon nyugodott, „vizet prédikált és bort ivott”, a vád az, hogy kicsinyes, gusztustalan, önző férfi volt, aki minden hirdetett keresztényi erkölcs helyett igazában könyörtelen kéjenc volt és körülötte nem maradhatott nő érintetlen; aki a magántulajdon ellen harcolt, de közben feleségét pumpolgatta pénzért; s aki végül is csak azért, hogy fél évszázadon keresztül hűséges élettársát szégyenbe döntse, barátai, követői, „hívői” tanácsára (akiket felesége igen jellemzően csak „a sötétek” néven emleget), utolsó erejével megszökik otthonából, hogy idegenben haljon meg s még akkor is csizmaszárában titkos naplót rejteget – veszedelmes pártusnyilat -, amellyel még halála után is a gyilkos méreg fullánkját szúrja bele gyermekei anyjába, életének párjába.

Rachmanova asszony könyve pőrére vetkőzteti a „prófétát”, s míg Szasa grófnőnek, Tolsztoj leányának könyve annak idején – körülbelül ugyanezeknek az adatoknak alapján – a házsártos, nyárspolgári, a mellette élő zsenit meg nem értő Xantippe figuráját vázolta fel az utókor számára, addig most Rachmanova az immár közel húsz éve sírjában pihenő Tolsztojnénak akar utólagos elégtételt szolgáltatni s a férjről mutatja ki annak kicsinyes emberi hibáit, a házaséletre való alkalmatlanságát, a hétköznapi moralitás szempontjából való ütődöttségét. Ábrázolásában Szonja, a feleség, a mártír, akit zsarnoki férje kihasznál: mint élvezeti cikket, mint gyerekcsináló gépet, mint írói munkatársat; visszaél jóhiszeműségével, amellett türelmetlen és tűrhetetlen, ideges bolond, megbízhatatlan, aki napról-napra változtatja elveit s csak egyben állandó: az asszony bosszantásában, megalázásában, még mások, alkalmazottak előtt is! Amellett féltékeny, felségét még a zenétől is eltiltaná, gyermekeiket idegenné, sőt anyjuk ellenségévé neveli. Nincs az a hét főbűn, amelyben Rachmanova bűnösnek ne találná Tolsztojt.

TOLSZTOJ, A KÉKSZAKÁLL

Megtudjuk, hogy Tolsztoj fiatal gárdatiszt korában kártyás volt, hogy kéjnők ölében fetrengett, hogy kis lotyók, kozáklányok mellett tartósabb viszonya volt Katjával, a cigánylánnyal, Szalomonidával, a parasztleánnyal, Axinjával, a tenyeres-talpas cseléddel, a faluvégi prostituált asszonnyal, Donna szakácsnővel, akinek „teste muzsika volt az író számára”, tanítványának, Fainermann zsidónak Eszter nevű feleségével, sőt bőséggel szerelmeskedett a saját sógornőjével, a kis 15 éves Tanjával is! Mindezeken felül azonban telhetetlen éhséggel vetette magát folyton a saját asszonyára is, már pár nappal a szülés után is, úgyhogy Szonja súlyosan belebetegszik. De Tolsztojnak kell ez, kell a nő, mert „másképp nem tud írni, elakad a fantáziája”. S hogy ez az erotizált portré valahogy hiányos ne legyen, megtudjuk azt is, hogy Tolsztoj már fiatal korában is ifjú emberekbe volt szerelmes, öreg napira pedig „bűnös csókolódzásokat folytat, vén-ember-szerelemmel, valósággal féltékenykedve, illetlenül közel ülve szerelmeskedik tanítványával, az arisztokratikus Csertkovval…

Aztán megtudjuk, hogy a 34 éves Tolsztoj már kiélt rué volt, amikor gyerekkori barátnőjének, Baers doktor feleségének 18 éves Szonja leányát vette nőül. Amikor sorra születtek gyermekeik, akkor az asszonynak – erkölcsi okokból – nem enged szoptatós dajkát fogadni, holott Szonja csak sovány, véres tejjel tudja, rettenetes kínok közepette gyermekeit táplálni. Ha hirtelen neuraszténiája rájön Tolsztojra, akkor forró teáscsészét, itató-tappert vág az asszony fejéhez, kikergeti a lakásból. Nem engedi, hogy csinosan öltözzék, mert üldözi a féltékenység ördöge. Minduntalan azzal fenyegeti, hogy otthagyja, s csakugyan, közel ötven esztendős házaséletük során vagy féltucatszor el is hagyja a feleségét. Ha aztán mégis hazakerül, esze ágában sincs, hogy súlyos vajúdó fájdalmak között fetrengő asszonyának utánanézzen. Egyszerre csak rájön a bolondéria, hogy „a házasság bűn”, s ettől kezdve azt akarja, hogy „testvérek módjára” éljenek egymás oldalán. Ezt az álláspontját meg is írja híres „Kreutzer-szontá”-jában, amelyben különben is szörnyű leleplezésekkel állítja pellengérre a maga családi életét. De alig írta meg ezt a világhírű könyvét, máris éhesen közeledik asszonyához: az eredmény újabb gyerek, - röhöghet az egész világ Szonja szégyenén, hogy a nagy tartózkodási fogadkozások után öreg fejjel még szülnie kell! Amikor Szonja halálos műtét előtt áll s az orvosok férje előtt teszik fel a sorskérdést, vajon megoperálják-e a grófnét, hiszen az élete forog kockán, akkor Tolsztoj egy vállrándítással intézi el a végzetes kérdést: „Elvégre Szonjának is meg kell egyszer halnia!”, szól a gróf kedélytelen válasza. Holott ugyanő ugyanezekhez az orvosokhoz rimánkodva könyörgött, tartsák meg életben, amikor egy ízben ő maga volt súlyosan beteg. S utolsó éveiben folyton azzal a bizonyos titkos végrendelettel izgatta Szonját, amelyben valósággal kipellengérezte és kitagadta a feleségét és az ahhoz szító gyermekeit, vagyonukból kiforgatta őket, sőt még azoknak a régi nagy regényeknek a tulajdonjogát is visszavette Szonjától, amelyeket egyszer régebben már neki ajándékozott, s amelyek körül felesége hosszú-hosszú éjszakákon keresztül vakoskodva fáradozott.

A GUSZTUSTALAN GRÓF

Megtudjuk, Rachmanova könyvéből azt is, hogy Tolsztojnak már az esküvője is majdnem felborult azon, hogy nem volt tiszta inge. Nyomban, mihelyt az esküvő után birtokukra utaznak, Tolsztoj leveti eddigi civilizált álorcáját: rubaskájára (orosz blúzára) piszkos bőrövet szorít, ágyában feje alatt koszos bőrpárnát használ s ennek huzatát sohasem engedi tisztával kicserélni. Folyton az istállókban mászkál, amitől átható trágyaszaga lesz ruhájának, testének. Irodájában nem enged takarítani, csupa légypiszok a tapéta s a svábbogarak csak úgy nyüzsögnek körülötte. De a korral haladva folyton csak kínosabb és kínosabb részletek derülnek ki Tolsztoj testiségéről. Az „erkölcsi álláspontjával” együtt járó vegetarianizmus és nyerskoszt következtében gyomra és bélrendszere teljesen leromlik: folyton böfög; vagy makacs székrekedése vagy hasmenése van. Majd egész nap mocskos harisnyában, egyingben ül és – csizmát, meg ormótlan hócipőt varrogat magának. Elvi álláspontjává lesz, hogy a virágillat csak elpuhítja az embert, orosz paraszti emberhez a trágyaszag az egyetlen méltó illat. Utóbb már a harisnyaviselésről is lemond, mezítláb járkál a gazdasági udvarban, de viszont elvből sohasem mos lábat. Szonját fizikai rosszullét fogja el Tolsztoj tűrhetetlen bűzére, örökös emésztési zavaraira, - de Tolsztoj ennek ellenére is megköveteli tőle a szerelem áldozatát… S mindehhez  még hozzájárulnak Tolsztojnak rettenetes ásításai, amelyeknek Azrafil-riasztjára ijedten fut össze a ház népe, vajon mi baj van, mi történt a gróf úrral.

Szóval pokoli egy kép az, amit Rachmanova asszony a tolsztojanizmus megalapítójának testiségéről fest. Valami paraszt-breugheli realizmussal állítja elénk, akinek emberi – haj, de mennyire emberi – ábrázolata mögül semmiképpen sem mosolyog ránk „Jasznája-Poljana bölcsének” derűs föld-imádata, leegyszerűsített kereszténysége, orosz muzsik-nyelvre fordított rousseau-izmusa.

Amit Rachmanova ebben a tagadhatatlanul érdekes, sőt izgalmas emberi dokumentumban nyújt, az egy fejezet abból a monumentális regényből, amely immár százezer évek óta – amióta tudniillik ember él a föld hátán – folyik: a férfi és a nő viszonyának romantikus történetéből egy fontos fejezet ez. Témája az, hogy a férfi-lángész oldalán minő szerepe van a hétköznapi szükségletekről gondoskodó nőnek, hogy mi a hivatása az alkotó művész mellett a szürke realizmus képviselőjének, az asszonynak.

Rachmanova ezt a pert – talán valamely ősi fajemlékezés ressentimentjából folyóan – a férfi ellen dönti el. Nem hajlandó elismerni, hogy a lángész törvényei nem alkalmazhatók a hétköznapi életre, nem hajlandó ezt elismerni annak ellenére sem, hogy Szonja – igaz, hogy egy végső kétségbeesés percében  a maga számára elfogadja ezt irányadónak, csak éppen nem tudja ezt az elhatározását a gyakorlatba átültetni. Rachmanova számára a művész neuraszténiája férfi-hazugság, a teremtés ihletett légköre férfi-hisztéria. Nem áll a régi axioma, hogy „a férfi sorsa s nő”, hanem ellenkezőleg, „a nő végzete a férfi” – körülbelül ez a Rachmanova könyvének szomorú alaphangja.

s. g.

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. Bp., 1938. februárius 15.