Anyám, édesanyám, az időködökön át
S lombzúgáson keresztül szavad értem kiált;
Szentelt sírod fölébe, mohos kriptádra hull
Az akác lombja egyre, a szél rázza vadul
És zúg az őszi akác s a te szavaddal szól...
Örökké zúg a szélben, örökké aluszol.
Ha meghalok, oh, kedves, fejemnél ne zokogj;
A szent és drága hársról egy ágat odahozz,
Ültesd el a fejemhez nagy gonddal ágadat
S patakként szemed könnyét a tövéhez szakaszd;
Megnő a fa s megérzem árnyékát síromon...
Örökké nő az árnyék, örökké aluszom...
És hogyha úgy lehetne, hogy együtt haljunk meg,
Rideg kriptahomályba minket ne vigyenek;
De folyóparton ássák meg a sírunkat ott
És egy koporsóölben pihenjen két halott,
Mellettem lész s mindétig mi együtt nyugoszunk...
Örökké sír a víz s mi örökké álmodunk.
(Ford.: Finta Gerő)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése