2014. nov. 24.

Szomory Dezső: Séta a temetőben



Hát meghalt Kerbán Ferenc; hihetetlen.Ha nem jártam volna ott a halottas-házban, a koporsója körül, ha nem láttam volna kiterítve abban a mélységes, megremegtető nyugalmasságban, igazán nem hinném. De így... már tartották készen a koporsó fedelét, elmentenek a mosdatói, elmentenek a mosdató-szerekkel; jött a tömjén, s a tömjénfüstben mint láthatatlan máglyán, a pap, s csipkésen, piros ruhában a ministrálógyermekek. A ministráló-gyermekek, akiknek játék a halál, játék a tömjénfüst vidám himbálása. Vidám himbálás és szomorúság a Kerbán Ferenc ravatalánál. Szomorúság minden, és mégis... mintha ügyetlenség volna a halála...

Egyszerűen meghűlt. Nagyon könnyű hűlés. Hívtak orvost hozzá, azt mondta, gyógyszerre sincs szükség. Forró teát igyék... az asszony csinálta. Engedte volna másnak?... Maga vitte a férje ágyához, maga öntötte belé; úgy folyt az asszony ajkáról a férfiéra, forróbb volt így, édesebb is bizonyára.

Hát jobban lett Kerbán Ferenc... úgy lett minden, amint eddig vala, úgy lett minden, úgy is marad örökké. Így gondolták mind a ketten: férj is, feleség is. Fájdalom, hogy mást is gondolt Kerbán Ferenc ott a betegágyon... Holnap lesz három esztendeje, hogy jöttek ki a templomból... búgott utánok széles éneke az orgonának, akkor is hallották, amikor már odahaza valának. Hallották örökkön, mind a három esztendő alatt: olyan vala az életök, mintha tegnap esküdtek volna. S maga volt a széles szerencse ez a széles ének. Szegény, csupasz madár volt mind a kettő: Márta is, a férje is. Aztán megtollasodtak. Akik nem hisznek a szerencsében, azt mondják: a munka volt. Igaz... Kerbán Ferenc dolgozott, gép vala ő teljességgel. Szórta a munkát ez a gép, s nyelte a pénzt magába. Kis boltja vala kezdetben, nagy raktára később. Eladni eladott mindenfélét; ám bevenni csak pénzt vett be. Egyebekként a tőzsdére is eljárt. Így lett háza, így lett fényesség is körülötte.

S fényesség az asszony körül. Megváltozott a szegény leány, csak a szíve maradt szerelmes. A gazdagság melegében még melegebben szerették egymást. Egyedül valának, gyermekök nem született, hát egymást érte, egyedül egymást, minden érzése a szivöknek.

Mélységes, nagy szerelem vala, mint mélységes nyugalmasság most, ott a Kerbán Ferenc arcán. Mert körülötte nincsen nyugalmasság. A pap mintha énekelne; a ministráns-gyermekek is mintha énekelnének. Dal a gyászban, a fojtogató, hideg gyászban... A koszorúk mintha megfagytak vón benne, megfagytak úgy, hogy élőnek maradt meg minden virág, minden szirom. A nagy gyertyák meg égnek buta lánggal... ezek mit sem tudnak a gyászról, a Kerbán Ferenc haláláról. Mozdulatlan mindenik; tisztára, mintha festve volna.

És nincs nyugalmasság, mert jajveszékel az asszony, a szerelmetes Márta, aki a tehát hozta és adta a betegnek. A szép arca eltorzult egészen... csúnya asszony, félelmetes is talán. Aki látja, azt hiszi, megőrült... a szívével mintha az agyveleje is meg akarna szakadni. Rémséges tudás: ő adta a halált, meleg szájból, forró ajakról a férjének, a Ferencnek, az édesnek... az édesnek... Tépi a haját, belevágja a körmeit a nyakába - marad egy apró félhold vérből a nyakán. Védi magát kétségbeesve... mintha gyanúsítanák már, mintha vádolnák már komoly képű, törvényszéki urak. Egy pillanatra csend - teljességgel néma az asszony fuldoklása. A szeme kinyílt kerekre... rámered a Ferenc arcára. Olyan szelíd, olyan nyugodt, olyan mélységesen meg van halva.

Hát vége van a vádnak is. Egyszerűen ügyetlenség a halála. Már jobban volt... úgy lehetett volna minden, amint eddig vala, úgy is maradhatott vón örökké. Fájdalom, hogy mást is gondolt Kerbán Ferenc a betegágyon. Holnap lesz három esztendeje, hogy jöttek ki a templomból... meg kell lepnie az asszonyt. Felkelt, úgy érezte, hogy teljességgel egészséges. Márta is odajárt az ünnepi ajándékért. Feleség a férjnek, férj a feleségnek. Mentek más-más irányba, másképp is jöttek vissza. Tél volt, az asszony csak úgy égett a hideg szél, az egészség pírjától; tél volt, a férfi csak úgy égett a hideg szél, a láz pírjától...

Hát meghalt Kerbán Ferenc; hihetetlen. Ha nem jártam volna ott, a halottas-házban, a koporsója körül, ha nem láttam volna kiterítve abban a mélységes, megremegtető nyugalmasságban, igazán nem hinném. De így... Mártát is láttam, az őrjöngőt, a szerelmetest: a koszorúját is láttam, és olvastam a felírását:

"... Mert a szerelem erősebb a halálnál!"

Hát erősebb. Az asszony gyászol, össze-vissza két esztendeje lehet már. Ezenközben meg is bénulhatott az elméje. Úgy van a házában minden, mint régen vala. Még a raktár sem lett bezárva: az első segéd vette át. Reggel hoznak kávét halott férjnek, élő feleségnek. Délben terítenek kettőjük számára. Este megvetik az ágyat... Két derékaljt tesznek bele. És egyedül fekszik bele az asszony.

*

A Kerepesi úton lakom, messze fönn, ott, ahol a nyomorúságos utcák és a nyomorgó lakosság közepette, hirtelen véget ér a nyomor és minden nyomorúság Nincsen más kert a vidékemen, hát a temetőben szoktam sétálni. Lejövök minden délután, s ott kószálok a halott fővárosban, az előkelő márványoszlopok között Ezenközben pedig olyan furcsa érzésem van. Elfog az öröm ,hogy én élek, míg olyan sok ember meg van halva, az édesség, hogy egészséges vagyok,míg olyan sok ember már nem is lesz beteg többé.

Csak kószálok a halott város utcáin, néha napfényesek a utcák, néha sötétek, borongósak. Néha magasan van az ég, kéken, kacagón; néha alacsonyan, szürkén, szomorúan. Mindegy... az emberek azért csak meg vannak halva, s bár tavasz van, füvet, virágot éltető tavasz, közülök senki már fel nem támad. Megszikkadt föld, súlyos márványlap borul reájok... élő erő sem tudja meg mozgatni, hát még a holt...

Vannak verebek a temetőben, csiripelnek. Olyan vidámnak tetszik, pedig szomorúságos éhség csiripel belőlük. Meg-megszállnak egy-egy fonnyadt koszorún... aztán repdesnek el újból. A temető verebei - olyan szürkék, olyan csúnyák... egyébként kievett a szél minden virágból minden magot, ha ugyan vala benne. Hát csak csiripelnek tovább a temető verebei, a szürkék, a csúnyák. Aztán valamelyik gőzkocsi füttye túlkiáltja, elriasztja őket. Mert itt van a vasút... ott szalad az élő város a halott tövében.

Aztán mégsem halott város... kalapács verődik a kövekhez, márványhoz, alabástromhoz... Kőfűrész rikácsol, aztán hallom a vésőt is, amint vágja, szakítja a követ. El-elmegyek egy épülő családi sír mellett. Még élnek, akik meg lesznek itt halva... ezenközben építtetnek, s építész, szobrász és munkások építenek lázzal, jön le-fel csigán a nagy kő, kiáltoznak, szitkozódnak az emberek, hadd menjen gyorsabban, készüljön el egy éjszaka alatt... Sietnek, mintha fegyházat építenének... És sietnek itt is, ott is... lázas építkezés a temetőben fenn nyugaton, lejjebb keletnek, délen és északon is... örökkön készülő város, úgy tetszik, sohasem lesz befejezve.

S mintha az élő város valamelyik előkelő utcáján járnék: egymás mellett a sok palota... fényes házak, s egész házak egy embernek. Oszlopok, bús angyalok, síró asszony, fejek, szélesen terpeszkedő márványlapok, itt-ott egy fakó arcképpel... köszönt az őr, a temetőnek őre, köszönt egy kertész is, s aztán beszél, munka közben a munka nyomoráról... azonközben csak gazdag embereket látok, akik palotákban alszanak, s akik sok, nagyon sok pénzt költöttek a halálukra is. Egész kertje van némelyiknek... valóságos park, amelyből csak a tó hiányzik, a büszke hattyúk hiányzanak, vagy a vadászterület, vidám hallali, bőgő dámvad... A közelben temetnek. Hallom, hogy énekel a pap - szomorún muzsikálják az utolsót a halottnak. Apró, szaggatott sikoltások... zokogás, jajveszékelés... ugyan miért? Ezenközben hallom a kötelet, amint dörgölődik durván, akaratlanul a koporsó falához, s tépi magával az első göröngyöt. Messzebbről nagy ünnepi beszéd hangzik el ide hozzám: +Becsületes ember vala..."

Megyek tovább. Olvasom a sírfeliratokat. Itt-ott még fényes aranybetűk - távolabb csak a helyök maradt meg. Ismerős neve: Fehér Károly, élt huszonkét esztendőt. Azután meghalt... igaz, egy durranással, hogy ne kártyázzék többé. Ott alszik Kádár Ilona is, alszik soká, végképp, tizennyolc éves korában. Szerelmi történet... - mondták az orvosok: megszakadt a szíve - dalolták a poéták. És ott vannak a poéták is. Az egyiknek cifra oszlop jutott, a másiknak egyszerű porfirlap. Olyanok csak itt is, amilyenek az életben valának. Eszembe jut, hogy az Akadémiából kísérték az elsőt... A Rókusból a másodikat. Ám az orvosok is ott fészkelnek, az ügyvédek is, s mellettök tanárok, tanítók, hivatalnokok, színészek, kereskedők, sokan, nagyon sokan...

Kiestek a sűrű fasorból, vége az előkelőségnek... a Kerbán Ferenc sírja az utolsó. Nagy márvány... ápolt kertben sok virág. Aztán az özvegy régi koszorúja. A szalag odafagyott a halottas-kert talajához, odafagyott a múlt télen, nagyon hideg tél vala. Ám a felírás megmaradt, mintha kővé dermedt volna. Erre visz az utam nap-nap után. S olvasom nap-nap után:

"... Mert a szerelem erősebb a halálnál!"

Megállok... az ápolt kerten, a sok virágon, eszembe jut a Márta, a gazdagságban, fényben maradt, szerelmetes asszony. Úgy hallottam, hogy még egyre gyászol... látom gyakran, nap-nap után a temetőben; hoz a sírra sötétszín ibolyát, örökzöldet az örök szerelmes asszony. Csak itt, itt van jól, a csendességben a temetőben, amikor leborul a kert talajára, a gyönge teste össze sem gyűri a virágokat. Zokog, jajveszékel be a sírba:

- Miért hagytál itt... Ferenc... édes... édes?... - Látom, mint hentereg, mint vágja a körmeit a nyakába. Mint hasad egy apró félhold vérből a nyakán. Szép, még mindig szép, bár lesoványodott, bár beesett az arca. S itt volna vége a férje sírján, itt esnék össze, itt halna meg ő is, ha nem kísérné az első segéd. Szikár, hórihorgas legény; itt is, ott is egy-egy csomóban szőr az arcán, mint fűcsomó az ugaron. Csitítja, csendesíti az asszonyt, aztán elvonja gyöngéden, s mennek haza karonfogva. Úgy megy Márta, mint a részeg, tántorogva a fájdalomban. Majd-majd leroskad, úgy van mindig, mintha most menne vissza először a Kerbán Ferenc hangja mellől. A hórihorgas, csúnya legény alig bírja a karját. Hanem azért csak mennek... mennek. A temető kapujánál kocsi várja őket...

Aztán otthon újból megkezdi a gyászt. Az ablakai keletre nyílnak... keletre van tőle a Kerepesi temető. Hát ott áll az ablakában, oda sír keletre, oda jajveszékel, hívja, csalogatja édes szóval haza az ebédhez, csalogatja szerelmetes szóval haza az éjjelre. Még mindig kettőnek terítenek, kettőnek vetik az ágyat. És ezenközben egyedül, elhagyatva az asszony, ha fényben, ha gazdagságban is. Néha-néha úgy tetszik, mintha hallanám a sírását, amikor ott állok egyedül a Kerbán Ferenc örök kertje mellett... hiszen ide küldi az asszony, hát elzúg idáig tompán, mélységesen.

Fáj ez a panaszlás... hát megyek el. Kijutottam a fasorból... íme, kevesebb fa, s több sír. Egész nagy mező behantolva... itt-ott még friss, zöldellő hantok, messzebb mintha sok-sok domborodnak a tágas talaj hátán. Elfelejtett halottak... maholnap szántani, vetni fognak felettök... s édes kenyér lészen az elporhadt testükből, bizonyára édes egy egész családnak. Szegényes, ferde fakeresztek... kit érdekel: ki van alájok temetve? Koldusok, proletárok, szegény diákok, lóvasúti konduktorok, kintornás asszonyok, apró gyermekek... Ám egy-egy sírhoz mégis el-eljárnak. Nap-nap után jön egy öregasszony, bepityereg gyermekes fuldoklással egy egész sor hantot. Úgy látszik, csak ő maradt meg az egész családból. Rak virágot, koszorút ide is, oda is... csinálja gyulladásos szemekkel, ráncos kezekkel a halottas háztartását... köszöntöm néha, visszaköszönt ő is. Hát a köszöntéséből, a vén szemeiből, a fonnyadt, színtelen ajkáról látom, hogy ugyanolyan érzése van, mint nekem. Elfogja az öröm, hogy él, míg olyan sok ember meg van halva, elfogja az édesség, hogy egészséges, míg olyan sok ember már nem is lesz beteg többé.

*

Ma is a temetőben jártam, kószáltam a halott fővárosban, az előkelő márványoszlopok, családi sírok, szegényes fejfák között.

S ma is csak ott voltak mindannyian az ismerős halottak s az ismerős élők. A munkások, az építészek, a búcsúztató pap, a kertész, az őr, a temetőnek őre, az öregasszony, a fiatalasszony, Kerbán Ferenc özvegye.

Sohasem láttam ennyire lesújtva. A hórihorgas legény, az első segéd, csak úgy cipelte... alig, alig bírta már. A nagy koszorúkat is ő hozta, s ledobta a sírra... láttam, hogy haraggal, elfojtott dühvel dobja le. Aztán láttam, hogy néz jobbra is, balra is, alig jár ember a temetőben. Nem látott senkit, úgy tudta bizonnyal, hogy egyedül van egészen. Hát hirtelen megragadta az asszonyt, s fékevesztett vággyal, vadul, kétségbeesetten, megcsókolta az ajakát. Néztem az asszonyt, a fényben, gazdagságban maradt asszonyt, a szerelmetes, a gyászoló Mártát... Egy percbe múlt... s úgy, mintha az élete, mintha minden szomorúsága, minden gyásza fúlt vón' bele - adta vissza a csókot őrjöngőn, ott tartva az ajkát hosszasan, sokáig, a hórihorgas, csúnya legény ajkán.

"... Mert a szerelem erősebb a halálnál" - olvastam később, séta közben, a Kerbán Ferenc sírján, az odafagyott szalagokról.

Forrás: A Hét 1892., III. évf.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése