Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan a lassu délelőtt, -
de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!
Az
életmű gyűjtőlencseszerű összefoglalója, az egyik legnagyobb, egyúttal utolsó
formai bravúrja. Radnóti sajátos panteizmusának, a Kaffka Margitról írt doktori
értekezésében megfogalmazott, önmaga elé állított eszmény várhatósági elvének
tökéletesen megfelelő, impresszionizmusát és expresszionizmusát a
klasszicizálással összehangoló verse. A Tajtékos ég című kötetben látott
napvilágot, amelyet még a öltő állított össze 1944. májusában, mielőtt
harmadszor és utoljára bevonult munkaszolgálatra. Végül csak 1946-ban jelent
meg, kiegészülve a fogolytársak megőrizte költeményekkel: köztük volt a Hetedik
ecloga, a Nyolcadik cloga, a Levél a hitveshez, az Erőltetett menet és az A la
recherche..., de nincs köztük a Razglednicák és a Gyökér, mert ezek csak
későbben, az abdai tömegsírból kerültek elő.
„A
szűkszavúság és a feszes forma a költő erkölcse, a játékosság az optimizmusa.
Ez világnézet! – vallotta a költő. Az Erőltetett menet a költészetünkben jól
ismert, de nem túl gyakori, helytelenül nibelungizált alexandrinnak nevezett
sorfajtában íródott, amely valójában a Nibelung-ének nyomán vált ismertté a 12.
században. Maga a „helytelen” megnevezés Tóth Árpádtól származik (bár ő nem
tehet a dologról, hisz a nibelungizált jelzőt idézőjelbe tette), aki maga is
gyakran élt vele elégiáiban, s olyan jambizált alexandrint értett ezen, ahol a
harmadik versláb után egy csonka láb áll; őt követően nevezzük ezt Tóth
Árpád-sornak. Hozzá kell tennünk, Radnóti közvetlenebb formában is találkozott
e sorfajtával, amikor André Chenier és Francis Jammes műveit vagy Walther von
der Vogelweide Ó jaj, hogy eltünt minden című versét fordította.
Nem
gondolható, hogy a Lager Heidenau vagy a bori központi tábor körülményei közt
oly élesen éppen e sorok élhettek a tudatában, de tudjuk, hogy vasárnaponként
előadásokat tartott Arany Jánosról, García Lorcáról, és köztudomású, hogy
hihetetlenül jó versmemóriája volt. A sorközépen kihagyással is hangsúlyozott
cezúrának a foglyok kígyózó menetoszlopát, de ennél általánosabban: az emberi
életút gyötrelmes kacskaringóit is felidéző alkalmazása ott van már a középkori
német költő művében is, amely így kezdődik:
Ó jaj, hegy eltünt minden, hogy hullt le, évre év!
Éltem valóban én, vagy álmodtam itt elébb?
Amit valónak hittem nem volt talán sehol?
Mély álom ringatott el, csak nem tudom mikor.
Ráadásul
az „eltünt minden” motívuma összekapcsolódhat a nem sokkal korábban írt A la
recherche... gondolatmenetével is, amely már címében is utal Proust A la
recherche du temps perdu – Az eltűnt idő nyomában – regényfolyamára. A vers
egésze felidézi a regényt és annak emlékezéstechnikáját, álomkezelését, a
bergsoni önkéntelen emlékezés vagy Apollinaire elveszett múlton való
töprengésének attitűdjét.
A
határozott és arányos szerkezetű vers egymásra válaszoló, egymással vitatkozó
versmondatokból épül fel, egyszerre érzékeltetve egy konkretizálási folyamatot,
a halálmenet-passió utolsó stációinak minden kínját, keserves poklát,
ugyanakkor egy imaginárius táj, egy látomásos múlt s az ebből építhető jövő
álomképét is, eszünkbe juttatva Semprun Nagy utazás vagy Vlagyimos Az őrkutya
című regényének világát. Tökéletesen példázza Radnóti egész költői
magatartását: tájszemlélete fokozatosan mozdul el a valóságos látvány felé, s a
„halálos táj”-ban teljesedik ki, másrészt viszont az irodalom, a költészet
egyre inkább morális hangoltságot kap, életformává, megtartóerővé válik, itt
azt posztulálja, hogy az írástérben hazavágyik a költő, s haza is tudna menni,
de mintha egymásba folyna írás és élet, mintha az írás maga lenne az egyedül
lehetséges élet. S ez érvényes a formára is, amely tartalomkifejező
funkciójával hat: vagy fölerősíti a verbalizált tartalmat, vagy – mint ebben a
műben is – a valóság megélt szörnyűségeivel perel: a klasszicizáló forma
önmagában hordozza a humánum, az emberség vágyát.
Radnóti
nemzedékéről, a Nyugat unokáiról írva új vonásként Babits is a hagyományőrzés
fontosságát, a meglévő értékek klasszicizálását emelte ki. Mindezt Radnótinál a
szükségszerű megszenvedettség hitelesíti, mint Komlós Aladárhoz 1942-ben írt
leveléből is kitetszik: „... A szobám falán három családi kép van, három
fénymásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata,
ugyanerről a festményről külön a fej és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett
festményének másolata az öreg Kazinczyról... nagy-nagy dédnagybátyáim ők. S
rokonom a hitét váltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista
Kölcsey, a katolikus Vörösmarty vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő vagy Füst
Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi személyével látott Horatius
éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid irály, Ésaiás, vagy Jézus,
Máté, vagy János stb., rengeteg rokonom van... magyar költő vagyok, rokonaimat
felsoroltam, s nem érdekel (csak gyakorlatilag, „életileg”), hogy mi a
véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek, Horthy Mikinek, Féjának vagy
Sós Endrének. Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én nemzetem nem kiabál le a
könyvespolcról, hogy: mars, büdös zsidó! Hazám tájai kinyílnak előttem... S ha
megölnek? Ezen ez sem változtat.”
Ahogyan
írás és élet egymásba folyni látszanak, úgy csúsznak át egymásba a feleselő
lehetőségek: a vívódás és gyötrődés egy döntés imperativusát jelzik, ezt is
szimbolizálhatja a cezúrák adta út, amely az élet és halál, a nosztalgia és
tragédia közti választást feltételezi, csakhogy nincs döntés, a költő „csak”
érvel, hol az egyik, hol a másik mellett. Már a vers szinte himnikus
keretessége is bizonyítja, bolondnak nevezve azt, aki vállalja az életet, a
poénban pedig megfogalmazva a mégis-vállalást. A vers egésze azonban egy
patthelyzet, időtlen argumentálás: ugyanannyi érv szól a halál, mint az élet
mellett, s ez a patthelyzet feloldhatatlannak látszik, az időkezelés előre és
vissza is utal: a káosz és chronosz között is választani kellene. Döntéseink
mindig a jövő felé irányulnak, mint Radnótinál is, az elképzelt jövő egy, a
múltból táplálkozó idill. Ez nem más, mint az eclogák vershelyzete: a modern
bukolika, de egy jövőbe vetett idill.
Többen
tették fel azt az egyébként történetietlen kérdést: vajon, ha életben marad,
megírta volna-e Radnóti a kilencedik eclogát? Nem tudjuk, annyi azonban
bizonyos, hogy megírhatta akár az Erőltetett menetben is, ha nem a vers íratja
magát a költő által, ha az idill nem elégizálódik. Nem sokkal halála után,
mintegy helyette Trencsényi-Waldapfel Imre meg is írja a Kilencedik eclogát,
azután Keresztury Dezső az „Erőltetett menet” (sic!) című versét, Szilágyi
Domokos pedig a Törpe eclogát.
Remény
és reménytelenség váltják egymást a Radnóti-versben, mert még jövőképe is
bizonytalan, innen a jövőt megfogalmazó állandó feltételes mód, mert
gyávaságnak érzi a halálvárást („s hiába hívja árok, maradni úgyse mer”), pedig
valójában ez az életösztön érvényesülése, a már-már görcsös ragaszkodás az
élethez. Innen, hogy a jövőről úgy ír, mintha múlt lenne, innen, hogy mintha
egy fordított Hamlet-monológot olvasnánk: a háború, a halál felé vezető utat
dinamikus, mozgást jelentő igékkel érzékelteti, a rímként, enjambement-ként megállított,
kimerevített pillanatot pedig tartós cselekményt idéző igékkel fejezi ki,
mintha az idő lelassításától várna segítséget („s árnyékot írna lassan a lassu
délelőtt”). A korai versek itteni mívessége azonban az életben való hitet
sugallja, mint a „múlt-jövőt” elképzelő, szinte túlzottan is csilingelő,
maníros jelzős szerkezetek (például: „a béke méhe zöngne” – más versben talán
még giccsesnek is éreznénk, itt azonban elfogadja tudatunk, mert érezzük,
milyen erőkkel kell szembesítenie az élet vállalását).
Hogy
Radnóti mennyire nem a halálba rohanna, hanem az életet választaná, arra jó
példa szerelemvárása, az, ahogy egyik enjambement-ja él a kiemelés
funkciójával. Felidézi-elképzeli az otthont, a kerteket: „a lomb között
gyümölcsök ringnának meztelen”, s itt egy pillanatra megáll a versmondat, hogy
aztán a következő sorban folytatódva, a sorkezdésben eszébe juthasson a
„meztelen” határozóról az otthon, a nő, a szerelem testisége, a feleség, s így
folytatódjék: „és Fanni várna”. Tulajdonképpen épp e szeretetvágy lendíti át a
verset a remény szférájába: a következő sorokban a telihold képzetével biztatja
magát, amely szintén a nőiség, a teremtés-teremtődés reményt tápláló
szimbóluma: utalás a mitológiára, ahol a Hold istene nő: Hekaté, aki egyúttal
az útnak (l. magát a menetelés útját) és a varázslatoknak is istennője (l. a
vágyott idillt).
Az
ostorcsapásként ható zárópoén szerint külső segítségre van szüksége, ezt
várhatja valamelyik fogolytársától, de távoli kedvesétől vagy barátjától is az
elégia helyzetében, amelyet szeretne idillé varázsolni, hisz az idillhez nem
elég egy ember, feltételez egy környezetet, legalább valakit, aki maga is bízni
tud és reményt is ad, ezért szólal meg a két felkiáltójeles imperativus:
„kiálts rám! s fölkelek!” Kinek ne jutna eszébe az Ószövetség vagy Újszövetség
egy-egy kijelentése, mint a bénát járni parancsoló Jézus szava: „Kelj fel és
járj!” vagy a költő korai verse, a Járkálj csak, halálraítélt!, amely utal is a
„bűntelen” gyermek Jézusra, a táborlakókra, mindannyiunkra, a születéssel
halálraítéltekre. Hogy a vers e zsoltáros poénját hogy olvassuk, az már
szubjektív értelmezés kérdése, az azonban bizonyos, hogy Radnóti belülről,
önmagából táplálkozva – a vergiliusi mintát követve – kínál olyan emberi
lehetőséget, mely „egy bölcsebb, szép halál” alternatíváját hangsúlyozza.
SZIGETI LAJOS SÁNDOR
RADNÓTI MIKLÓS (1909-1944) költő.
Születése édesanyja és ikertestvére életébe került, erre utal majd Ikrek hava
című lírai naplójában. Az egyetemen magyar-francia szakon tanult,
bekapcsolódott a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának munkájába. Kedves
professzora, Sík Sándor pap-költő kérésére katolizált. Többször utazott
Párizsba, kitűnő műfordító, sajtó alá rendezte József Attila korai verseit.
Többször behívták munkaszolgálatra, az elcsigázott, beteg költőt agyonlőtték. A
tömegsír feltárása után viharkabátjának zsebében találták meg a lírájának talán
legértékesebb darabjait tartalmazó „bori noteszt”. A jóság, szelídség, emberség
vágya hatja át egész költészetét.
(Forrás: Száz nagyon
fontos vers 359-362. old. - Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése