2019. máj. 23.

Berend Miklósné (1881-1956): A piombo-kép



(Singer és Wolfner-kiadás. 398 oldal.)

Forró, nyugtalanító atmoszférát elevenít meg ez a nagy társadalmi regény, amely különleges egyének sorsa mellett egy társadalmi osztály képét is megrajzolja és ráadásul a háború előtti évek egyik kultúrpolitikai hajszáját is visszaidézi. A Piombo-kép, Szépművészeti Múzeumunk egyik büszkesége, Pulszky Károly szerzeménye volt. akit a képvásárlás kapcsán, illetve annak ürügyén kipattant politikai uszítás az öngyilkosságba kergetett. Csak halál után sikerült bebizonyítani, hogy ártatlanul  hurcolták meg a zseniális embert. Ennek a kultúrbotránynak az eredeti országgyűlési naplók alapján megírt története a regény nyitánya. A képvásárló államtitkár figurájában nem Pulszky Károlyt – a megtörtént eset szenvedő hősét – írta meg Berendné. Nem is az államtitkár a regény hőse, hanem a leánya, a szenzibilis lelkű, törékeny testű Kápolnay Dolly, aki rajongó szeretettel imádja édesapját. Elkényeztetett, boldog királykisasszonya a budai, legyező alakú, műkincsekkel telezsúfolt palotának. Ebből a pelyhes fészekből zuhan ki a tragédia kipattanásakor. A revolvergolyó, amely apja halántékába fúródik, az ő életét is szétroncsolja. Kegyelemkenyéren él gazdag, szeszélyes nagynénje mellett és úgy érzi: Kápolnay Dolli meghalt, csak a szegény Dórácska él már, akinek létezését  mindig is tudta, akinek félénk, boldogtalan lénye mindig is ott settenkedett az ünnepelt királykisasszony lelkének mélyén, akinek létezéséért vezekelni vágyott sokszor. Ez a lelki kettősség a szociális lelkiismeret szava volt Dollyban, akinek fejlődő értelme felismerte társadalmi osztályának vétkeit. Magányossága, kétségbeesése már-már az öngyilkosságba sodorja, amikor megjelenik Sarlós tanár, a fiatal, kiváló orvos, akitől annak idején apja oly érthetetlenül eltiltotta őt, pedig ez volt az egyetlen ember, aki mellett valahogy úgy érezte magát, mint apja mellett, akiből ugyanaz a mágikus vonzóerő áradt feléje, mint apjából. Sarlós megkéri a kezét és mindketten boldogan készülnek az esküvőre, amikor a férfi váratlanul rádöbben a szörnyű tényre, hogy ők – féltestvérek. Most megérti, hogy az államtitkár – akinek egy felelőtlen vadászkalandja a szép erdésznével az ő életét jelentette – miért tiltotta el tőle a lányát. Borzasztó konfliktusba kerül: nem mondhatja meg az igazat Dollynak, mert az érzékeny lelkű teremtés nem bírná elviselni a csapást és mert nem lökheti vissza őt a cselédsorba, amiből nincs menekvése, ha ő nem veszi feleségül. Magába zárja szörnyű titkát és rászánja magát a házasságra. Nagyon boldogan élnek, mindaddig, amíg Dolly anyának nem érzi magát. Sarlós nem akarja, hogy a gyermek a világra jöjjön, és egyrészt megpecsételje a testvérházasság bűnét, másrészt esetleg nyomoréknak szülessék, a közeli vérrokonság folytán. Dolly ragaszkodik a gyermekhez. A tragikus súrlódások után, félőrülten, beszámíthatatlan állapotban, egy kétes hírű orvosra bízza magát és majdnem belehal a fertőzésbe. Amikor felgyógyul, kitör a háború és Sarlós önként jelentkezik. Keresi a halált, mert nem tud más megoldást bonyolult problémájukra. Az özvegyen maradt Dolly négyévi gyász után, rábeszélésre, férjhez megy régi lánykori udvarlójához, a hideg, merev vezérkari ezredeshez, akit nem férjének, hanem mostohaapjának érez. Kifogástalan, engedelmes feleség, de soha nem érez sem szerelmet, sem közösséget élettársával. Még mindig Sarlóst szereti és  apránként felőrlődnek az idegei, neurózisa annyira elfajult, hogy élő embernek tartja elhalt férjét, akivel találkákra jár… A fantomot hiszi szíve alatt fejlődő gyermeke apjának. az ezredes gyanút fog az asszony érthetetlen viselkedése miatt és kérdőre vonja, mire Dolly azt mondja neki, hogy a gyermeknek nem ő az apja. Elhagyja férje házát és titokban unokanővérénél rejtőzik. Csak a gyermekágyban történt halála után derül ki a végzetes tévedés. Az ezredes most már magáénak ismeri el a gyermeket és a maga képére fogja nevelni azt a lelket, akit anyja arra szánt, hogy kiegyenlítse az ellentéteket és folytassa azt az apostoli munkát, amit Sarlós megkezdett, akiben egyetlen igaz szerelmének beteljesülését látta. Különös, megrázó írás ez a könyv, a kitűnő lélekformáló, merész probléma-boncoló Berendné nagyszerű íráskészségének újabb dokumentuma.

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. Bp., 1938. május 1.

Bozzay Margit: Vörös köd



(Athenaeum-kiadás. 238 oldal)

Határozott írói fejlődést mutat Bozzay Margit (1893-1942) új könyve, úgy a kompozíció, mint a meseszövés szempontjából. Témája a grande passion, az a végzetes, nagy szerelem, amely csak kivételes embereknek jut osztályrészül. A fiatal özvegyasszony, aki férje mellett frigiden élt, beleszeret ügyvédjébe és a „vörös köd”: a szenvedély elfátyolozza előtte az egész világot. Csak a nagy érzésnek él, boldog, mert partnere minden tekintetben megfelel annak az eszménynek, amelyet a férfiről formált magában. Mégis tragikus ez a szerelem, a férfi kötöttsége miatt, és a szerelmes asszony sokat szenved félszeg helyzete alatt. Kínos bujkálnia, kínos titkolnia, mint valami bűnt, azt az érzést, azt a viszonyt, amelyet tisztának, igaznak érez, mert őszinte, nagy érzés, mindenen felülemelkedő kapcsolat. Annyira erős ez az érzése, hogy szívesen vállalná a gyermeket is, a férfitől való gyermeket, még ha a polgári morálnak ellent kellene is ezzel mondania. És itt fordul válságosra a helyzet, mert a férfi nem hajlandó a következményeket vállalni; itt csalódik először szerelmében az asszony, aki ezt a csalódást nem tudja elviselni és a halálba menekül előle. Kár, hogy ezt a kissé lapos befejezést választotta az írónő, aki néhány finom jelenetben érzékelteti a nagy és igaz szerelem érzéseit. A férfiportréban talán túlhangsúlyozza a lelkiismeretlenséget, de az asszony figurája igen jól sikerült.

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. Bp., 1938. május 1.

A bánat hegedősei




Goethe Wertherje nyomán született meg a világfájdalom divatja, amely arra késztette a költőket, hogy érzelmes könnyeket sírjanak és kirekesszék a „finomtalan” vidámság hangjait lírájukból. De akkor külső máz volt a bánat, dísz volt a szomorúság, mesterkélt a keserűség. Ma megdöbbentően igaz mindez és a lélek mélyéről tör fel, mindent elárasztón. A legfiatalabb magyar költőgeneráció jónéhány kötetéből csupa fájdalom, kín, gyötrődés sikolt vádolón a mai kor felé. Majd mind harminc éven alóli költő, de nyoma sincs bennük a fiatalság örömös zengésének, az élet erejét hirdető bizalomnak, a jövőbe vetett hitnek. Végtelen szomorú korkép ez a tizenkét kötet, amelyből a költők visszhangján keresztül a ma kietlen sivársága, nyomasztó sötétsége, reménytelen keserve kopog, mint ólmos eső, vagy börtönfalon a jelbeszéd.

Harcz György (Idegenből idegenbe) póztalan, finom lírája ízléses, mint a kötet kiállítása. A költő rezignált, magányos álmodó – „józan vagyok, mint a beteg, ki illendően beszedi a hasznavehetetlen gyógyszert” -, sóhajtja lemondóan. bejárja a világot és sehol sem talál otthonra, mindenütt idegen marad és keserűen látja, hogy „nemzetközi a nyomorúság, csak a nyelvtana más a keserűségnek”. A harcos kedv lefagyott dermedt szívéről, szelíden, hunyt szemmel bölcselkedik és megrendítő képeket lát leeresztett pillái mögül.

Havas Endre 1909-1953 (Sebesülten) hangját szinte elfullasztja a nosztalgia: család, otthon, emberségesebb élet után. Könnyesen sóhajtja: „oly satnya fényben élünk régóta már, s oly kicsiny játékok forognak kezünkben”… Néha felharsan benne az erő és ilyenkor lázadva tiltakozik az élet sok hazugsága ellen. Nagyon finom verseket ír Kassák Lajosról és József Attiláról, ezek a kötet legszebb darabjai.

Karinthy Gábor 1914-1974 (Étel és Ital) egészen különleges tehetség. Hallatlan nagy lendület lobog erős ritmikájában, haragos erő fűti zengő hangját, újszerű képei, hasonlatai magukkal ragadnak. Nagyon plasztikusan tudja megeleveníteni látomásait: ezeket a grand-guignolos víziókat, amelyek Beardsley-nek, a nagy angol grafikusnak fantáziáit idézik fel. Mérhetetlen utálkozással nézi a világot, - még önmagát is, noha magabiztosan érzi tehetsége erejét. Az ösztön és az intellektus viaskodik benne, mint az élet és a halál. Garabonciás költő, aki szilajon száll együtt a viharral. Furcsán torzító látása mindent gigászi kísértetekké formál, még a tájakat is. Az alkonyatról, amelyet 1000 költő közül 999 békés, puha színekkel fest, így ír:

A földnek alvó mélye felriad
a fák nyakát a vihar tekeri
sötét hegyek mögé bukik  nap
a füvek ócát gyors szélvész veri.

Ébred az emberben a pátosz,
Vizek mélyén ébred a hal
Szilaj dacunk szerte-sugároz
égő hegyű nyilaival.

nagyhajú fellegek dudolnak
a kráter torka bugyborog
Vörhenyeges színe a holdnak
fennhangon sír a völgy-torok.

Majsa Ferenc (Judás vallomása) kétségbeesetten siratja üres, örömteli életét és a világ kietlenségét. „Üszkösödő, romlott seb a világ, én pedig a sajgása vagyok, - sikoltja a költő, akit megcsaltak, megcsúfolták az álmok”. A kötet pompás címversében megrendítő képpel festi a minden emberben benne rejtőző Júdást, a világ átkát.

Várkonyi László (Megváltozott a világ) hangja kiábrándult, keserű, de erőteljes. Reviczkyben látja igazolva a kor filozófiáját, a maga életszemléletét. Felpanaszolja, hogy nincs szabadság és nem is volt soha, mert az élet útját sorompók zárják le mindenki előtt. De legfőképp a munkára vágyók sorsán kesereg:

Ó, alvó, ölbe kényszerült kezek,
ágaskodó és lehulló karok,
megfeszülő inak, roncsolt könyökök,
elvetélt sorsok, meddő lobogások:
mikor jön el végre aratástok,
mikor jön el feltámadástok?

A ma minden jelensége elkeseríti, a hazugság fullasztja, csak a lokomotív dübörgésében, a jazz harsogásában érzi a jövő biztató zenéjét.

Sümegi Tóth Tivadar 1910-1942 (Ajándék és Tavasz a télben) tizenkettedik kéziratos füzetét adja már közre. E két utolsó ciklusban tavaszról és szerelemről énekel, de még a boldog szerelemben is felérzi az elkövetkező bánatot és verseiről így szól: „sírásom lepergett könnye: az írásom”.

Szabados András 1909-1957 (Növekvő Árnyék) első verse így döbbent belénk:

Élsz, de magad se hiszed már,
hogy nem jobb-e a vaknak, ki
nem látta a multját, de jövőjébe
tekinthet, mert nem vakitja
a valóság!

Nagyon tehetséges, finom költészetében a magányosság rettenete sikolt és mégis a begubózást hirdeti, mint egyetlen életlehetőséget, mert az élet ma szörnyűbb még a magány keserűségénél is. Csak a tájék hűs nyugalma és szerelmesének mosolya deríti fel lelkét.

Vécsey Leó 1893-1945 (Száműzött szív) szerelmi lírája: zuhogó örömzuhatag, dúsan habzó, aranyszín bor kristálykehelyben. De ha a szerelem nem fűti énekét: visszazuhan a fájdalomba, a reménytelenségbe. Az „Önarckép” csupa sötét szín. Ha nem köti le tekintetét Lilla alakja: csak sivár pusztulást lát az életben és célnak csak a halált. A mai korból csak a technika lelkesíti. A mozdonyt, a versenykocsit énekli meg nagyszerű ritmusban. A kötetet Szűr-Szabó József nagyon érdekes illusztrációi és címlapja díszítik.

Kocsis László 1891-1973 (A dóm) a neves pécsi papköltő, városa székesegyházát énekli meg a kötetnek mind a negyvennyolc versében. Forró szeretet hangján, széles skálán dalol a pompás, kőbe faragott álomról, mindig új és új mondanivalót talál róla. Beszél a dóm szépségéről, történeti múltjáról, eszmei erejéről, külön-külön minden részletéről, százféle hangulatáról. Úgy nézi templomát, hogy minden köve gondolatok raját ébreszti benne. A pécsi dóm filozófiája, esztétikája és etikája – versben elbeszélve ez a kötet.

Rumi Erzsébet (Ragyogó zöldön viola árnyak) bánata nem tartósabb, mint a nyári bárányfelhő. Ha örül: boldogan dalol a tavaszról, egy gyermekmosolyról és örömének nyílásához elég a tavasz vagy egy gyermekmosoly. Kedves hangú, friss ütemű versei egy fiatal, üde lélek finom rebbenései, egy mosolygó szem tágra nyílt pillantásai, amelyek átölelik az egész világot. A kötet legbájosabb verse a „Tavasz Urfi”. A sok sötét, keserű hang között vigasztaló és üdítő muzsika Rumi Erzsébet meleg, édes csengésű lírája.

Tanka János (Szirmok lépcsőin) is azok közé a kiválasztottak közé tartozik, akiknek lelkén nem hatalmasodott el a bánat. A Sárrét költője Tanka János, aki finom akvarelleket fest a tájról, van mondanivalója mindenről: vadludakról, ökörnyálról, falu csendjéről, düledező kúriákról. Biedermeier idill minden verse. A hitben és a természetben talál vigasztalást az élet bántalmaiért.

Gömöri Jenő Tamás 1890-1967 (A macskacsalád) a verses elbeszélő-idill műfaját teremti meg ezzel a könyvével, amelyben egy macskacsalád életét meséli el sok bájjal és mély filozófiával. Félig az állatok iránti szeretete vezérli ehhez a témához, félig – a menekülés. Lelki emigráció az állatvilágba, így is jellemezhetnők a költő attitűdjét, amelyet itt-ott elárul egy-egy ilyenfajta részlet:

Óh, boldog macskacsalád, amely semmit, semmit sem tud
Hamisságról, vadságról, képmutató gonoszságról,
Emberi kegyetlenségről, rémségekről, gyűlöletről,
Fegyverkezésről, bombákról, gázról és Európáról..
(r. m.)

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. Bp., 1938. május 1.

„Ennyi volt csak?... Ennyi volt…” – Kosztolányi özvegyének könyve az uráról




Író vagy pláne költő asszonyának lenni lehet leányálom, de semmi esetre sem gyönyörűség. A Minna Wagnerek, a Szendrey Júliák áldozatos mártírélete bizonykodik róla, hogy a vulkánok tüze mellett élni lehet heroikus életforma, talán tüzes lávaborok kicsiholására is jó, de semmi esetre sem kispolgári életeszmény s főként nem a nyugalom rózsaágya. Költő – s főként a Kosztolányihoz hasonló ideglény – asszonyának lenni: szüntelen qui-vive-et jelent,  páratlan idegfeszültséget, kötéltáncot azon a kötélen, amelynek egyik vége a parnasszus legmagasabb szirtjéhez, a másik vége pedig a koldussorshoz van kötözve. S emellett végefogyhatatlan színészi képesség kell hozzá: a költő kedvéért éjjel-nappal megjátszani a bohémvérű, könnyen gondolkozó poéta-feleséget, s ugyanakkor titkos, lopott percekben, rideg ceruzával a kézben, rendet tartani a szervezett rendetlenségben, - Poppeiának Xantippét játszani!

Harmos Ilona – Kosztolányiné – a költő életén végig lelkiismeretesen sáfárkodott azzal a kinccsel, amelyet a sors az ő gondozására bízott. Ezt mi, a kortanúk, százszázalékosan bizonyíthatjuk. Hogyan tudta ez az asszony az urát megmanazsálni! Bámultuk, hogy a budai remeteségében élő poéta helyett hogyan harcolt ez az asszony a költő érvényesüléséért, anyagi és hírbeli érdekeiért! Ne mondjunk egyebet: a világháború idején, akkor, amikor mindenek összeomlanak, egy író, nem, egy költő, nem, egy magyar költő oda jut, hogy Budán házat vehessen magának, s ami még ennél is több: hogy ezt a házat mindhaláig meg is tudja övéinek tartani! Olyan csudája ez a világirodalom történetének, amely a párját ritkítja. Persze olyan asszony kellett hozzá, mint Harmos Ilona, aki hihetetlenül tudatosan élte a maga kétlaki életét: bohémienne és Katuska egy testben-lélekben. Hogy ez mennyire így volt, az most derül ki csak istenigazában, abból az életrajzból, amelyet Kosztolányiné az ura életéről írt.* (* Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső. /Révai-kiadás. 366 oldal, sok fényképpel./)

- Elvégre – írja ebben a tiszteletre méltóan őszinte könyvben – mi abból élünk, hogy nem vagyunk olyanok, nem úgy élünk, mint a legtöbb ember, ez a légkör kedves az uram művészi fejlődésének s én határtalanul tisztelem az ő munkáját, sikereit. A kelletnél jobban tisztelem…

A tudatos, s éppen ezért szinte már nem is őszinte murgeri hangulatnak, a budai házbirtokba s jól fizetett szerkesztőségi stallumokba ágyazott költői „sorsharagnak” gondos kertésze ez az asszony, s az maradt a síron túl is, mint ahogy ez a pompásan, színesen, sőt színezve megírott könyv is bizonyítja.

Harmos Ilona Kosztolányi-életrajából emeljük ki mindenek fölött a néha már fejbekólintóan megdöbbentő őszinteséget, amellyel feltárja nemcsak két szenzuális ember legbensőbb rezdüléseit, de még olyan dolgokat is kigyón a nagy nyilvánosság elébe, amelyen nem mindenkor kedvezőek a Költő-Bálvány számára. Amikor Kosztolányi meghalt, ezeket a sorokat írtuk itt a Literaturá-ban

- Amíg Ad élt, Kosztolányi – s vele együtt még néhányan a homo aestheticusok közül – kényszeredett haraggal látták ennek az elemi erejű titánnak törzsbe-szökkenését. Tehetetlen kortanúi voltunk egy millenáris magyar tehetség vajúdásának. Odasodródtak – véletlenül – az üstökös csóvájához, és sem élre törni, sem külön pályára térni nem voltak elég erősek… Kosztolányi nagy Ady-fixációja egy egész alkotó emberéleten keresztül kísérte, üldözte s végül az amoralitás elefántcsonttornyába késztette Kosztolányit…

Amikor ezeket a sorokat leírtuk, még sejtelmünk sem lehetett arról a levelezésről, amelyet Kosztolányi Ady körül Babitscsal folytatott, s amelynek igen jelentős részeit Kosztolányi özvegye most ebben a könyvben közzéteszi. Íme, egy levél Szabadkáról, 1906. februárius 19-éről. Ady ekkor éli az első Léda-korszakot, túl van már a Versek és a Még egyszer kötetén, de még előtte az „igazi Ady”-nak, az Uj versek Adyjának. Ám Kosztolányi máris felérzi a szűkölő veszedelmet. Ezt írja Babitsnak:

- Emlékezik még azokra a napokra, mikor együtt álmodoztunk a mi birodalmunk újjáalkotásáról s modern és új szellemet, igaz ihletet és tudományos képzettséget követeltünk minden új költőtől?

- Ma más idők járnak és úgy látszik, a mi tervünknek s egyúttal érvényesülésünknek jó ideig kell még várni.

- A modern irodalom trónusára egy kiállhatatlan és üres poseurt ültettek: Ady Endrét.

- Sok hasonlót írhatnék az émelyítő Adyról. E tanulatlan, gyenge legénykék valami rendkívül különöset keresnek s maguk sem tudják, mit. Affektálják a világbánatot, a különcködést – mellyel sok ember akkor sem tud megbarátkozni, ha természetes, pedig van természetes affektálás, ilyen pl. a Baudelaire-é – és sohasem érzik magukat jobban, mint ha sikerült egy olyan verset írniok, melyet – maguk sem értenek meg. De másról álmodoztunk mi, kedves Mihály! De mások az ön versei, a Spinoza-sonett, a tavaszról szóló szatirikus éposz – mindegyikben erő, hév, igazság és könny, sok elfojtott gyémánttiszta könyű van.

- Postán elküldtem számára az Ady új – hülye – kötetét, olvassa el s rögtön írja meg róla a véleményét. Föltétlenül írjon arról is, mit tart a magyar-szidásról, a „Bús magyar ugar”-féle kifejezésekről, mely őt, a „nagyratörőt” (ugyan, hova a fenébe siet) tönkreteszi. Nekem viszket a tenyerem s fölpezsdül bennem a vér, ugyanaz a vér, mely a nagyapám eréből 1848-ban lecsurgott az isaszegi síkra. Mert vadmagyar, fájdalmasan magyar vagyok, minden szociológiai tanulmányom ellenére is s az is maradok…

Ezek a sorok (ahol a ritkítás tőlünk ered) páratlan világossággal igazolják a Kosztolányi Ady-fixációjáról felállított feltevésünket. Kosztolányinak ekkor mg első kötete, a Négy fal között sem jelent meg; Babits – vagy ahogy ekkoriban még a nevét írja: Babits – pláne még messzi van a Levelek Irisz koszorújából debutjétől, de mindkettőnek ideges fóbiája már odaterelődik, arra a „hatalmas harmadikra”, akinek helyét majd rövidesen Kosztolányi a Budapesti Napló-nál elfoglalandja, amikor Adyt végképp megejti majd Páris varázsa.

Meg kell mondanunk, hogy Kosztolányiné könyve a legfontosabb dokumentáriumai közé tartozik a századeleje magyar irodalmi forradalmának. Mint Négyesy szemináriumának a Babits-Kosztolányi-nemzedéknél egy vagy két évvel korábbi tagja, csak hitelesíthetem azt a kitűnően felvázolt képet, amelyet Harmos Ilona – nyilván Kosztolányinak és barátainak elmondása alapján – erről az érdekes környezetről felvázol. S ugyanígy tanúskodhatom Kosztolányinak azokról az ideiről, amelyeket a Világ légkörében élt le, s amelyekről Kosztolányiné így szól:

- Amikor megismerkedünk (Kosztolányival), a szabadkőműves Világ és a katolikus Élet folyóirat munkatársa. Ezen akkoriban még csak eszébe sem jut senkinek csodálkozni. Neki se. Közben verseket, bírálatokat ír a Hétnek, s a Nyugatnak adja legbecsesebb termését.

Persze, hogy nem csudálkozott akkoriban senki ezen. Már csak azért sem, mert a Világ – ennek a lapnak a szerepét a modern magyar szellemi életben egyszer még majd meg kell írni, hogy aztán alaposan elszégyellhesse magát az a kitűnő kulturális érzékről tanúskodó volt magyar belügyminiszter, aki ezt a lapot csak úgy mirnix-dirnix egyik napról a másikra betiltotta, s ezzel a herosztráteszi cselekedettel örök időkre beírta nevét a magyar műveltség történetébe -, a Világ, mondom, sohasem bolygatta munkatársainak vallásos meggyőződését, s mindenkor csupán a magyar tehetségeket kereste-kutatta-istápolta. Kosztolányi özvegye tehát valóban helyesen és igazul írhatta le, hogy férje hívő katolikus ember volt, aki ennek ellenére is, vagy helyesebben. Ettől teljesen függetlenül baráti megértésre lelt a Világ környezetében. (Persze, annál keservesebben esett nekünk az ellenforradalom zúgó igazságtalanságai közepette. Kosztolányiné könyörtelen Pardon-jait olvasnunk. Kosztolányiné páratlan őszinteséggel írja meg az uráról, hogy egy írásszakértő így jellemezte az írását: „Olyan, mint az angolna, minden kényes helyzetből kisiklik”).

Kosztolányiné, amilyen áldozatos asszonyisággal állott egy életen keresztül örökké-gyerek ura mellett, olyan szívfacsaró őszinteséggel esti most meg Kosztolányi poszthumus arcképét.

- Külsejében, mozdulataiban volt valami papos. Fejére szinte kívánkozott a tonzurát védő sapka. Korántsem volt kopasz, de selymes, barna haja valahogy úgy nőtt, hogy természetes kör formálódott hátul a koponyáján. Elől a homlokába hulló laza fürt inkább színésznek mutatta. Papnak lehetett volna hinni olyankor, vagy színésznek, de többnyire és élete végéig, leginkább egy kedves, nagy diákhoz hasonlított. Volt a külsejében valami a bohócból is. Egy titokzatos magatartású csepűrágóból. Néha kísértetiesen emlékeztetett Watteau képére: „Gilles, a bohóc”-ra. Ezt az arckifejezést tükör előtt is próbálta néha, hogy még pontosabb legyen. Világnézetet jelentett már ez a fintorgó arc…

Hát igen: világnézetet. Bohócvilágnézetet akkor, amikor Ady egy nemzet összeomlása fölött cafatokra tépett szívét hajította oda a Végzet kutyái elébe, az „affektáló, kiállhatatlan, üres poseur”…
Supka Géza

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. Bp., 1938. június 1.