Újfajta, izmos szárnyakon indulok,
kétarcu költő, a laza légen át,
nem késem immár én a földön,
szállok, a városok elmaradnak,
s nem ér irígység; szürke, szegény szülők
utóda voltam, s én, akit úgy kegyelsz,
szerette Maecenas, örökké
élek, a Styx vize nem bilincsel.
Lábszáramon már ráncos a bőr s kemény,
hattyú leszek lám, hószinü, csillogó,
s az ujjamon s a vállamon már
lengedező, puha pelyhek ülnek.
Fürgébb irammal, mint amaz Icarus,
elérem én a mord szavu Bosporust,
s hattyúi dallal szállok át a
thrák poron, Afrika pőre partján.
Majd hallja Colchis hangomat és a dák,
ki rejtve retteg marsus erőt, meg a
távol gelon, - s ért majd a hispán
és aki issza a hűs Rhodanust.
Nincs kit temetned, hagyd el a gyászoló,
a csúf jajongást, felzokogó panaszt,
hagyd, hagyd a lármás néniákat
és a fölös temetési pompát.
(Ford.: Kardos László)
Ez
a Horatius-vers az Énekek második könyvének 20. éneke. Lendületes műfordítása a
magyar műfordítás-irodalom egyik gyöngyszeme. Tiszta képben láttatja a földet
elhagyó és távolodásával alakját egyre inkább megváltoztató költőt. Igazi
mitikus metamorfózisnak lehetünk tanúi: az életből eltávozó költő örök életű,
mindig daloló hattyúvá válik, akinek hangja messzi földre száll. Mindenütt
hallják, mindenhol tudnak róla, nincs tehát ok siratásra, hiszen a hattyúvá
vált költőre örök élet vár. Az átváltozás ebben a szövegkörnyezetben csak
látszólag alkalmazkodik a mitikus metamorfózisokhoz: mítoszba öltöztetett
szimbólumot teremt a kép, a költői örökkévalóság szimbóluma születik meg a
versben.
Ám
bármily szép a műfordítás, a filológiai hűség ez alkalommal sem volna
fölösleges: a pontosság nem venné el a vers erejét, hanem tisztább
fogalmiságával, a költő szóhasználatának tökéletes visszaadásával emelné a vers
esztétikai értékét.
Éppen
a lendületes kezdet nem fedi a latin szöveget. A fordító „izmos szárnyakról”
beszél ott, ahol a költő a „tenui pinna” jelzős szerkezetet használja. A tenuis
szótári alakjának első jelentése valóban: vékony, finom, keskeny, sovány és ezek
szinonimái (a versben a szó tagadólag szerepel), ám további jelentései közt ott
találjuk, származásra vonatkoztatva, az „alacsony”, „szegény”
jelentéstartományt is. Horatius a tenius szót más helyütt is használja ilyen
értelemben (Énekek második könyve, 16. ének, 14. sor): „In mensa tenui”, amit
az ókori kommentátor, feltehetőleg alapos okkal, így magyaráz: „hoc est:
paupere”, tehát nem vékony asztalon, hanem szegény asztalon. A tenuis a
származását oly fájón emlegető Horatiusnál egyenértékű a humilisszal, az
alacsonyrendűvel. A kisebbrendűségi érzését levedleni soha nem képes költő így
az alkotói öntudat versét azzal indítja, ami még hatásosabbá teszi a magasra
törő hattyú képét: alacsonyról, szegényes szárnyakkal indul a hatalmas pályára.
Fontos
ez a pontosítás a vers egészének, sőt Horatius egész emberi viselkedésének
megértése szempontjából. Igazolja ezt az értelmezését az 5-6. sor, amely
kifejti a tenuis jelzőt: szegény szülők utóda vagyok, mondja a latin (a
„szürke” az eredetiben nem szerepel), és ez az állapot soha nem kerül nála múlt
időbe. Így írja le például félszeg bemutatkozását Maecenasnál (Szatírák első
könyve, 6. szatíra, 56-60. sorok):
Hogy
megjöttem színed elé, akadozva beszéltem
pár
szót (néma szemérem tiltott sok fecsegéstől),
nem
mondtam, hogy híres apám volt, sem hogy a széles
földjeimen
satureiánus paripán lovagoltam,
csak,
mi valóban voltam...
(Ford.:
Borzsák István)
S
ez a félszeg költő a bensőséges barátság alapján, Caius Cilnius Maecenas (i. e.
70-i. e. 8) valódi művészetértése nyomán és a megtett életút birtokában már
égre törő hattyúnak ábrázolja magát. A hattyú a görög mitológiában Apollón, a
művészet istenének kísérő állata, és Horatius az általa nagyra becsült
Pindaroszt nevezi, születési helyére utalva, dirkéi hattyúnak (Énekek negyedik
könyve, 2. ének, 25. sor). A hattyúvá változás a földről felemelkedést, az
égiekhez való közeledést, a dicsőség felmagasztosító erejét jelenti. De ha
nyomon követjük az első sortól a metamorfózis szakaszait, világossá válik, hogy
a földtől eltávolodás a világtól, az élettől való eltávolodással egyenlő. „Nem
közönséges, nem alantas szárnyak emelnek engem, a kétarcú váteszt a könnyed
levegőbe” – mondja szó szerint az eredeti verskezdet.
A
szárnyak minőségéről már szóltunk. De az első kép még két meglepetést tartogat.
A költő vátesznek nevezi magát – költő és jós, próféta rokonsága az
antikvitásban közismert, ám ritka, hogy valaki önmagát minősítse vátesznek.
Méghozzá kétarcúnak. Az antik kommentár a „biformis” jelzőt úgy magyarázza,
hogy a kétarcúság a költő lírai és epikai vénájára céloz. Sokkal igazabbnak
tűnik a modern szakirodalom álláspontja, mely ezt a magyarázatot „iskolásnak”
minősíti, és a kétarcúságot a már nem az életben, de még a halálon innen lévő
állapottal azonosítja: a lét és a nemlét közti átmenetet érzékeli a jelzőben.
Feltétlenül benne van ez is ebben a világtól búcsúzó képben. De benne van a
múltat és a jövőt egyszerre látó bölcsek kétarcúsága, az antikvitásban
kétfejűként is ábrázolt bölcsességallegóriák, valamint a kétarcú Janus képzete,
aki egyaránt uralkodik az elmúlt óév és a közelítő új felett. „Csak az láthatja
a jövőt, aki ismeri a múltat” – ez az antik gondolat az archaikus kor óta
végigvonul a művészeten is: Odüsszeusznak és a mintájára formázott Aeneasnak a
jövő megtudakolása érekében az Alvilágba kell leszállnia, hogy a halottakat
kifaggassa.
Nem
véletlenül nevezi hát magát Horatius vátesznek: költői feladatával együtt a
jövőbe látás adományával is élni képes és élni akar. És mit vetít elé a látnoki
képzet? A költői örökkévalóság képeit: felülkerekedik a földi világon, nem éri
utol a nagyokat kísérő irigység (ez is hiányzik a fordításból: invidia maior),
és míg Maecenas jelzője pusztán a „kedvelt, mások által szeretett”, addig mellette
is elsuhan a költő – bár hozzá intézi az ódát -, de nem a sötét Styx mély
hulláma nyeli el, hanem felfelé iramodik. A felfelé törés közben történik meg
az átváltozás, melynek fázisait szinte Ovidius részletekben gyönyörködő
stílusában örökíti meg, érzékletesen, majd minden érzékszervünkre ható apró
megfigyelésekkel: ráncos, kemény lábszár, hószínű, csillogó szárnyak,
szállongó, puha pelyhek.
A
szárnyalás mikéntjét a műfordítás így jellemzi: „fürgébb irammal” – ezen a
helyen a szövegkritika által jóváhagyott fordulat ismét mást mond: Kardos
László a „Daedaleo ocior Icaro” változatot fordította (daedalus nevének
említése nélkül, egy nyomatékosító mutatószó betoldásával: „amaz Icarus”), ami
szó szerint ennyi: „a Daedalusfi Icarusnál gyorsabban”. Ám a metrikai szabályok
figyelembevételével (ti. nem állhat szó végi és szó elejei magánhangzó egymás
mellett), a javított szöveg feltehetőleg az eredeteit állította vissza:
„Daedaleo notior Icaro”, amelynek jelentése lényegesen közelebb áll a horatiusi
gondolathoz: „a Daedalusfi Icarusnál híresebben, ismertebben”.
A
különbség fontos: nem a szárnyalás irama érdekli a költőt, hanem a repülést
végző személye : ő, a költő híresebb a mítoszbeli hősnél, akinek bátorsága volt
ugyan, de eredményre nem jutott, maga elé tűzött feladatát nem hajtotta végre.
A költő viszont e verssel carmenjeinek immár második kötetét zárja, s ez, a
szatírák elkészült köteteivel együtt, már elegendő ahhoz, hogy a világ minden
táján híres és ismert legyen. Egzotikus, távoli helységneveket sorol, ezzel a
túlzással erősíti a világmindenségre kiterjedő hírnév gondolatát. S aki ilyen
híres, arra nem vár halál, nem kell gyászolni, nem kell temetni. A költői
öntudat verse ez a mű, amely az Énekek második könyvét zárja. Hangsúlyos helyen
áll, az Énekek egybeszerkesztett három kötetének a közepén. Megteremti a költő
örökkévalóságának szimbólumát.
S
ebben a tekintetben Horatius valóban vátesznek, jósnak bizonyult: azon ritka
ókori költők közé tartozik, akiknek életműve teljességében ránk maradt, méghozzá
a költő saját szerkesztésében, a művek összeállításának általa történt
sorrendjében. Nagyobb dolog ez, mint a ma is álló piramisok fennmaradása: azok
szél- és viharálló, hatalmas kövekből, a költő emlékműve oszló-foszló papíron,
elmosódó betűkből áll össze. A piramisok állnak, anélkül hogy fennmaradásukról
különösebben gondoskodni kéne. Horatius életművét hagyományozni kellett,
utódról utódra örökíteni, hatalmas szellemi munkával. És hogy ez megtörtént, az
annak bizonyítéka, hogy az emberiség felismerte fontosságát, nemcsak azért,
mert azt a költő is meghirdette (s a költői öntudat későbbi megszólalásai mind
visszautalnak a horatiusi előképre, mint Janus Pannonius is), hanem elsősorban
azért, mert olyan életművet mentett meg a kultúrtörténet, amelyben mindenkor,
minden olvasó megtalálja a hozzá szólót, az őt érintőt.
SZEPES ERIKA
HORATIUS FLACCUS,
QUINTUS
(i. e. 65. – i. e. 8.) római költő. Szinte egész élete kiolvasható műveiből.
Apja felszabadított rabszolga volt, aki vagyonra is szert tett, s így a legjobb
tanárokhoz járathatta fiát. Római tanulmányok után Athénba ment filozófiát
tanulni. A philippi csatában katonai tribunusként Octavianus Augustus ellen
harcolt, majd menekülni kényszerült. Visszatért Rómába, az államkincstár
hivatalnoka lett. Később szabin birtokot kapott Maecenastól, s az anyagi
függetlenség és nyugalom biztonságában ezután főként itt élt, alkotott. Nagy
pártfogója mellé temették el az Esquilinus dombon.
(Forrás: Száz nagyon
fontos vers 20-23. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése