Immár a szél járása sem ismerős,
mert erre is hullám hegye hömpölyög,
amarra is, mi meg középen
csak vitetünk a sötét hajóval,
a vad viharral küzdve ahogy tudunk.
Már árbocunkat nyalja a víz körül,
s egészen elszakadt a vászon,
nagy lyukakat mutat ó vitorlánk.
Lazult a horgony is...
(Ford.: Trencsényi-Waldapfel Imre)
Viharos
tengeren hányódó hajó képét festi elénk a költő: sötét, kilátástalan a helyzet.
Minden összeesküdött a hajó ellen: a természet elemeinek tombolása teljes
pusztulással fenyegeti az ember készítette eszközt. A helyzet sötétségét a
költő egy jelzőcserével eleveníti meg: nem a vészt hozó tenger a sötét, hanem a
hajó. A tengeren hánykolódó hajó képe nem volt különleges látvány a görögök
számára: tengeri, hajós népek voltak, akik kereskedelmüket, háborúikat,
utazásaikat a vízen bonyolították. Ám van eben a viharvert hajóidézésben valami
különös: annak ellenére, hogy a veszélyeztetettséget a mozgást jelentő igék
halmozásával érzékelteti a költő, s így az egészet mozgásban lévőnek kellene
látnunk, a kép valahogy mégis: állókép. Mitől lesz azzá? A folyamatos jelen
idejű igéktől, amelyek azt sugallják: ez tartós állapot, így van, és ez az így
van állapot örökre megőrződik.
Az
eredeti görög szövegben az első sor tükörfordításban így hangzik „Nem ismerem a
szelek helyzetét, állását.” Ez a mondat kélt ponton tér el a magyar
tolmácsolástól. Elsőként azzal, hogy a verskezdő, a leghangsúlyosabb szó első
szám első személyű igealak, így a költő válik a cselekmény főszereplőjévé, bár
ezen a különös hajón senki sem cselekszik, s így nem is főszereplő a szó szoros
értelmében, hiszen senki nem tesz semmit a veszélyben. Ez is erősíti az
állóképjelleget. És fontos a második eltérés is, a magyarban ugyanis
széljárásról esik szó, azaz a szél valamerről valamerre fúj, innen oda jár. Ám
a görög szöveg a legstatikusabb szót használja: sztaszisz, vagyis állás,
helyzet. Tehát nem ismerem a szelek állását. A szelek beálltak valamilyen
irányba, amelynek helyzetét a költő nem tudja.
Ettől
Kezdve fokozatosan ölt állóképjelleget a mozgalmas tengeren sodródó hajó képe.
Jobbról és balról egyaránt hullámok verdesik, tehát egyenlő erők hatnak rá
ellenkező irányokból, így érezhetően nem mozdul ki ebből a helyzetből. Meg is
határozza a pozícióban a helyet a költő: középen van a hajó. Ott is marad, a
folyamatos kétoldali támadás következtében. Az egy helyben maradás, a
kimozdulni képtelenség érzékeltetésére a verskezdő cselekvő ige (nem ismerem)
után már szenvedő igéket sorakoztat a költő: a görögben a hullám hömpölygése is
szenvedő-visszaható jellegű, szemben a magyar”hömpölyög” cselekvő igével, s a
magyarban idegenül, szinte bántóan ható „vitetünk” alakot a fordító azért
vállalta, hogy érzékeltesse a tehetetlen sodródást, amit a görög szenvedő
igével fogalmazott meg.
Az
„ahogy tudunk” cselekvő kifejezés a görögből teljesen hiányzik. Az ezt követő
ige cselekvését sem az egyes szám első személyből átmenet nélkül titokzatos
többes szám első személlyé váló, a mi személyes névmással összefogott emberek
végzik, hanem a fenékvíz, amely körbenyaldossa a vitorlát. Ezután a görögben
nincs ige, csak egy nominális szerkesztésű, hiányos mondat: rongyos és szakadt
a vitorla. Majd egy visszaható, tehát félig szenvedő jelentésű ige zárja a
verset: „lazul” a horgony. A harmadik szakasz csonkán maradt első sorában
szereplő „lazul” ige igazít el talán a legjobban a kép értelmezésében: a
horgonyt a tengerfenéken szokták rögzíteni, ezzel teszik helyhez kötötté a
hajót, hogy el ne szabaduljon. Ha a horgony lazul, ez a fenyegetettség újabb
mozzanatát hozza a képbe. De még nem történt meg ez az esemény, a „lazul” ige
jelen ideje ugyanúgy hozzátartozik az állókép időtlenségéhez, mint a többi
igéé. Az állókép jellegén nem változtat, ám tartalmilag fenyegetőbbé teszi a
képet. Az állandósító jelen idővel, az emberi cselekvés kizárásával, az emberi
akarattól független történés folyamatossá tételével válik a mozgókép állóképpé,
ezáltal a veszély, a bizonytalanság és a félelem állandóvá.
Ez
a megállított mozgókép, mondhatni, mintegy pillanatképben rögzített állapot
jelzi azt, hogy a vers nem egyszerűen egy tengeri viharban sodródó hajóról
szól. Hiszen akkor természetesen kínálkoznék a veszélyben lévő emberek fokozott
cselekvésének, próbálkozásainak leírása, valami jelzés a kifejlet felé: jó
esetben remény a menekülésre, rossz esetben beletörődés a pusztulásba. De nem:
ez a kép se pozitív, se negatív irányban nem mozdul el, lényeges, hogy
megvalósíthatatlan állapotot rögzítsen. És ettől válik a vers önmagán túl
mutatóvá, ezért gondolkodtatja meg olvasóit több mint kétezer éve, mert nem
pusztán arról van benne szó, amit ábrázol.
Egy
léthelyzet megvilágítására kitalált tökéletes kép, allegória született, amely a
történelem – és a költő politikai érzékenységének – ismeretében könnyen
érthetővé válik: a polgárháború sújtotta Mütiléné képe a vízen hányódó hajó,
amit a kép megelevenítésének pillanatáig úgy-ahogy rögzített, szilárd
állapotban lehetett tartani, most viszont egyensúlya megbomlott. Az állam-hajó
ellensége a városra támadó háború-háborgó tenger. Akörül folyik ugyan vita a
klasszika-filológiában, hogy az egész államot félti-e Alkaiosz, vagy csak a
szívének kedves mütilénéi arisztokráciát, de az allegorikus értelmezés lényege
sosem volt kétséges. Hajóhasonlathoz nyúlni egy tengerölelte sziget költőjének
nem rendkívüli lelemény. De megtölteni a hasonlatot az érzéki látványnál többet
sejtető tartalommal és elvont gondolkodásra valló költői képpé alakítani, már
igazi, újszerű költői teljesítmény.
Hogy
miért volt egyértelmű már a kortársak számára is, hogy a viharvert hajó képe
nem egyszerű tájkép vagy egy tényleges élmény puszta leírása, nehezen
eldönthető kérdés, hiszen a vers töredékesen maradt ránk. Nem tudjuk,
tartalmazott-e további részében valami utalásfélét arra, hogy „ez a hajó az
állam hajója”. Annyit tudunk csak, hogy Alkaiosz többször élt hajóhasonlattal,
ha nem is ily részletessel, és azt is bizonyosan tudjuk, hogy Alkaiosz vérbeli
politikus költő volt, akit feltehetőleg mélyebben érintett az állam veszélybe
sodródása, mint egy megnevezetlen embercsoporttal hányódó alkotmány sorsa.
A
megnevezetlen embercsoport, amelyet a mi személyes névmással a közösséggé fog
össze, ismét olyan utalás, amely arra mutat: nem konkrét hajótöréstől félnek
egy adott hajó meghatározott utasai, hanem olyan közösség van veszélyben,
amelyhez tartozónak érzi magát a költő, légyen bár ez a közösség az egész állam
avagy csak az arisztokrácia. Mindez a homály, jelzésszerűség (ki utazik a
hajón, merre visz a hajó útja, miért nem szegül szembe az elemek tombolásával
az utazók társasága) arra vall, hogy a szinte naturalisztikus pontossággal részletező
kép nem azonos önmagával. A hajó hozzátartozott a görögség mindennapi életéhez.
Hogy sorsát, veszélynek kitettségét már igen korán vonatkoztatták a hajó
építőjére s az úton társára, az emberre, az könnyen belátható.
Már
Homérosz is alkotott hajóhasonlatot, igaz, valódi hasonlatként és egészen más
hasonlítói viszonyban. Ő vívódó lelkiállapot érzékletessé tételére használja a
hánykódó hajó képét:
és rátört, valamint hullám tör a fürge hajóra,
hogyha növesztik a felleg alatti szelek, s a hajót már
mind beborítja a hab, s a szelek szörnyű sivítása
vásznai közt sír-rí, s a szivükben félve remegnek
mind a hajósok; mert csöpp híján már odavannak:
így tépelődött most az akháj kebelekben a lélek.
(Ford.: Devecseri Gábor)
A
homéroszi példát (Iliász, XV. ének, 624-629. sorok) feltehetően ismerte
Alkaiosz, hiszen igen hasonlóan formálja meg képét az Iliász viharverte
hajójának képéhez. Újítása abban rejlik, hogy nem hasonlatot alkotott, hanem
olyan államallegóriát, amelyet sokan követtek az ókortól napjainkig.
Az
i. e. 3. századi arisztokrata költő, Theognisz önmaga és rétege
elszegényedésére, az arisztokrácia leromlott állapotának jelzésére veszi át az
alkaioszi allegóriát. Megoldása azonban jóval átlátszóbb, „lólábasabb”, mint
Alkaioszé, hiszen le is írja benne azt az állapotot, amire a hajóallegóriát
megvilágításként alkalmazta, s még ki is kacsint a versből: a szakértő
kormányos említésével a városi kormányzat elűzésére utal.
Merni vizet nem akarnak, s átcsap a tenger a bárka
mindkét széle felől; egy is alig menekül
meg, ha ez így megy ezeknél; elküldték a szakértő
kormányost, ki hajónk mesteri őrszeme volt
(Ford.: Kerényi Grácia)
Láthatjuk:
Alkaiosz képe tömörebb, talányosabb, költőibb; ha a fennmaradt részt vesszük
teljes szövegnek, érthető, miért nevezte őt Dionüsziosz Halikarnasszeusz „a
tömörség és az erőteljes báj” képviselőjének.
Pindarosz
XII. olümpiai ódájának 3-5. soraiban is fellelhetjük a tengeren küszködő hajók
képét, melléállítva a szárazföldi háborúk pusztítását. Lucretiusnál is feltűnik
a kép (A természetről,II. 1-6. sorok); ám itt szembeállításként jelenik meg a
szárazföldről a tengeri vihart néző, nyugodt és boldog ember, aki úgy áll távol
a bajoktól, mint a látott tengeri vihartól. Alkaiosz allegóriáját a maga
teljességében veszi át Horatius, és beépíti művébe Alkaiosz többi hajó-utalását
is, és nem bízza az olvasóra allegóriájának megfejtését: Az államhoz címet adja
költeményének. A nála oly gyakori második személyű megszólítással a hajóhoz
(tehát az államhoz) fordul, és óvja a vihartól (azaz a belharcoktól).
Elsősorban
Horatius ismeretén keresztül került be a világirodalomba az alkaioszi
hajóallegória – a görög irodalom és költészet csak a reneszánsztól vált újra
ismertté Európában -, és olyan közkedveltté lett, hogy példáit sorakoztatnunk
sem kell. Csak egy magyar vonatkozású érdekességre hívnánk fel a figyelmet:
1789-ben, a francia forradalom évében Kazinczy egyik levelében (Levelek, I.
345) utal a hasonlóságra a hajóval megjelenített res publica és a válságos
napokat élő nemzet sorsa között.
Az
alkaioszi vers mindössze kilenc sora (két teljes alkaioszi strófa és a harmadik
kezdősora) szép példája annak, miként hatol be az elvont gondolkodás a
költészetbe, és miként hozza létre a költői kép új típusát, a hasonlaton
túlnövő allegóriát, amelynek lényege, hogy egymásra vonatkoztathatóvá teszi az
érzékileg ábrázolt valóság mögötti elvont gondolatot.
SZEPES ERIKA
ALKAIOSZ (i. e. 630 k. –
i. e. 570 k.) ógörög költő.
Arisztokratacsaládból
származott, a politikai életben való tevékeny részvételt családi hagyományként
folytatta. Életéről biztos adataink nincsenek, egyes források szerint volt
Thrákiában, Boiótiában, sőt talán Egyiptomban is. 400-nál több töredéke maradt
ránk, részint ókori szerzők (főként Athénaiosz) idézésében, részint a homok
konzerválta papiruszokon. A hellenisztikus korban még tízkönyvnyi művéről
tudtak, ez több mint kétszerese a horatiusi életműnek. Büszkeség,
pompakedvelés, az élet és a bor szeretete, a harc programszerű kultusza – ezek
költészetének fő vonalai.
(Forrás: Száz nagyon
fontos vers 9-14. old. – Lord könyvkiadó Bp. 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése