Óh, anyám, édesanyám, a múlt mély homályán
ki hívogatsz magadhoz levelek zúgásán;
a szent sírhant fölött, hol bús kripta domborul,
veszejtő őszi széllel akácnak lombja hull,
lágyan susog az ág és szód száll a halk neszen...
Hadd susogjon így tovább, aludj csak csendesen.
Ha meghalok, szerelmem, ne sírjon szép szemed,
szent hársunk gyönge ágát gyengéden törd te meg,
fejemnél majd gondosan gödrébe ássad el,
ráhulló könnyed cseppjén nőjön e síri jel;
hogy árnyalja nyughelyem, tudom, megérzem...
Árnyéka egyre nő majd s én alszom csendesen.
Ha egyszerre halunk meg, így hozza végzetünk,
búját a temetőkert ne ossza meg velünk:
sírunkat ássák ott meg majd a patakparton,
öröklakást minékünk egy koporsó adjon,
hogy mindörökké ott légy, közel, a szívemen...
S míg sírva zúg a víz-ár, mi alszunk csendesen.
(Ford.: Kibédi Sándor)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése