Dallos Sándor: Aranyszőrű kanca

Egy időben rávette magát a falura a táltosló. Vannak jó táltosok is, ámbár a táltos mind veszedelmes, mert valamikor embernek szánta őket a teremtő hatalom s csak mivel pörbe kezdtek, hogy hát a madárnak szárnya van, az embernek meg nincs, parancsolta az Isten, de még az ősi, lóba a lelkeiket, miért is éppen úgy beszélnek, mint az ember, magyarul s szeretnének emberek lenni, azért böstörködnek. Mert leginkább tusakodó lelkek. No, azért vannak jó táltosok is, akik fejet hajtva viselik a sorsukat és jószívvel szolgálnak az embernek, hogy a lótesttől megszabaduljanak, mert ha ezer évig panasz nélkül szolgálnak, végén felvehetik az embertestet, hanem a jó táltos elég ritkaság. Tusakodó szellem a kártékony az csaknem valamennyi, ellensége az embernek a megátkozottsága miatt, pedig a saját fejét kellene a falba verni, mert ő volt engedetlen. S ez a táltos is ilyen lélek volt, amelyik nekivette magát a falunak.

No megjött minden éjszaka, akár esővert, akár holdvilág volt, akár csillagos ég, akár éji felhővándorlás, pontosan éjfélben mindig berúgtatva, akkora patája volt, mint a Szügyi gyerek kalapja, pedig az ugyancsak nagy, mert vízfejű szegény gyerek, csattogtatta a körmit az utcákon s hányta a szikrát a kemény köröm kegyetlenül, mert keményebb a táltos körme a legkeményebb acélnál, rázta a farát, hogy a vacsorája csak úgy kortyogott, mintha a kút nyelne vizet, mert mén ám minden táltos – s nyerített förtelmesen, hogy azt lehetett gondolni, ezer csikó röhög valahol a falu közepén. Gyönyörű széntestű táltos lehetett, de ezt csak úgy gondolta mindenki a nagy fényről, aki a lába nyomát követte, mert kinézni rá a lakásból nem mert senki se s jó lett volna befogni ménnek, mint a jó táltosokat szokták hajdanában, mert csoda csikók vannak tőlük, hanem nem merte volna senkise fejébe akasztani a kötőféket, mert rossz táltos volt és háborgó szellem, mint a rosszlélek.

Rázta hát magát a táltos – a Majlánék felől jött, mert azok a falu szélén laktak s minden este megjött a nagy gyönyörű ménló – s nagy toporzékolás közben egyre ezt kiabálta:

- Ki ne merjen ember jönni elém, mert aki embert látok, azt az ördögnek viszem. Én vagyok az ördög ordonanca.

Azzal szétrúgta a kerítéseket a két hátsó lábával, de egyetlen rúgással, mint a semmit, beszaladt az udvarra, kitaposta a kertben a veteményeket, kirúgta az istálló ajtaját, mint a papírt s a kancák akkor már mind nyihogtak, mert csodaszép gyönyörű mén volt; megbolondultak utána kancák egy szemvillanás alatt s nyerítve várták. Akkor a táltos berontott az istállóba, kiválasztotta a legjobb kancalovat, elharapta a kötőfékjét egyetlen harapással, mint a zabszárat s megindult elől vágtatva és nyerítve és a körmeit szikráztatva s úgy ringott a háta, mint a bársony.

A kanca meg utána, reszketve minden tagjában, de vissza nem fordulva, mert mennie kellett. Reggel aztán úgy találtak rá a falu határában az utolsó fa alatt, csupa tátongó sebbé repesztve a farától a hasáig s a szügyén a táltos patkójának a nyoma belerúgva, mert szügyön rúgta a táltos s a kanca megveszekedett.

No így ment ez tizenkét napnak tizenkét éjszakáján. A táltos minden nap eljött s minden nap elvitte a maradék legszebb kancalovat, de csak nem szánt meg az odajárással. Már csaknem minden szép kancaló odavolt a faluból, valamit tenni kellett hát, mert ha így megyen, egyetlen kancalova sem marad a falunak s a jövő esztendőre nem leszen egyetlen csikó sem.

Vígné, az öregasszony, aki kenni tudott s aki a bíró pajtája mellett való fészerben lakott, azt tanácsolta, hogy egy férfiember, gyónjék és áldozzék meg másnapon nyomban a reggeli harangszó után, szerelje fel magát a szent kereszttel, aki a sekrestyében van s a pap szokta vinni temetésekre s a balkeze ujjára kössön gyűrűt a szentségtartó kendőjének a rojtjából, de ki ne mozduljon a templomból mind éjfélig s bűntelen maradjon, míg csak meg nem hallja a táltosló patáinak a csattogását. De akkor aztán ugorjon ki a táltos elébe, tartsa föl magasra a keresztet, hogy lássa a táltos és a kereszt is szembe nézhessen vele s kérdezze akkor meg tőle, mit kíván. De óvakodjék, mert nincsen több ideje őt miatyánknál, addig tart csak a kereszt ereje a táltossal szemben és míg beszél vele, meg ne szűnjék figyelni közben balkeze gyűrűsujján a szentségtartó kendőjének rojtjaiból font fehér gyűrűt s ahogy az elkezdene feketedni, szaladjon ám csak, ahogy bír, a templomba vissza, mert szűnőben a szent kereszt ereje a táltoson.

No úgy is lett.

Besze Mátyás meggyónt, megáldozott, megőrizte a templomot éjfélig s mikor meghallotta a táltosló körmeinek csattogását, a szent erő jeleivel fölszerelve kiugrott a templomból s bár félt nagyon, hogy a foga is vacogott, erősen eléje vágott a keresztúton vágtató táltoslónak. De megfogyatkozott az erő a térdeiben, mikor a táltost megpillantotta, mert olyan gyönyörű paripát ő még életében se látott, de még csak nem is álmodott róla s a száját nem is nézte. Már csaknem erőt vett rajta a táltos gyönyörű rossz ereje, mikor észbekapott, magasra tartotta a keresztet s azt kiáltotta:

- A templomi kereszt erejénél fogva kérdezlek, táltosló, mit kívánsz?

No megtorpant a ló, felágaskodott a kép hátsó lábára, hogy nekiront Besze Mátyásnak, hanem még le kellett hunyászkodnia a kereszt előtt, hát fújt mérgesen s azt mondta:

- Siess, míg tart a kereszted ereje, azt mondom, mert rossz véged leszen, Besze Mátyás (így megismerte!) Hozzatok ki ide tizenkét zsák zabot a keresztútra holnap, mert szörnyen éhes vagyok s békén hagylak benneteket.

Ahogy ezt mondta, látta ám Besze Mátyás, hogy bal kezének ujján feketedni kezd a szentségtartó kendőjének rojtjából font gyűrű, nosza elugrott hát s jól tette, mert éppen csak be tudta vágni maga mögött a templomajtót, mikor már ott volt a táltos s levágta volna talán vagy elevenen vitte volna az ördögnek.

Másnap hát kitették a tizenkét zsák zabot, amint megparancsolta volt a táltosló s az meg is ette mind egy szemig a nagy étvágyával, de aztán berontott a faluba s megint elvitt egy kancát, mert becsapta őket.

Másnap tizenkét zsák rozsot vittek ki neki, de olyanképpen jártak.

Harmadnap tizenkét zsák tiszta búzát, de azzal se különben.

Akkor maga a bíró állt ki, Csapó Döme, első ember a faluban s két szép kancáját siratta már a táltoslótól. Ellátta magát a vallási erővel, hasonlóképpen Besze Mátyáshoz s a többiekhez s mikor éjfélben legjobban zengett a táltosló körme a keresztúton, kitoppant eléje. De neki is csaknem a szíve megállt olyan gyönyörű volt a paripa, hanem a száját ő sem látta, mint mind a többiek se, mert az orrlyukából fényt fújt a ló s erre a fényre nézni nem lehetett. A keresztet azonban magasra tartotta a bíró. No kapálni kezdett erre a lábával a táltos s rákiáltott mérgesen:

- Mit állsz az utamba s mit kívánsz tőlem Csapó Döme?

Őt is megismerte.

S Csapó Döme nagy hangon, mert első ember volt és bátor, hogy az egész faluban visszhangzott a hangja, így válaszolt:

- Azért állok utadba és azt kívánom tőled táltosló, mondd meg igazán a váltságot s eridj innét. Harminchat zsák gabonánk az étvágyadat bánja.

Akkor megállt a toporzékolásban a táltosló, olyan gyönyörű lett testében, mint a leggyönyörűbb álom s azt mondta, de olyan szomorú hangon, ahogy csak ember beszélhet:

- Megmondom neked az igazat Csapó Döme, ide hallgass. Tudod, hogy én is lélek vagyok, mint te, csak elkárhozott, hát halld meg: nekem a nyakamon a sörényem között egy színaranyból való szál van, ez az én jelem. Táltosló vagyok, jól tudod mi az, hát én megmondom neked, hogy a lovaitok között egy olyan kancát keresek, akinek szinte egy színaranyból való szál van a sörényében, mert ez az én párom. Ha ezt a kancát kikeresitek és idehozzátok nekem holnapra, elmegyek vele és többet semmi bántódástok nem leszen.

Ezt mondta a táltosló igen bús emberi hangon, mert hiszen emberi lélek volt benne, mint a táltosokban minden s Csapó Döme még meg is sajnálta és csaknem megveregette a nyakát, mert a lovat is igen szerette s az embert is.

- Itt leszen a kanca – felelte neki barátságosan – holnap éjfélben itt leszen, hacsak a mieink közt van, megnyugodhatsz.

De ahogy ezt kimondta, látta ám, hogy a gyűrű feketedni kezd az ujján, nosza elugrott s időben tette, mert alig hogy bevágta a templomajtót, ott volt nyihogva a táltos, még a körme nyoma is ottmaradt az ajtón, ahogy megrúgta.

De a váltság megvolt s kezdték keresni a kancát, akinek egy arany szál van a sörényében. Hanem nem találták. Minden kancalovat átvizsgáltak a faluban, de egynek sem volt aranyszál a sörényében,s így nem mentek semmire.

- Mi lesz már most? – kérdezte nagy búsan Csapó Döme, a bíró, aki immáron két kancáját siratta, mert érezte, hogy nem múlik így el a veszedelem.

Akkor azt mondta Szabó Finta, aki púpos volt és bádogos és a templomtorony golyóját szokta négyévenkint aranyozni:

- Fössük meg egy kanca egy szál sörényit aranyra s az legyen a táltosló párja! Én mondom, pedig értem a mesterséget s meg is föstöm.

Hát előhoztak egy gyönyörű sárgaszőrű kancát, nem is volt kélt éves még egészen és mént még nem ízlelt. Szabó Finta hát nekiállt, kikeresett egyetlen szál szőrt a sörényéből a lónak s befestette arannyal reggeltől este egész addig, míg csak le nem ment a nap. No de ez idő alatt meg is festette úgy, hogy az éppen olyan volt, mintha valóságos aranyból lett volna, még az órás is azt mondta rá, pedig az értett hozzá,mert az volt a mestersége neki.

Este hát kötőfékre vették a festett szőrű kancát, Csapó Döme kivezette a keresztútra s hosszú száron kikötötte egy fához, hogy az árok szélén legelhessen, mert hosszú volt az idő éjfélig s a ló mindig eszik. Maga meg hazament, lefeküdt szépen s várta, hogy mi lesz. De nemcsak ő várta, hanem várta az egész falu, mert az adó nagy teher, hanem a táltosló még nagyobb teher volt rajtuk.

No meg is jött az éjfél s föl is hallatszott nyomban az útról a táltosló körmeinek a zengése s hallani lehetett, hogy az állat úgy jön kényesen táncolva, mint a vőlegény, mert hogy megígérték neki az aranyszőrű kancát s házasodni jött. Végig is vágtatott a táltosló a falun, mint a szélvész, utána meg a festett szőrű kanca fényesen és a testében forrón áradozva, mint a menyasszony, de csak éppen a falu határáig vágtattak, mert ott megálltak s hallatszott, hogy a táltosló nagyot ordít, egy szörnyűt dobbant, a festett szőrű kanca meg olyan rémségeset sikított, hogy egyszerre mindenki tudta, vége van neki s nyomban vágatott is vissza rettentő haraggal a táltosló a faluba. Egyetlen rúgással rapityóra törte a Csapó Döme kerítését, mintha csak villám zúzta volna össze, kirugdosta a kertben a virágokat, vágta a port, hogy a csillagok is elsötétedtek tőle, aztán bezúzta lángoló orrával az ablakot s bekiáltott a házba, de olyan hangon, amilyet még ember nem hallott.

- Becsaptál Csapó Döme, de ki nem fogsz rajtam, mert azt mondom neked, hogyha a lovaitok közt nem találtátok meg az aranyszőrű kancát, akkor a leányaitok között kell lennie az én páromnak, mert lélek vagyok én is és csak annyit tudok, hogy az én párom ebben a faluban rejtezkedik! Holnapra hát készítsétek el menyegzőre a leányzót, akinek a hajában egy szál arany hajat találtok s hozzátok ki nekem éjfélre a keresztútra, mert feleségül veszem. És csak annyit mondok neked, Csapó Döme, hogyha ki nem hozzátok, elpusztítom az egész falut! S most már a kereszt se használ, azt mondhatom!

Avval megfordult és elvágtatott. A körme még jó tíz perc múlva is csattogott utána.

Reggel hát kimentek az emberek megkeresni a festett szőrű kancát s meg is találták a falu határában az utolsó fa alatt, hanem farától egész a szügyéig ketté volt a teste repesztve, mintha úgy hasították volna föl s a friss húsát nagy rajban ették a legyek.

Akkor visszamentek az emberek a faluba s elkezdték keresni a leányzót, akinek egyetlen aranyhajszál van a hajában, vagyis a táltosló párját. Reggeltől késő délutánig keresték, teméntelen leányhajat átvizsgáltak s már éppen csüggedni kezdtek, mikor megtalálták a színarany hajszált a Majdán Veron hajában, aki a falu végén lakott s mondhatni a környéken is talán a legszebb leány volt.

- No – mondta nagy szomorúan Csapó Döme, a bíró és még a könny is kiesett a szeméből, mert hogy a legszebb leány volt a Majdán Veron s ilyen sorsra adatott szegény – no, vess magadra keresztet, leányom s készülj el, hogy a táltosló máma éjfélben feleségül veszen.

- Jaj – mondta a Majdán Veron s szép orcája elsápadt, mint a viola -, jaj, hogy megszülettem, én táltosló felesége nem leszek!

Leesett térdre ott, a könnyeivel kezdte áztatni az orcáját s olyan sírásba fogott, hogy az egész falu hangos lett tőle. Úgy sírt, hogy a hátán megszakadt még az inge is, s az asszonyok és leányok is mind vele sírtak, mert tudták, mi sors vár rá.

Az emberek is sajnálták, mert a legszebb leány volt, de nem lehetett mit csinálni, mert a táltosló elpusztította volna az egész falut.

Így hát a az asszonyok elkezdték szépen megmosdatni a leányt, mint illik, szagos szappanokkal, a haját is szépen megkenték, tiszta gyolcsinget adtak rája, fehér selyemruhát, kezébe éppen rozmaringot tettek s hajára menyasszonyi fátyolt, mikor megjött Csejke Jóska a mezőről, aki a mátkája volt a leánynak, éppen nem régen jött meg a három esztendei katonáskodásból s azon volt, hogy hamarosan megházasodik és aki semmit se tudott még az egész dologról. Már arról, hogy a Majdán Veron lenne az aranyhajas. Hát amint meglátta, hogy a mátkáját esküvőre öltöztetik, csak elsápadt s azt kérdezte:

- Kinek öltöztetik menyasszonyi ruhába ezt a leányt?

- Bizony a táltoslónak – felelte igen szomorúan Csapó Döme, mert a szíve nehéz volt a bánattól -, a táltoslónak fiam, aki ma éjszaka felségül veszi és ez ellen semmit se tehetünk.

- No – azt mondta a legény s erre akkorát ordított, hogy a felhők is megremegtek tőle – barmok maguk, nem emberek, ha ilyet csinálnak s megijednek egy koszos lótól, mégé ha táltos is! Hát csak vezessék ezt a szép leányt oda, de annyit mondok, én is ott leszek s megfogom én azt a táltost s elverem mint a dögöt, ha az ördög lelke van is benne. Kantárt adjanak nekem, fejszerszámot, meg zablát!

De senki se adott neki semmit, mert senki se mert már akkor a táltosló ellen cselekedni. Azért hát bement a szíjgyártóhoz, maga vágta ki a legerősebb bőrből a kantárt meg a fejszerszámot, aztán bement a kovácshoz és zablát kalapált, de olyan erőset, amilyent ló szájába e földön még nem adtak. Késő estig hallatszott a kalapácsának csengése s éppen besötétedett, mire elkészült a munkával s a szörnyű zablát beleszíjazta a fejszerszámba, hogy ott kint ne kelljen majd sokat bajlódni vele.

Akkor kiment, megmosdott, tiszta ruhát vett el, áldást kért a paptól s éppen sós vízben áztatta a kezét, hogy erős legyes és meg ne csússzék benne a szíj, mikor talpig feketében hét asszony vitte a menyasszonyi ruhás mátkáját nagy sírás közt, a keresztút felé, hogy a táltosló feleségül vehesse. Akkor megtörölte a kezét, kilépett a kapun s elindult mellettük. A szíve csaknem megszakadt, de egy szót se szólt, míg csak meg nem látta a leányt. Az mikor meglátta,fölzokogott keservesen:

- Isten veled, édes mátkám – mondta – sirassál meg! Hű feleséged lettem volna, de immár a táltosló vesz engem feleségül.

Erre a szóra a legény elkezdte szörnyűségesen csikorgatni a fogát.

- Ne félj édes mátkám – azt mondta -, ne félj! A fák gyökereinek ereje nagy, de mind a karomban van! A hegyeknek ereje még nagyobb, de az is az én karomé! Az egész világ ereje óriási, de miattad az is az enyém! Elvégzek érted a táltoslóval!

Többet nem szóltak, csak szívükből nézték egymást, érezve a sötét alatt, míg ki nem értek a keresztútra. Ott az asszonyok menyasszonyi fátyolból készült lágy kötéllel kézen fogvást egy fához kötözték a leányt, akinek a táltoslóhoz kellett feleségül mennie, de hosszú kötelet hagytak, hogy szépen le is feküdhessék, gyöngéden pihenhessen. Akkor mind a heten hétszer keresztet vetettek rája, megcsókolták az orcáját, elbúcsúztak tőle és visszamentek a faluba, nehogy még itt érje őket a táltosló. A legény meg ott volt kedvesen a leánnyal, gyenge fűből ágyat tépett neki, lefektette, a feje alá párnát kakukkfűből hozott, hogy szép szagos legyen, hasonlóképpen a szerelemhez, amelyet iránta érzett, el is altatta szépen, lapulevéllel legyezte, mert verejtékes volt a homloka szegénykének s szentjánosbogarat tett a fűbe a feje alá, hogy fényes álma legyen, mintha az égi bárányfelhők ereszkedtek volna le rá s azok mesélnének neki. És csak az ujját érintette az ujjával a mátkájának gyöngén, hogy úgy érezzék csak egymást, mint az összehajló virágok.

Így voltak ott ketten az éjszaka csöndessége alatt, a füvek áradozva illatoztak körülöttük, a csillagok meg mentek, iszonyú halkan karcolva az eget a fejük felett, mintha valami távoli bogarak vándorolnának nagy menetben valahová a roppant firmamentomon.

Ám sokáig nem lehettek így, mert éjfélt jeleztek a csillagok s akkor egyszerre megzendültek az úton a táltosló körmei. Úgy zengtek, mintha ezer fejsze csapná a követ s a leánynak alig volt annyi ideje, hogy felálljon s lesimítsa térdén a menyasszonyi szoknyát s a legénynek, hogy a szerszámmal s a zablával a bokor mögé ugorjon, mikor már megjelent habos szüggyel a táltosló és olyan szép volt, amilyen még sohase, talán még szebb az embernél is; olyan szép, amilyen csak táltosló lehet. A szőre vakított, a dereka ringott, gyönyörűséges állat volt: menyegzőre jött. Fekete volt, most látszott, mint a korom,de fényes, mint a csillag s a nyaka sörényében úgy villogott az aranyszál, mint a csodáknak az ere. Ahogy meglátta a leányt menyasszonyi ruhában, odament hozzá, de csöndesen, csak hogy meg ne ijessze, kímélte, mint a vőlegény, csak a szeme volt olyan, mint az égő parázs.

- Eljöttem szép menyasszonyom – mondotta olyan megpróbált és olyan emberi hangon, hogy a fák is megreszkettek tőle -, a születésem óta kereslek. Ülj fel a hátamra, gyere velem és boldogok leszünk!

De akkor a leány megmerevedett egész testében, mint a Kő-Mária, falfehér lett, hogy nem lehetett az arcát a ruhájától megkülönböztetni s azt mondta fennhangon, mintha esküdne, csak a szál aranyhaja ragyogott ki a fátyol alól fényesen:

- Az Isten nekem életet ne adjon, ha táltosló felesége leszek!

A táltosló erre sírni kezdett, mint az ember s azt mondta:

- Ezer éve és három hónapja, hogy kereslek a világ térségén, lélek van bennem, jól tudod, hisz lám, sírok is, ami a lélek jele s szépen kérlek, légy a feleségem. Hiszen lélekből indul a szerelem.

- Nem leszek! – mondta a leány mereven, mint a szobor. – Csak a halotti testemet kaphatod meg, mert kést hoztam magammal és a szívembe mártom, hogyha csak hozzám is érsz!

A táltosló akkor megremegett, fény lövellt ki a szemeiből s akkorát ordított, hogy az utijelző kő megrepedt tőle és nekirontott a leánynak, hogy talán a hátára dobja, de akkor kiugrott a legény a bokorból kezében a szörnyű szerszámmal s odarohant rettentő bátran.

- Megállj te táltosló – kiáltott szörnyű nagyot -,megfoglak én, fejedbe vágom a kantárt s elverlek mint a dögöt, de a mátkám el nem viszed!

Azon nyomban eléje is ugrott, hogy a fejébe vágja a szerszámot és szájába nyomja az iszonyú kemény zablát, amit délután kovácsolt, de ahogy mindezt tette volna, rémülve látta meg, hogy hiába erőlködik, mert nincsen alsó szájaszéle se alsó állkapcsa a táltoslónak. Csak orra van, meg felső szájaszéle és fejrésze rendesen, de az alsó szájaszéle a csontokkal és a fogakkal nincs sehol és a zablával, akit délután kovácsolt, így nem megy semmire. Abban a szempillantásban tudta már, hogy elveszett s felkiáltott:

- Uram Jézus, a kezedbe ajánlom magamat!

S már vágta is le a táltosló. Vére szétfreccsent, derék húsa elegyedett a porral, a szerszám meg a hatalmas zablával beleröpült a szomszéd vetésbe s belevágódott mélyen a földbe.

Akkor a táltosló, a leány elé dobbant, akinek a kés rémületében kiesett a kezéből, ráfújt erősen s ettől a fújástól a Majdán Veron egyszerre szépséges szép kancává változott, de olyan széppé, amilyet még álomban se igen lehetett látni, hogy a füvek is meghajoltak előtte s elindult engedelmes alázattal a táltosló után. Az emberek, akik bent a házban virrasztottak, csak annyit láttak, hogy a táltosmén patáig habos testtel vágtat végig a falun, akkorákat nyerít, mintha ezer csikó torka zengene vagy a felhőket verné ostorral valaki s nyomában szélnél sebesebben egy gyönyörű szép kancacsikó vágtat, aki valamikor a Csejke Jóska mátkája lehetett, mert gyönyörű szemeiből minden lépésnél nagy könnycseppek hullanak az utca porába.

Biztosan a mátkáját siratta.

Az emberek aztán el is indultak hajnalban a könnyek nyomán, akiket a gyönyörű kancacsikó sírt, míg szélvészt vágtatott a táltosmén után, hogy lássák a dolgok végét, mert a harmatos porban igen jól meglátszottak a könnyek nyomai, de csak a faluszéli magános fáig találtak könny-nyomokat, ahol a széthasadt kancákat szokták találni azelőtt s azon túl nem volt nyom egyetlenegy sem. Lehet, hogy a nap szárította fel őket, de az is lehet, hogy innét már nem sírt tovább Majdán Vera, aki míg ember volt, a Csejke Jóska mátkája volt.

Hogy hová futottak, nem lehet tudni, de több mint bizonyos, hogy a földről kiszállottak. Hol lehet országuk, senkise tudja, csak talán a csillagok. Lehet, hogy a Fiastyúk, de ki nem kottyantaná semmiért se. Csak annyit hallani itt-ott, hogy csupa rezeda ott minden és a citromfű az ember derekáig ér.

(Forrás: Kelet Népe 12. szám 1935. dec.)