Határozottan nem fiatal már többé. Ott, a szemei alatt azok a ráncok, viharos évek jelei. Sápadt a homloka, pofacsontjai kiállanak, szemei bágyadtak, hiába a festék.
Mit tegyen? Hogy jelenjen meg színe előtt? Úgy talán, mint ahogy tíz hosszú esztendeje él? Olyan ruhákban, olyan rózsákkal a két orcáján? Olyan jó füvektől illatozóan? Hiszen így tán felrúgja.
Vagy úgy, mint ahogy most áll a tükör előtt... öregen, fáradtan. Így tán még meg is szánja.
Jobb amúgy. Nem, nem szánalom kell neki, valami egészen más.
Piros muskátlit tűzött a bal fül mellé, selyemkendővel kötötte be a fejét, arany karikafüggőt akasztott a két fülébe, arany gyöngyöt a nyakára. Szegedi bársonytopán a piros harisnyás lábán, suhogó selyemszoknya, aranyos pruszlik a termetén.
Ilyen volt a duhaj Zana Zsuzsi azóta, amióta ott hagyta az urát, s utánament a Gyulai Ádámnak.
Ilyen viganót hordott hétköz- és ünnepnapon, ilyen viganóban borult a huszárok keblére, ilyen viganóban ment el a zsandárok után Orosházára, ilyenben muzsikáltatta végig magát széles jókedvében a gyopárhalmi nagy utcán, öt legény oldalán.
Mikor is vett magára először ilyen viganót? Emlékszik még rá jól.
Kikönyökölt a házikó ablakán, s belebámult a leszálló esthomályba.
Emlékezett.
Hamvasszürke volt az ég alja, csak itt-ott pettyezte ki egy rózsapiros bárányfelhő.
A távoli Kopog harangja ide hallatszott. Az ablaka előtt libapásztorok ballagtak lassan hazafelé a faluba, hazahajtva a jószágot a pusztáról. Most egy csikós legény ügetett el az ablaka előtt. Dalolt. "Csak a babám ne forduljon el tőlem!"
Egyet rikkantott, aztán bekiáltott valamit a Zana Zsuzsi portájába.
A menyecske nem felelt rá semmit, visszahúzódott a muskátlis ablakból, maga sem tudta, miért, de összébb húzta a selyemkendőt a keblén.
Késő már, Zana Zsuzsi, késő a szemérem, késő a bánat.
Az est lassan leszállt.
Az asszony csak nézett maga elé. Most szinte bambán. Emlékszik, egy ilyen este szökött el az urától, egy ilyen este lopózkodott ki a pitvar kis ajtaján, s csúszott végig a ház alatti árokszélen, s ment, ment utána esztelenül.
Ott kapta meg a falu közepén, a haranglábnál.
Tapasztalatlan volt, nem ismerte még a férfit.
Nem vitte a Gyulai Ádám tovább a kocsmánál, ott húzatta neki egész éjjel, míg csak reájuk nem virradt.
Pedig elválhatott volna az urától. Lett volna hűséges, szerető felesége, gondját viselte volna neki, jóban csakúgy, mint rosszban.
Mosott volna rá, főzött volna neki...
A legény úgy délfelé feleszmélt.
- Zsuzsim lelkem, menj vissza az uradhoz. Várjunk. Az öregeink élnek még. Látod, józan vagyok már, látom, nem jóban járunk. Te elélsz még pár évig az urad mellett, én kivárom a jó szerencsét. Majd aztán, ha szabadok leszünk mind a ketten, áttérünk a "hivők"* vallására, s elölkezdjük az életet...
A menyecske csak bámult rá, nem értette.
- Most nem tehetném - folytatta Ádám -, az atya úristen a tanúm, hogy nem tehetném. Jó, dolgos asszony voltál, menj haza. Ezután is az léssz. Aztán meg majd várunk...
Mit tehetett Zana Zsuzsi? Odaadta a selyem keszkenőjét Ádámnak, és hazament - várni. Az ura nem zárhatta ki, az asszonyé volt a ház. Viselte a szégyent, pedig mindenki ujjal mutatott reá.
Az asszony meg várt.
Így telt el egy év. Egy reggel arra ébredt a Zsuzsi, hogy Gyulai Ádám házasodik, s visszaküldte a keszkenőit.
Mit tehetett szegény feje?
Azon kezdte, hogy kilökte az urát az utcára. Menjen napszámba vagy koldulni. Megutálta régen, csakis az Ádámért tűrte eddig is.
Azután vásárolt még aznap bíborpiros szoknyát, rézsarkú, magas csizmát, arany gyöngyöt, áttetsző oláh patyolatból készült ingvállat. Kiakasztotta házának padlásablakán a kaszát meg a faforgácsot, három kóbor vályogvető cincogó cigányt fogadott commentiós cselédnek, s elkezdte a dínom-dánomot.
Az Ádám esküvője utáni héten pedig beállított a Gyulai portára, s oda se nézve az új menyecskére, így szólt Ádámhoz:
- Várlak azért még mindig. Tudom, nem fogsz elfelejteni. Lehetsz még babám ezután is, de csak úgy jössz a nyoszolyámhoz, ha elhagyod értem a feleségedet, öregeidet, mindenkit. Szeretőd leszek csak, de azért jobb, hűségesebb ennél a sápadt képű kocaleánynál, a feleségednél. Jobban mosok, fehérítek rád az édes szülédnél... vigyázok reád majd... s ekkor megkóstolod az élet mézét, eddig csak savón éltél...
És megfordult a sarkán, és begyesen billegetve, oda se nézve a síró Gyulai Ádámnéra, kiment az ajtón.
Azóta Ádám m inden évben kétszer is odajött a portájára.
Eleinte döngette, fokossal akarta beverni ajtaját, úgy akart bejutni hozzá. Majd később odaborult az ajtófélfára, s úgy rimánkodott, hogy eressze be.
Zsuzsi ezalatt benn táncolt zsandár-őrmester szeretőjével, még csak rá sem hederített.
Nem akart osztozni rajta. Nem vette be a kettős játékot a gyomra. Emezekkel meg csak feledni akarta. Aki éppen útjába jutott, befogadta házába, táncolt az oldalán, átölelte a karja, csókolta a szája, mosolygott rá a szeme, csak a szíve, az dobogott másért, abban volt mélységes csend, némaság.
Így dalolta, táncolta át java éveit.
Egy reggel, csak tegnap volt, levél jött Ádámtól. Az új szeretője (részes a nagy tanyán) olvasta el neki. Zsuzsi nem volt írástudó.
Ádámot most már alább hagyta büszkesége. Elmondta levélben, hogy nem ér Zsuzsi nélkül az élet semmit. Hiába minden feleség és gyerekek. Hiába az öregjeinek szeretete. Nem tudja felejteni, otthagy érette mindent. Eljön ide, a csárdába, eljön lakni hozzá, elhozza mindenét, mije van, itt fog vele élni világ csúfjára. S aztán - elvált attól a sápadt, beteg asszonytól, s övé lesz még az isten előtt is.
Zsuzsi, amint végighallgatta a levél olvasását, a lába megremegett, odarogyott a kemence oldalára; azt hitte, sohasem tud onnan többet felkelni, azután hamarosan, hevesen kiadta a tanyai részes útját úgy, hogy az, amire felocsúdt, a csárda előtti mezei úton találta magát.
Majd elküldte a kis pesztrát a Gyulaiék házához, csak annyit izenve az Ádámnak, hogy várja a "komá"-ját estére.
Aztán elkezdett maga (hány éve, hogy nem tette, hány éve!) súrolni, mosni, főzni.
És csak dúdolt, énekelt folyton hozzá: "Estére várom a babám vacsorára..."
Mikor meg kész lett a munkával, s minden ragyogott a tisztaságtól, felöntözte a szoba padlatát. Leszedte a padlás ablakából a kaszát meg a forgácsot, elkergette cigányait.
És most azon gondolkozott, ne vegye-e fel azt a ruháját, amiben akkor éjjel elment Ádám után.
Nem, nem állt az arcához. Meg nem is akarta, hogy abban a köntösben álljon előtte, amelynek minden ránca, fodra szemrehányás lett volna a szemében.
Jobb lesz ez a hetyke, piros pruszlik a derekán, pirosító az arcán.
Mit mond majd neki, mi lesz majd velük?
Hej, de dobog a szíve. Tudom, kijár rá a rúd. Nem is lehet másképp, tudta, ismerte Gyulai Ádámot. Letépi majd róla ezt az undok köntöst (hogy utálta mindig, istenem, hogy utálta), letépi fejéről ezt a tarka kendőt, odaköp az arcára, s azzal mossa le róla a pirosítót... De azután, azután szeretni, szeretni fogja élte fogytáig, örökre.
Hogy ujjongott a lelke, ahogy rágondolt, érezte már erős karjainak erejét, érezte már ütlegeinek helyét, s azután látta már önmagát, amint odarohan hozzá, s kéjesen, rongyokban, megtört tagokkal odaesik a két karja közé, s csókolja kemény, sújtó kezét, csókolja lábát, amellyel fel akarta rúgni...
De jön már, hallja lépteit. Hogy ismeri, hogy leste esténkint, ha a pusztáról erre ment be gyalog a faluba. Ha a szeretője karjai között dalolt, elcsitította, hogy ne fogja el isten áldta lépteinek neszét; ha ágyban volt már, felült tollas párnái között, s lélegzetét visszatartva figyelte, míg elhaladt a portája előtt. Most betette a pitvar ajtaját. Most... most lépdel fel a tornác alján.
Nyílik az ajtó... a Zsuzsi felkelt, elsápadt (de hisz ez nem látszott a pirosító alatt), s hetyke léptekkel, még hetykébben, mint rendesen szokta, oda lépdelt eléje.
- Jó estét, Ádám, hát csak eszedbe jutottam? - mondta, s várta, hogy ez a nagy, erős ember hogy támad reája, hogy töri-zúzza össze testét, lelkét.
- Édes gyöngyöm, violám, hát szeretsz-e még? Megbocsátasz nékem mindent. Milyen jó, derék asszony vagy, milyen hűséges feleségem léssz te nékem!
A Zsuzsi egyet riszált a szoknyáján, aztán olyan hetyke mozdulattal, mint ahogy csak a nóta Zana Zsuzsija tudta, odavetette magát az Ádám keblére...
- Én aranyosom, hát eljöttél... szeretsz még? (Most, most tán csak ellöki magától, most, most...)
- Édes, édes bárányom - s Ádám ráhajlott és csókolni kezdte.
E percben Zsuzsi, maga sem tudta, miért, de elhúzódott tőle. Úgy érezte, a vér felszökkent kélt arcába, neki, ki már oly rég elfelejtett pirulni.
Odasült a padkára, jó messze Ádámtól. Úgy érezte, hogy fél tőle. Pedig jó, jámbor lélek... nem bántja. Az azt hitte, játszik vele. Odaugrott hozzá, átölelte derekát, meg akarta csókolni.
- Ne nyúlj hozzám, Ádám, mert megbánod - szisszentette az asszony, s a szoba másik oldalára szökött s hirtelen mozdulattal az asztalt tolta maga elé.
- Ugyan, Zsuzsi, ne mókázz hát, szeretlek, szeretsz te is. Egy pár leszünk úgyis - mondta Ádám, s odament hozzá.
- Ne bánts, mert megbánod.
- Cicus, nem félünk tőled - nevetett Ádám, s körülkerülte az asztalt.
- Vigyázz! Vigyázz! Mert... - rikította, s lekapott egy konyhakést a falszekrényről.
- No ne bomolj hát. Hát várok... no... Zsuzsi, ugyan mi jut az eszedbe. Nem bántlak már úgyse... Kuporodj le mellém... beszélgessünk.
S a kemence oldala felé hátrált.
Zsuzsi egy percig némán a szemébe nézett, azután hangosan fölnevetve a kést letörölte a kötényével, és odaült mellé a kemence oldalára.
Egy percig hallgatott mind a kettő, azután Ádám szólalt meg:
- Azt hittem, komolyan haragszol reám, no lásd, nem tehettem másképp.
Az asszony bólintott egyet a fejével, s csak hallgatott tovább.
- Szegény fiú voltam. Szüleim unszoltak, vegyem el, pedig nem is volt annyi pénze, mint neked...
- Legalább, mint nekem, ma.
- Igen, mint neked,ma. Te meg híres asszony lettél.
- Az, az lettem!
- Igaz, én voltam az oka, de hát nem tehettem másképp... most más.
- Most? - Az asszony maga elé nézve lassan, önkéntelenül leoldotta fejéről a piros kendőt, s odaterítette maga elé az asztalra. Úgy érezte, égeti a homlokát.
- Most majd veled maradok. A kalácsunk is fogy otthon. Nem volt áldás a gazdaságunkon. Az öregek nyűgösek, az asszony beteges, a gyerekek rínak. Bajlódjanak egyedül... te szeretsz!
- Igen, én szeretlek - erősítette az asszony még önmagának is, azután lassan az aranygyöngyöt csatolta le a nyakáról.
- Hát boldogok leszünk. Leszek én itt csapláros. Jól mehet itt a dolgod, Zsuzsi. Hogy vagy az árendással, mit fizetsz az árendáért?
Zsuzsi fel se nézett rá.
- Keveset... szeretőm volt...
Ránézett. Nyugodt még most is, nem bánja, bármit is mond, nem veri meg, nem szidja, nem zúzza darabokra.
- Annál jobb - szólt egy percnyi hallgatás után Ádám -, nekem van egy kis szőlőm, majd itt árusítjuk el a mustot meg a bort... mert az is lesz...
- Lesz mindenünk, Ádám - s Zsuzsi gépiesen elébb a pruszlikját, majd a selymes viganóját vetette le magáról.
- Hát te, Zsuzsi, mit csinálsz?... - álmélkodott az ember.
- Így, most nézz a szemembe; meggyújtom még amazt a gyertyát is, hogy jobban lássál... no, látod, öreg asszony lettem. Ez a két folt a két orcámon pirosító. Ha nincs gyöngy a nyakamon, kláris a fülembe, piros köntös a derekamon, Zsuzsa nénémnek hívna minden gyerek. Öregek lettünk mind a ketten, látom. Menj haza, Ádám, engeszteld meg az öregjeidet, lásd el a feleségedet... én majd lefekszem, meg vagyok törve, pihenni vágyom.
És Ádám valóban úgy látta, hogy ez nem az a begyes Zana Zsuzsa többé, kit, mikor munkába ment, ott látott az ajtóban kihívóan, dacosan, rá sem nézve.
Ennek görnyedt a háta, ráncos a képe, beesett a szeme.
- De Zsuzsa, elválhatok a feleségemtől. Urad leszek, gazdád. Vigyázok jószágodra, rád, párod leszek.
- Késő, Ádám, késő. Minek vigyáznál te én reám a mai napon. Nem veszíthetek én már el semmit. Jószágomra ügyelek majd magam, lesz időm rá elég...
- Hát akkor - mondta Ádám, még egyszer végignézve rajta - hazamegyek. Alszunk egyet... holnapig. Majd meggondolhatjuk még...
- Ne gondoljon meg kelmed semmit. Őszi szél fú, csörögnek a levelek...
- Hát akkor isten áldjon, Zsuzsi.
- Esti fog, komám, sötét van, világítsak?
- Köszönöm szépen... ismerem a járást.
- Az isten megáldja.
- Nyugodalmas jó éjszakát.
És elment.
A Zsuzsa ott állt az ajtóban, s hallgatta lépteinek neszét. Úgy érezte, mintha e léptekkel az élet távolodna el tőle. Másnap sötét ruhában ott zsörtölődött a csárda kapuja előtt. Életében tán először számon kérte a disznókat a kanásztól, s perelt a libapásztorokkal.
Ettől a naptól fogva Zsuzsa néninek hívatta magát, hetyke szolgálókat fogadott, s azokra bízta a vendégek ellátását, ő maga meg eljárt szerdán és szombaton a nazarénus gyülekezetbe, imádkozni.
Forrás: A Hét 1890., I. évf.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése