Tolsztoj levele Romain Rollandhoz

Január 29-én ünnepelte az egész európai szellemi világ Romain Rolland-nak, a nagy írónak és nagy európainak 60. születésnapjai. Ebből az alkalomból az iró német kiadói, a müncheni Kurt Wolff, a frankfurti Rütten & Loening, a müncheni Georg Müller és a zürichi Rotapfel-Verlag a költő tiszteletére egy nagyon szép kiállitásu Almanachot adtak ki (Der Romain Rolland Almanach), amely Eugen Lerch-nek a költő munkásságát méltató hosszabb tanulmánya mellett néhány igen fontos és érdekes dokumentumot közöl Rolland életéből. Igy pl. Malvida von Meysenburg profétikus feljegyzéseit Rollandról, magának a költőnek önvallomásait, amelyekben visszatükröződik a nagy európai „világlelkiismerete”, amely Európa legválságosabb pillanataiban mindig megszólalt, hogy a népeket felrázza. De legérdekesebb talán a több Romain Rolland fényképpel és autogrammal díszített szép kiadványban Tolsztoj lev le, amelyet 1887-ben írt az akkor még csak 21 éves Romain Rolland-nak, válaszul a fiatal diák egy levelére. Rolland már akkor nagy hódolója volt Tolsztojnak, akinek akkor jelent meg a „Mit kell hát tennünk" cimü irása, a csak szórakoztató művészet ezen autodaféja, E könyv hatása alatt írt Rolland Tolsztojnak, aki egy 38 oldalas francia nyelvű levélben válaszolt. Nagyon jellemző dokumentum ez a levél Tolsztojra. Már maga a tény is, hogy a világhírű író egy ismeretlen fiatal embernek, akitől semmit nem várhat és akitől semmi tartani valója nincs, ráér, rá akar érni egy neki idegen, tehát nehéz nyelven 38 oldalas választ írni.

E levélből közöljük a következő érdekes részleteket:

„Kedves testvér! Megkaptam első levelét. Lelkem mélyéig meghatott. Könynyekkel szememben olvastam végig. Szándékom volt, hogy mindjárt felelek, de nem értem rá s pedig annál kevésbé, mivel, nem is szólva a nehézségről, amelyet érzek, ha franciául kell írnom, igen hosszasan kellett volna irnom, hogy megfeleljek kérdéseire, amelyek legnagyobbrészt egy félreértésen alapulnak.

Kérdéseire, amelyek így hangzanak: miért van az. hogy a testi munka boldogságunk lényeges feltételei egyikének látszik? Le kell-e mondani önkénytesen a tudományos és művészi tevékenységről, amelyet összeférhetetlennek lát a testi munkával?

E kérdésre megfeleltem úgy, amint tudtam, a Mit kell tennünk ? c. könyvemben, amelyet úgy tudom, franciára is lefordítottak. A testi munkát soha sem tekintettem princípiumnak, hanem egyszerüen az erkölcsi alapprincipium oly természetes alkalmazásának, amelyre minden őszinte ember rá kell, hogy jöjjön,

A testi munka erkölcsileg szükségszerünek látszik a mi romlott társadalmunkban — ez u. n. civilizált emberek társadalmában — egyedül azért, mivel e társadalom legfőbb hibája a testi munkától való szabadkozás s a szegények, tudatlanok és szerencsétlenek testi munkájának kihasználása anélkül, hogy e munkáért hasonlóval fizetnénk meg.

A mai társadalom keresztény, filozófikus vagy humanitárius elveket valló emberei őszinteségének első próbaköve az igyekezet, amellyel ezen ellenmondásból kiutat keresnek.

A legegyszerübb és legkézenfekvőbb eszköz, amely oda elvezet, a saját személyünk gondozására irányuló testi munka vállalása. Soha sem fogok hinni annak az embernek keresztényi, filozófikus vagy humanitárius meggyőződéseiben, aki éjjeli edényét egy szolgálóval üritteti ki.

A legegyszerübb és legrövidebb erkölcsi parancs úgy hangzik, hogy oly kevéssé szolgáltassuk ki magunkat mások által, amennyire ez csuk lehetséges és annyi szolgálatot tegyünk másoknak, amennyire csak képesek vagyunk. Követeljünk másoktól a lehető legkevesebbet és adjuk nekik a lehető legtöbbet.

Ez a formula, amely értelmet ad létünknek és a boldogság, amely belőle következik, megold egyszerre minden nehézséget, azt is, amely Önt nyugtalanítja : aktivitásunkból mennyit áldozhatunk az intellektuális tevékenységnek, a tudománynak és müvészetnek.

Alapelvünk szerint csak akkor va gyunk boldogok és elégedettek, ha meg vagyunk szilárdan győződve arról, hogy cselekedetünk hasznos másoknak. Azoknak megelégedése, akikért cselekszünk, egy többletöröm, amelyre nem szabad számitanunk és amely nem szabad, hogy befolyásoljon cselekvésünkben. Az a szilárd meggyőződés, hogy nem cselekszem haszontalant, se rosszat, hanem másoknak jót, ez a meggyőződés boldogságunk alapfeltétele.

S ez hajtja a morális és őszinte embert önkénytelenül arra, hogy előnyt adjon a testi munkának a tudományos és müvészi munka felett: mert a könyv, amelyet irok s amelyhez szükségem van a nyomdászok munkájára, a szimfónia, amelyet komponálok s amelyhez szükségem van a muzsikusokra, a kísérletek, amelyeket végzek s amelyekben szükségem van azoknak a munkájára, akik az eszközöket csinálják, a kép, amelyet festek s amelyhez szükségem van azokra, akik a festéket és a vásznat csinálják — mind e munkám lehet hasznos az emberek számára, de lehet — mint a legnagyobb része — teljesen haszontalan, sőt ártalmas is. S mialatt mind e kétes hasznosságu dolgot csinálom s hozzá felhasználom még mások munkáját is, a munkák végtelen hosszu sora áll elöttem, amelyek mind kétségtelenül hasznosak a többieknek s amelyek elvégzésére nincs szükségem mások munkájára : egy teher, amit el kell vinni valaki helyett, aki fáradt, egy föld, amelyet meg kell szántani beteg gazdája helyett, egy bekötözendő seb s ezer és ezer egyéb teendő, amely körülvesz bennünket s elvégzése nem kiván idegen segítséget és amely közvetlen örömöt okoz azoknak, akikért tettük. Egy fát elültetni, egy borjut felnevelni, egy kútat kitisztitani, mindezek kétségtelenül másoknak hasznos foglalatosságok, amelyeket kell, hogy egy őszinte ember elébe helyezzen azoknak a kétes értékü foglalkozásoknak, amelyek a mi társadalmunkban az ember legmagasabb és legnemesebb hivatásának vannak kikiáltva.

A testi munka mindenki kötelessége és boldogsága ; a szellemi munka kivételes tevékenység, amely csak azoknál lesz kötelesség és boldogság, akik rá hivatottak. A hivatottságot felismerni és bebizonyítani pedig nem lehet csak azokkal az áldozatokkal, amelyeket a tudós vagy a müvész érte hoz, amikor feláldozza nyugalmát és jólétét, hogy hivatásának élhessen. Egy ember, aki továbbra is eleget tesz kötelességének s keze munkájával tartja fenn magát s ennek dacára pihenőjéből és álmából lop el, hogy szellemileg alkosson, ez az ember bizonyságot tesz hivatottságéról. Ellenben az az ember, aki kivonja magát a minden emberre kötelező testi munka alól s a szellemi munka iránti hajlandóság ürügye alatt parazita életet él, az az ember sohasem fog csak áltudományt és álmüvészetet produkálni.        

(z. n.)

Megj.: Az 1926-os lapszám betűhűségével

(Forrás: Korunk 1926. márc.)