Szerelmi és bordalok - Christopulostól (1772–1847)

A KÖLTŐ

A könyvem’ összecsapva
S az iskolát elhagyva,
Haza felé tértemben
Ide s tova lebzseltem.

És ekkoron egy helyen
Jön Eros velem szemben,
És kérdi a tudományt,
Miből szeretnék okmányt.

Költészet az, feleltem,
Költészetet miveltem
Évek hosszú során át,
Tanulva a szabályát.

És mindennek daczára
A sok tanulás ára,
Hogy egy sorocska méret
Se ér szerencsés véget.

Oh! Bárgyu te, kiált rám,
A mestered hibás ám,
Ki nem tudva a módját,
Csépeltet veled polyvát.

De tőle tova menve
És engemet követve,
Megtanítlak merőben
Pillanatnyi időben,

Kérek azonban egyet,
Minek előtte kezded,
Hogy csókolja meg ajkad,
S barátságunk’ fenntartsad.

Ha, mondám én, elég ez
Díjul az egyeséghez,
Ím, mester, itt az ajkam,
Tedd meg a próbát rajtam.

És átkarol legottan,
Megcsókol meghatottan,
Ő csókomnak bérlője,
S most én vagyok költője.

ÖREGSÉG

Ám a hajzatod már gyérül,
Athanasios, s fehérül,
Ám hullasd a könnyeket!
Híved Eros is azt mondja,
Hogy öreg vagy, s másra gondja,
Most már isten te veled!

Búcsuzz el az ifjuságtól,
Csókjainak a lángjától,
Mondj le róluk azonnal;
Megtagadás kényszer-elvét,
Öregségnek fanyar élvét
Izleld immár haszonnal.

Nem illik a megtört vénnek
Sem a virág, sem az ének
Földi útja alkonyán;
Élted sirba esteledik,
Most a halál özeledik
Zordon charos csónakán.

Készülj el hát még a mára
Javad hagyva távozásra,
Mondjon ajkad búcsuszót;
És lemondó bánatoddal
Csak a könnyüt vidd magaddal
Mint csekély vigasztalót.

VIGASZ

Ám a hajzatom ha őszül,
Lelked azért minek bőszül?
Minek is bánt szine már?
Talán a fehér öldököl?
Vagy miatta visszahőköl
A leány, ha csókra vár?

Hiszen Erosnak virága,
Rózsabokor minden ága
A nyitástól hófehér;
S még ha piros is a szine,
És piroslik minden íze,
Bévegyül fehéres ér.

S Aphrodite myrtusának
Myrtusbokra zöld ágának
Zöld levelei között
Csupa fehérebbnél fehér
Virág nő, mely hóval felér,
s bujálkodik lomb mögött.

S maga Zeus is, a nagy isten,
Szép Lédáért fölhevülten
Hattyú leve egykoron,
Hogy mutassa mindenklépen:
Fehér hajat akar épen
Az Eros mindenkoron.

Így hát csak hadd fehéredjem
Bármennyire, föl se veszem,
Épenséggel nem búsít;
Minél inkább fehéredem,
Annál dúsabb a kellemem,
S Eros még jobban hevít.

BORÖNTÉS

Héj! Ide gyorsan!
Töltsetek sorban!
Hadd iddogálunk,
Míg lábon állunk!

Csutorám járjad,
Borod kitárjad,
Jer ölelésre,
Bírj csevegésre!

Gondok és bajok,
Ti gyilkos rajok,
Helyetek nincsen,
Menjetek innen!

Hasztalan inség,
El veled innét,
Kroesus a voltom,
Semmi se gondom!

És a mint hittem,
Úr vagyok itten,
És a mint tudtam,
Rám ki se mukkan!

Héj! Ide gyorsan!
Bort újra sorban!
Hadd iddogálunk,
Mig lábon állunk!

TANULÁS

Mit tanulsz úgy mint a kába
Esztelenséget hiába,
Hogy legyen agyad tele,
Hogy lásd, mi az alpha, béta,
És a gamma, delta, zéta,
S a tudós elmélete?

Kérdem tőled: mit nyersz véle,
Hogyha ragyog elméd éle,
S bölcs léssz akármekkora?
Talán bizony föl sem fogod,
Hogy te is elpusztulsz legott,
Mint akármely ostoba?

Hagyd el ez a dőreséget,
Vizsgálj inkább hordó-léket,
Mely csurogva élvet ád,
S megtanít majd jobban inni,
Megragadva kiürítni
Egy hajtásra egy kupát,

Hogysem a könyveket dúljad,
Légy azon, hogy ezt tanúljad,
Nem a bölcs elméletet,
Nem firkából tudást merni,
Nem a vízből habot verni,
Nem tudós nyögéseket.

A BÉKA

Drága zengő csemete,
Kurutyoló béka te,
Szürcsölve a tó levét
Kiáltod a brekekét.

Én meg szürcsölve a bort,
Serlegemmel ülve tort,
Fák között virányon át
Éneklem a tralalát.

Jőjj hát, igyunk közösen
Halálunkig szüntelen,
És nevessünk, a világ
Hogy járja a bolondját.

Az életnek ostoba
Mindenféle sok java,
Legyen is bár csoda szép:
Italunkhoz semmiség.

Görögből fordította: Percz Vilmos
Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve. Kolozsvárt, 1893.

Anakreon dalai

- Fordította Bedőházy János –

 

Anakreon, a téjoszi dalnok, talán az egy Homért kivéve, eleitől leginkább vonzotta az újkor minden népeinek műfordítóit; nem csoda, - a bor és szerelem, melyekről ő oly édesen dalol s oly könnyű vidám kedéllyel, a legáltalánosabb érzelmek soha ki nem apadó és sehol nem ismeretlen forrásai. Nálunk magyaroknál is mindig igen kedves volt Anakreon. Csokonai, a legrokonabb szellem hozzá, fordított is belőle, utánozta is. Más fordítói is akadtak, többi közt Szabó Károly s újabban Ponori Thewrewk Emil; emez a legteljesebb Anakreont adta, egészen alakhű fordításban, még a töredéket is, amik után fennmaradtak a s kétségeseket is, melyek Anakreonnak tulajdoníttatnak, vagy tőle elvitattatnak. Ponori Thewrewk Emil Anakreonja, kritikai jegyzeteivel, a tudomány minden igényeinek megfelelő s amellett hűsége és csinossága által irodalmilag is jeles fordítást. – Bedőházy János, kitől néhány anakreoni dal évek előtt a Kisfaludy-társaságban is be volt mutatva s ott is tetszést nyert, a műfordító egyik erényére, a formai (külső) hűségre nem tart igényt, ő az Anakreon (róla is nevezett) egyenlő méretű, negyedfél jambusos – természetesen rímetlen – sorait modern versalakkal, ötödfeles és négyes jambusokkal váltakozó s keresztrímekkel ellátott négysoros strófákkal helyettesítette. Az anakreoni vers ugyan magában is megközelíti (minden más szkhémánál inkább) a modern ízlés formáit; de bizonyos, hogy a rím – mai nap – elengedhetetlen a lírai dalban, minden népköltészetben; s ezért a Bedőházy változtatását nem rosszalhatjuk, sőt helyeselhetjük. S még inkább azt, hogy ő választott formájában könnyen, sőt eleganciával mozog s Anakreon vidám, s mégis érzelmes hangulatát s egész lelkét jól és szépen adja vissza. Keze alatt természetesen megnyúlik, kibővül kissé az anakreoni dal, veszít tömöttségéből, sokszor egyszerűségéből is; de egész szellemes hangulata megmarad; s a dalok amellett, hogy modern ízlésűek, igen csinosak és jól olvastatják magukat. Hisszük, hogy Bedőházy két könyvecskéje (melyet Imre Sándor ref. kollégiumi nyomdája Marosvásárhelytt ízlésesen állított ki s mely Csikiy Lajos ottani könyvárus bizonyában 1 frt 20 kr ár mellett jelent meg) kedvenc olvasmányul s hártyaborítékával csinos asztaldíszül is fog beválni. Ízelítőül egy párt közlünk belőle:

 

Az asszonyokról

 

Nézd, a természet a bikának

A küzdelemre szarvat ad,

Kemény patát a paripának,

Az oroszlánynak karmokat.

Gyors lábat ád a gyáva nyulnak,

Tanitja uszni a halat,

S repülni tenyerén tanulnak

A légbe’ fönn a madarak.

A férfit felruházza ésszel,

S a nőkről megfeledkezik?

Őket se hagyja puszta kézzel,

Szépséget osztogat nekik.

Hej! fegyver nincs is ily hatalmas,

Hiába kelnél ellenük:

Mit érne harczi tüz? mit a vas?

Leverne bűvölő szemük.

 

A lánykához

 

Ne fuss úgy homlokom havátul,

Kedves leányka, oh maradj!

Bár éltem rég a nyár szakán tul,

S te el sem érted még nyarad’.

De oh! sohajtanál ugy értem,

A mint sohajtok érted én!

Nézd; íme e virágfüzérem,

Pirúló lány, neked szedém.

A rózsa napkelet hevében

Ott fekszik a liljon haván,

 S szinök nem illik egybe szépen?

Ép’ ugy, a mint te s én babám!

 

A szerelem bélyege

 

Lovak csipőjén sütve bélyeg,

Hogy tudd kinek tulajdona,

Hogy mással össze ne cseréljed,

Fegyvert visel a katona.

Ki a szerelmes, rátekintek,

Egypercz se tölt s megismerém:

Szivébe nézek, egy picziny jegy

Van ott beégve balfelén.

 

Aggkorban

 

Fejem megőszült, fürtjeimnek

Fehérlik minden szála im,

Szép ifjuságom búcsut intett,

Az aggkor nyomja vállaim’,

És tünni látom, hej! örökre

Az élet legszebb idejét,

Rágondolok s hej! sirva, nyögve

Tekintek, zord halál, feléd!

Oh mert setét a sirnak éje,

Hová ijesztő út vezet,

Mert a ki már leszállt a mélybe,

Az vissza sohsem érkezett.

 

Forrás: Képes Folyóirat - Vasárnapi Ujság tüzetekben I. kötet. Bp. Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda

1887.

Aristophanes (i.e. 446-i.e. 386): Lysistrata a nőkhöz

Mit tesz a nő ma, aki korszerű?

Tükörbe néz, vesz egy rövid ruhát

legújabb pároszi divat szerint,

a száját daimonosra festi ki,

a haját szőkére, ma így divat.

Mert mi kell egyéb? Egy jó mutatós,

felül mélyen kivágott kis ruha,

egy kis nyalánkság, fésű, fityegő,

hajtű, habselyem, szemöldökszedő,

szeplőmulasztó, körömcsiszoló,

vörös szájfesték, sárga haj,meg egy

sisak rá: s meg van mentve a haza.

Emőd Tamás szabad fordítása

Forrás: Új Idők XLIII. évf. 50. sz. 1937. december 12.

Alkaiosz (i. e. 621-i. e. 560): A hajó

Immár a szél járása sem ismerős,

mert erre is hullám hegye hömpölyög,

amarra is, mi meg középen

csak vitetünk a sötét hajóval,

a vad viharral küzdve ahogy tudunk.

Már árbocunkat nyalja a víz körül,

s egészen elszakadt a vászon,

nagy lyukakat mutat ó vitorlánk.

Lazult a horgony is...

(Ford.: Trencsényi-Waldapfel Imre)

Viharos tengeren hányódó hajó képét festi elénk a költő: sötét, kilátástalan a helyzet. Minden összeesküdött a hajó ellen: a természet elemeinek tombolása teljes pusztulással fenyegeti az ember készítette eszközt. A helyzet sötétségét a költő egy jelzőcserével eleveníti meg: nem a vészt hozó tenger a sötét, hanem a hajó. A tengeren hánykolódó hajó képe nem volt különleges látvány a görögök számára: tengeri, hajós népek voltak, akik kereskedelmüket, háborúikat, utazásaikat a vízen bonyolították. Ám van eben a viharvert hajóidézésben valami különös: annak ellenére, hogy a veszélyeztetettséget a mozgást jelentő igék halmozásával érzékelteti a költő, s így az egészet mozgásban lévőnek kellene látnunk, a kép valahogy mégis: állókép. Mitől lesz azzá? A folyamatos jelen idejű igéktől, amelyek azt sugallják: ez tartós állapot, így van, és ez az így van állapot örökre megőrződik.

Az eredeti görög szövegben az első sor tükörfordításban így hangzik „Nem ismerem a szelek helyzetét, állását.” Ez a mondat kélt ponton tér el a magyar tolmácsolástól. Elsőként azzal, hogy a verskezdő, a leghangsúlyosabb szó első szám első személyű igealak, így a költő válik a cselekmény főszereplőjévé, bár ezen a különös hajón senki sem cselekszik, s így nem is főszereplő a szó szoros értelmében, hiszen senki nem tesz semmit a veszélyben. Ez is erősíti az állóképjelleget. És fontos a második eltérés is, a magyarban ugyanis széljárásról esik szó, azaz a szél valamerről valamerre fúj, innen oda jár. Ám a görög szöveg a legstatikusabb szót használja: sztaszisz, vagyis állás, helyzet. Tehát nem ismerem a szelek állását. A szelek beálltak valamilyen irányba, amelynek helyzetét a költő nem tudja.

Ettől Kezdve fokozatosan ölt állóképjelleget a mozgalmas tengeren sodródó hajó képe. Jobbról és balról egyaránt hullámok verdesik, tehát egyenlő erők hatnak rá ellenkező irányokból, így érezhetően nem mozdul ki ebből a helyzetből. Meg is határozza a pozícióban a helyet a költő: középen van a hajó. Ott is marad, a folyamatos kétoldali támadás következtében. Az egy helyben maradás, a kimozdulni képtelenség érzékeltetésére a verskezdő cselekvő ige (nem ismerem) után már szenvedő igéket sorakoztat a költő: a görögben a hullám hömpölygése is szenvedő-visszaható jellegű, szemben a magyar”hömpölyög” cselekvő igével, s a magyarban idegenül, szinte bántóan ható „vitetünk” alakot a fordító azért vállalta, hogy érzékeltesse a tehetetlen sodródást, amit a görög szenvedő igével fogalmazott meg.

Az „ahogy tudunk” cselekvő kifejezés a görögből teljesen hiányzik. Az ezt követő ige cselekvését sem az egyes szám első személyből átmenet nélkül titokzatos többes szám első személlyé váló, a mi személyes névmással összefogott emberek végzik, hanem a fenékvíz, amely körbenyaldossa a vitorlát. Ezután a görögben nincs ige, csak egy nominális szerkesztésű, hiányos mondat: rongyos és szakadt a vitorla. Majd egy visszaható, tehát félig szenvedő jelentésű ige zárja a verset: „lazul” a horgony. A harmadik szakasz csonkán maradt első sorában szereplő „lazul” ige igazít el talán a legjobban a kép értelmezésében: a horgonyt a tengerfenéken szokták rögzíteni, ezzel teszik helyhez kötötté a hajót, hogy el ne szabaduljon. Ha a horgony lazul, ez a fenyegetettség újabb mozzanatát hozza a képbe. De még nem történt meg ez az esemény, a „lazul” ige jelen ideje ugyanúgy hozzátartozik az állókép időtlenségéhez, mint a többi igéé. Az állókép jellegén nem változtat, ám tartalmilag fenyegetőbbé teszi a képet. Az állandósító jelen idővel, az emberi cselekvés kizárásával, az emberi akarattól független történés folyamatossá tételével válik a mozgókép állóképpé, ezáltal a veszély, a bizonytalanság és a félelem állandóvá.

Ez a megállított mozgókép, mondhatni, mintegy pillanatképben rögzített állapot jelzi azt, hogy a vers nem egyszerűen egy tengeri viharban sodródó hajóról szól. Hiszen akkor természetesen kínálkoznék a veszélyben lévő emberek fokozott cselekvésének, próbálkozásainak leírása, valami jelzés a kifejlet felé: jó esetben remény a menekülésre, rossz esetben beletörődés a pusztulásba. De nem: ez a kép se pozitív, se negatív irányban nem mozdul el, lényeges, hogy megvalósíthatatlan állapotot rögzítsen. És ettől válik a vers önmagán túl mutatóvá, ezért gondolkodtatja meg olvasóit több mint kétezer éve, mert nem pusztán arról van benne szó, amit ábrázol.

Egy léthelyzet megvilágítására kitalált tökéletes kép, allegória született, amely a történelem – és a költő politikai érzékenységének – ismeretében könnyen érthetővé válik: a polgárháború sújtotta Mütiléné képe a vízen hányódó hajó, amit a kép megelevenítésének pillanatáig úgy-ahogy rögzített, szilárd állapotban lehetett tartani, most viszont egyensúlya megbomlott. Az állam-hajó ellensége a városra támadó háború-háborgó tenger. Akörül folyik ugyan vita a klasszika-filológiában, hogy az egész államot félti-e Alkaiosz, vagy csak a szívének kedves mütilénéi arisztokráciát, de az allegorikus értelmezés lényege sosem volt kétséges. Hajóhasonlathoz nyúlni egy tengerölelte sziget költőjének nem rendkívüli lelemény. De megtölteni a hasonlatot az érzéki látványnál többet sejtető tartalommal és elvont gondolkodásra valló költői képpé alakítani, már igazi, újszerű költői teljesítmény.

Hogy miért volt egyértelmű már a kortársak számára is, hogy a viharvert hajó képe nem egyszerű tájkép vagy egy tényleges élmény puszta leírása, nehezen eldönthető kérdés, hiszen a vers töredékesen maradt ránk. Nem tudjuk, tartalmazott-e további részében valami utalásfélét arra, hogy „ez a hajó az állam hajója”. Annyit tudunk csak, hogy Alkaiosz többször élt hajóhasonlattal, ha nem is ily részletessel, és azt is bizonyosan tudjuk, hogy Alkaiosz vérbeli politikus költő volt, akit feltehetőleg mélyebben érintett az állam veszélybe sodródása, mint egy megnevezetlen embercsoporttal hányódó alkotmány sorsa.

A megnevezetlen embercsoport, amelyet a mi személyes névmással a közösséggé fog össze, ismét olyan utalás, amely arra mutat: nem konkrét hajótöréstől félnek egy adott hajó meghatározott utasai, hanem olyan közösség van veszélyben, amelyhez tartozónak érzi magát a költő, légyen bár ez a közösség az egész állam avagy csak az arisztokrácia. Mindez a homály, jelzésszerűség (ki utazik a hajón, merre visz a hajó útja, miért nem szegül szembe az elemek tombolásával az utazók társasága) arra vall, hogy a szinte naturalisztikus pontossággal részletező kép nem azonos önmagával. A hajó hozzátartozott a görögség mindennapi életéhez. Hogy sorsát, veszélynek kitettségét már igen korán vonatkoztatták a hajó építőjére s az úton társára, az emberre, az könnyen belátható.

Már Homérosz is alkotott hajóhasonlatot, igaz, valódi hasonlatként és egészen más hasonlítói viszonyban. Ő vívódó lelkiállapot érzékletessé tételére használja a hánykódó hajó képét:

és rátört, valamint hullám tör a fürge hajóra,

hogyha növesztik a felleg alatti szelek, s a hajót már

mind beborítja a hab, s a szelek szörnyű sivítása

vásznai közt sír-rí, s a szivükben félve remegnek

mind a hajósok; mert csöpp híján már odavannak:

így tépelődött most az akháj kebelekben a lélek.

(Ford.: Devecseri Gábor)

A homéroszi példát (Iliász, XV. ének, 624-629. sorok) feltehetően ismerte Alkaiosz, hiszen igen hasonlóan formálja meg képét az Iliász viharverte hajójának képéhez. Újítása abban rejlik, hogy nem hasonlatot alkotott, hanem olyan államallegóriát, amelyet sokan követtek az ókortól napjainkig.

Az i. e. 3. századi arisztokrata költő, Theognisz önmaga és rétege elszegényedésére, az arisztokrácia leromlott állapotának jelzésére veszi át az alkaioszi allegóriát. Megoldása azonban jóval átlátszóbb, „lólábasabb”, mint Alkaioszé, hiszen le is írja benne azt az állapotot, amire a hajóallegóriát megvilágításként alkalmazta, s még ki is kacsint a versből: a szakértő kormányos említésével a városi kormányzat elűzésére utal.

Merni vizet nem akarnak, s átcsap a tenger a bárka

mindkét széle felől; egy is alig menekül

meg, ha ez így megy ezeknél; elküldték a szakértő

kormányost, ki hajónk mesteri őrszeme volt

(Ford.: Kerényi Grácia)

Láthatjuk: Alkaiosz képe tömörebb, talányosabb, költőibb; ha a fennmaradt részt vesszük teljes szövegnek, érthető, miért nevezte őt Dionüsziosz Halikarnasszeusz „a tömörség és az erőteljes báj” képviselőjének.

Pindarosz XII. olümpiai ódájának 3-5. soraiban is fellelhetjük a tengeren küszködő hajók képét, melléállítva a szárazföldi háborúk pusztítását. Lucretiusnál is feltűnik a kép (A természetről,II. 1-6. sorok); ám itt szembeállításként jelenik meg a szárazföldről a tengeri vihart néző, nyugodt és boldog ember, aki úgy áll távol a bajoktól, mint a látott tengeri vihartól. Alkaiosz allegóriáját a maga teljességében veszi át Horatius, és beépíti művébe Alkaiosz többi hajó-utalását is, és nem bízza az olvasóra allegóriájának megfejtését: Az államhoz címet adja költeményének. A nála oly gyakori második személyű megszólítással a hajóhoz (tehát az államhoz) fordul, és óvja a vihartól (azaz a belharcoktól).

Elsősorban Horatius ismeretén keresztül került be a világirodalomba az alkaioszi hajóallegória – a görög irodalom és költészet csak a reneszánsztól vált újra ismertté Európában -, és olyan közkedveltté lett, hogy példáit sorakoztatnunk sem kell. Csak egy magyar vonatkozású érdekességre hívnánk fel a figyelmet: 1789-ben, a francia forradalom évében Kazinczy egyik levelében (Levelek, I. 345) utal a hasonlóságra a hajóval megjelenített res publica és a válságos napokat élő nemzet sorsa között.

Az alkaioszi vers mindössze kilenc sora (két teljes alkaioszi strófa és a harmadik kezdősora) szép példája annak, miként hatol be az elvont gondolkodás a költészetbe, és miként hozza létre a költői kép új típusát, a hasonlaton túlnövő allegóriát, amelynek lényege, hogy egymásra vonatkoztathatóvá teszi az érzékileg ábrázolt valóság mögötti elvont gondolatot.

SZEPES ERIKA

ALKAIOSZ (i. e. 630 k. – i. e. 570 k.) ógörög költő.

Arisztokratacsaládból származott, a politikai életben való tevékeny részvételt családi hagyományként folytatta. Életéről biztos adataink nincsenek, egyes források szerint volt Thrákiában, Boiótiában, sőt talán Egyiptomban is. 400-nál több töredéke maradt ránk, részint ókori szerzők (főként Athénaiosz) idézésében, részint a homok konzerválta papiruszokon. A hellenisztikus korban még tízkönyvnyi művéről tudtak, ez több mint kétszerese a horatiusi életműnek. Büszkeség, pompakedvelés, az élet és a bor szeretete, a harc programszerű kultusza – ezek költészetének fő vonalai.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers 9-14. old. – Lord könyvkiadó Bp. 1995.)