Justh Zsigmond: Zana Zsuzsi megtérése

Határozottan nem fiatal már többé. Ott, a szemei alatt azok a ráncok, viharos évek jelei. Sápadt a homloka, pofacsontjai kiállanak, szemei bágyadtak, hiába a festék.

Mit tegyen? Hogy jelenjen meg színe előtt? Úgy talán, mint ahogy tíz hosszú esztendeje él? Olyan ruhákban, olyan rózsákkal a két orcáján? Olyan jó füvektől illatozóan? Hiszen így tán felrúgja.

Vagy úgy, mint ahogy most áll a tükör előtt... öregen, fáradtan. Így tán még meg is szánja.

Jobb amúgy. Nem, nem szánalom kell neki, valami egészen más.

Piros muskátlit tűzött a bal fül mellé, selyemkendővel kötötte be a fejét, arany karikafüggőt akasztott a két fülébe, arany gyöngyöt a nyakára. Szegedi bársonytopán a piros harisnyás lábán, suhogó selyemszoknya, aranyos pruszlik a termetén.

Ilyen volt a duhaj Zana Zsuzsi azóta, amióta ott hagyta az urát, s utánament a Gyulai Ádámnak.

Ilyen viganót hordott hétköz- és ünnepnapon, ilyen viganóban borult a huszárok keblére, ilyen viganóban ment el a zsandárok után Orosházára, ilyenben muzsikáltatta végig magát széles jókedvében a gyopárhalmi nagy utcán, öt legény oldalán.

Mikor is vett magára először ilyen viganót? Emlékszik még rá jól.

Kikönyökölt a házikó ablakán, s belebámult a leszálló esthomályba.

Emlékezett.

Hamvasszürke volt az ég alja, csak itt-ott pettyezte ki egy rózsapiros bárányfelhő.

A távoli Kopog harangja ide hallatszott. Az ablaka előtt libapásztorok ballagtak lassan hazafelé a faluba, hazahajtva a jószágot a pusztáról. Most egy csikós legény ügetett el az ablaka előtt. Dalolt. "Csak a babám ne forduljon el tőlem!"

Egyet rikkantott, aztán bekiáltott valamit a Zana Zsuzsi portájába.

A menyecske nem felelt rá semmit, visszahúzódott a muskátlis ablakból, maga sem tudta, miért, de összébb húzta a selyemkendőt a keblén.

Késő már, Zana Zsuzsi, késő a szemérem, késő a bánat.

Szomory Dezső: Séta a temetőben

Hát meghalt Kerbán Ferenc; hihetetlen.Ha nem jártam volna ott a halottas-házban, a koporsója körül, ha nem láttam volna kiterítve abban a mélységes, megremegtető nyugalmasságban, igazán nem hinném. De így... már tartották készen a koporsó fedelét, elmentenek a mosdatói, elmentenek a mosdató-szerekkel; jött a tömjén, s a tömjénfüstben mint láthatatlan máglyán, a pap, s csipkésen, piros ruhában a ministrálógyermekek. A ministráló-gyermekek, akiknek játék a halál, játék a tömjénfüst vidám himbálása. Vidám himbálás és szomorúság a Kerbán Ferenc ravatalánál. Szomorúság minden, és mégis... mintha ügyetlenség volna a halála...

Egyszerűen meghűlt. Nagyon könnyű hűlés. Hívtak orvost hozzá, azt mondta, gyógyszerre sincs szükség. Forró teát igyék... az asszony csinálta. Engedte volna másnak?... Maga vitte a férje ágyához, maga öntötte belé; úgy folyt az asszony ajkáról a férfiéra, forróbb volt így, édesebb is bizonyára.

Hát jobban lett Kerbán Ferenc... úgy lett minden, amint eddig vala, úgy lett minden, úgy is marad örökké. Így gondolták mind a ketten: férj is, feleség is. Fájdalom, hogy mást is gondolt Kerbán Ferenc ott a betegágyon... Holnap lesz három esztendeje, hogy jöttek ki a templomból... búgott utánok széles éneke az orgonának, akkor is hallották, amikor már odahaza valának. Hallották örökkön, mind a három esztendő alatt: olyan vala az életök, mintha tegnap esküdtek volna. S maga volt a széles szerencse ez a széles ének. Szegény, csupasz madár volt mind a kettő: Márta is, a férje is. Aztán megtollasodtak. Akik nem hisznek a szerencsében, azt mondják: a munka volt. Igaz... Kerbán Ferenc dolgozott, gép vala ő teljességgel. Szórta a munkát ez a gép, s nyelte a pénzt magába. Kis boltja vala kezdetben, nagy raktára később. Eladni eladott mindenfélét; ám bevenni csak pénzt vett be. Egyebekként a tőzsdére is eljárt. Így lett háza, így lett fényesség is körülötte.

S fényesség az asszony körül. Megváltozott a szegény leány, csak a szíve maradt szerelmes. A gazdagság melegében még melegebben szerették egymást. Egyedül valának, gyermekök nem született, hát egymást érte, egyedül egymást, minden érzése a szivöknek.

Mélységes, nagy szerelem vala, mint mélységes nyugalmasság most, ott a Kerbán Ferenc arcán. Mert körülötte nincsen nyugalmasság. A pap mintha énekelne; a ministráns-gyermekek is mintha énekelnének. Dal a gyászban, a fojtogató, hideg gyászban... A koszorúk mintha megfagytak vón benne, megfagytak úgy, hogy élőnek maradt meg minden virág, minden szirom. A nagy gyertyák meg égnek buta lánggal... ezek mit sem tudnak a gyászról, a Kerbán Ferenc haláláról. Mozdulatlan mindenik; tisztára, mintha festve volna.

És nincs nyugalmasság, mert jajveszékel az asszony, a szerelmetes Márta, aki a tehát hozta és adta a betegnek. A szép arca eltorzult egészen... csúnya asszony, félelmetes is talán. Aki látja, azt hiszi, megőrült... a szívével mintha az agyveleje is meg akarna szakadni. Rémséges tudás: ő adta a halált, meleg szájból, forró ajakról a férjének, a Ferencnek, az édesnek... az édesnek... Tépi a haját, belevágja a körmeit a nyakába - marad egy apró félhold vérből a nyakán. Védi magát kétségbeesve... mintha gyanúsítanák már, mintha vádolnák már komoly képű, törvényszéki urak. Egy pillanatra csend - teljességgel néma az asszony fuldoklása. A szeme kinyílt kerekre... rámered a Ferenc arcára. Olyan szelíd, olyan nyugodt, olyan mélységesen meg van halva.

Hát vége van a vádnak is. Egyszerűen ügyetlenség a halála. Már jobban volt... úgy lehetett volna minden, amint eddig vala, úgy is maradhatott vón örökké. Fájdalom, hogy mást is gondolt Kerbán Ferenc a betegágyon. Holnap lesz három esztendeje, hogy jöttek ki a templomból... meg kell lepnie az asszonyt. Felkelt, úgy érezte, hogy teljességgel egészséges. Márta is odajárt az ünnepi ajándékért. Feleség a férjnek, férj a feleségnek. Mentek más-más irányba, másképp is jöttek vissza. Tél volt, az asszony csak úgy égett a hideg szél, az egészség pírjától; tél volt, a férfi csak úgy égett a hideg szél, a láz pírjától...