Író
vagy pláne költő asszonyának lenni lehet leányálom, de semmi esetre sem
gyönyörűség. A Minna Wagnerek, a Szendrey Júliák áldozatos mártírélete
bizonykodik róla, hogy a vulkánok tüze mellett élni lehet heroikus életforma,
talán tüzes lávaborok kicsiholására is jó, de semmi esetre sem kispolgári
életeszmény s főként nem a nyugalom rózsaágya. Költő – s főként a
Kosztolányihoz hasonló ideglény – asszonyának lenni: szüntelen qui-vive-et jelent, páratlan idegfeszültséget, kötéltáncot azon a
kötélen, amelynek egyik vége a parnasszus legmagasabb szirtjéhez, a másik vége
pedig a koldussorshoz van kötözve. S emellett végefogyhatatlan színészi
képesség kell hozzá: a költő kedvéért éjjel-nappal megjátszani a bohémvérű,
könnyen gondolkozó poéta-feleséget, s ugyanakkor titkos, lopott percekben,
rideg ceruzával a kézben, rendet tartani a szervezett rendetlenségben, -
Poppeiának Xantippét játszani!
Harmos
Ilona – Kosztolányiné – a költő életén végig lelkiismeretesen sáfárkodott azzal
a kinccsel, amelyet a sors az ő gondozására bízott. Ezt mi, a kortanúk,
százszázalékosan bizonyíthatjuk. Hogyan tudta ez az asszony az urát
megmanazsálni! Bámultuk, hogy a budai remeteségében élő poéta helyett hogyan
harcolt ez az asszony a költő érvényesüléséért, anyagi és hírbeli érdekeiért!
Ne mondjunk egyebet: a világháború idején, akkor, amikor mindenek összeomlanak,
egy író, nem, egy költő, nem, egy magyar költő oda jut, hogy Budán házat
vehessen magának, s ami még ennél is több: hogy ezt a házat mindhaláig meg is
tudja övéinek tartani! Olyan csudája ez a világirodalom történetének, amely a
párját ritkítja. Persze olyan asszony kellett hozzá, mint Harmos Ilona, aki
hihetetlenül tudatosan élte a maga kétlaki életét: bohémienne és Katuska egy testben-lélekben. Hogy ez mennyire így
volt, az most derül ki csak istenigazában, abból az életrajzból, amelyet
Kosztolányiné az ura életéről írt.* (* Kosztolányi
Dezsőné: Kosztolányi Dezső. /Révai-kiadás. 366 oldal, sok fényképpel./)
- Elvégre – írja ebben a
tiszteletre méltóan őszinte könyvben – mi abból élünk, hogy nem vagyunk
olyanok, nem úgy élünk, mint a legtöbb ember, ez a légkör kedves az uram művészi
fejlődésének s én határtalanul tisztelem az ő munkáját, sikereit. A kelletnél
jobban tisztelem…
A
tudatos, s éppen ezért szinte már nem is őszinte murgeri hangulatnak, a budai
házbirtokba s jól fizetett szerkesztőségi stallumokba ágyazott költői
„sorsharagnak” gondos kertésze ez az asszony, s az maradt a síron túl is, mint
ahogy ez a pompásan, színesen, sőt színezve megírott könyv is bizonyítja.
Harmos
Ilona Kosztolányi-életrajából emeljük ki mindenek fölött a néha már
fejbekólintóan megdöbbentő őszinteséget, amellyel feltárja nemcsak két
szenzuális ember legbensőbb rezdüléseit, de még olyan dolgokat is kigyón a nagy
nyilvánosság elébe, amelyen nem mindenkor kedvezőek a Költő-Bálvány számára.
Amikor Kosztolányi meghalt, ezeket a sorokat írtuk itt a Literaturá-ban
- Amíg Ad élt,
Kosztolányi – s vele együtt még néhányan a homo aestheticusok közül –
kényszeredett haraggal látták ennek az elemi erejű titánnak
törzsbe-szökkenését. Tehetetlen kortanúi voltunk egy millenáris magyar tehetség
vajúdásának. Odasodródtak – véletlenül – az üstökös csóvájához, és sem élre
törni, sem külön pályára térni nem voltak elég erősek… Kosztolányi nagy
Ady-fixációja egy egész alkotó emberéleten keresztül kísérte, üldözte s végül
az amoralitás elefántcsonttornyába késztette Kosztolányit…
Amikor
ezeket a sorokat leírtuk, még sejtelmünk sem lehetett arról a levelezésről,
amelyet Kosztolányi Ady körül Babitscsal folytatott, s amelynek igen jelentős
részeit Kosztolányi özvegye most ebben a könyvben közzéteszi. Íme, egy levél
Szabadkáról, 1906. februárius 19-éről. Ady ekkor éli az első Léda-korszakot,
túl van már a Versek és a Még egyszer kötetén, de még előtte az
„igazi Ady”-nak, az Uj versek
Adyjának. Ám Kosztolányi máris felérzi a szűkölő veszedelmet. Ezt írja Babitsnak:
- Emlékezik még azokra a
napokra, mikor együtt álmodoztunk a mi birodalmunk újjáalkotásáról s modern és
új szellemet, igaz ihletet és tudományos képzettséget követeltünk minden új költőtől?
- Ma más idők járnak és
úgy látszik, a mi tervünknek s egyúttal érvényesülésünknek jó ideig kell még várni.
- A modern irodalom
trónusára egy
kiállhatatlan és üres poseurt ültettek: Ady Endrét.
- Sok hasonlót írhatnék az émelyítő Adyról. E
tanulatlan, gyenge legénykék valami
rendkívül különöset keresnek s maguk sem tudják, mit. Affektálják a
világbánatot, a különcködést – mellyel sok ember akkor sem tud megbarátkozni,
ha természetes, pedig van természetes affektálás, ilyen pl. a Baudelaire-é – és
sohasem érzik magukat jobban, mint ha sikerült egy olyan verset írniok,
melyet – maguk sem értenek meg. De másról álmodoztunk mi, kedves Mihály! De mások az ön versei, a Spinoza-sonett, a
tavaszról szóló szatirikus éposz – mindegyikben erő, hév, igazság és könny, sok
elfojtott gyémánttiszta könyű van.
- Postán elküldtem
számára az Ady
új – hülye – kötetét, olvassa el s rögtön
írja meg róla a véleményét. Föltétlenül írjon arról is, mit tart a magyar-szidásról,
a „Bús magyar ugar”-féle kifejezésekről, mely
őt, a „nagyratörőt” (ugyan, hova a fenébe siet) tönkreteszi. Nekem viszket
a tenyerem s fölpezsdül bennem a vér,
ugyanaz a vér, mely a nagyapám eréből 1848-ban lecsurgott az isaszegi síkra.
Mert vadmagyar, fájdalmasan magyar vagyok, minden szociológiai tanulmányom
ellenére is s az is maradok…
Ezek
a sorok (ahol a ritkítás tőlünk ered) páratlan világossággal igazolják a
Kosztolányi Ady-fixációjáról felállított feltevésünket. Kosztolányinak ekkor mg
első kötete, a Négy fal között sem
jelent meg; Babits – vagy ahogy ekkoriban még a nevét írja: Babits – pláne még
messzi van a Levelek Irisz koszorújából
debutjétől, de mindkettőnek ideges fóbiája már odaterelődik, arra a „hatalmas
harmadikra”, akinek helyét majd rövidesen Kosztolányi a Budapesti Napló-nál elfoglalandja, amikor Adyt végképp megejti majd
Páris varázsa.
Meg
kell mondanunk, hogy Kosztolányiné könyve a legfontosabb dokumentáriumai közé
tartozik a századeleje magyar irodalmi forradalmának. Mint Négyesy
szemináriumának a Babits-Kosztolányi-nemzedéknél egy vagy két évvel korábbi
tagja, csak hitelesíthetem azt a kitűnően felvázolt képet, amelyet Harmos Ilona
– nyilván Kosztolányinak és barátainak elmondása alapján – erről az érdekes
környezetről felvázol. S ugyanígy tanúskodhatom Kosztolányinak azokról az
ideiről, amelyeket a Világ légkörében
élt le, s amelyekről Kosztolányiné így szól:
- Amikor megismerkedünk
(Kosztolányival), a szabadkőműves Világ és a katolikus Élet
folyóirat munkatársa. Ezen akkoriban még csak eszébe sem jut senkinek
csodálkozni. Neki se. Közben verseket, bírálatokat ír a Hétnek, s a Nyugatnak
adja legbecsesebb termését.
Persze,
hogy nem csudálkozott akkoriban senki ezen. Már csak azért sem, mert a Világ – ennek a lapnak a szerepét a
modern magyar szellemi életben egyszer még majd meg kell írni, hogy aztán
alaposan elszégyellhesse magát az a kitűnő kulturális érzékről tanúskodó volt
magyar belügyminiszter, aki ezt a lapot csak úgy mirnix-dirnix egyik napról a
másikra betiltotta, s ezzel a herosztráteszi cselekedettel örök időkre beírta
nevét a magyar műveltség történetébe -, a Világ,
mondom, sohasem bolygatta munkatársainak vallásos meggyőződését, s mindenkor
csupán a magyar tehetségeket
kereste-kutatta-istápolta. Kosztolányi özvegye tehát valóban helyesen és igazul
írhatta le, hogy férje hívő katolikus ember volt, aki ennek ellenére is, vagy
helyesebben. Ettől teljesen függetlenül baráti megértésre lelt a Világ környezetében. (Persze, annál
keservesebben esett nekünk az ellenforradalom zúgó igazságtalanságai közepette.
Kosztolányiné könyörtelen Pardon-jait olvasnunk. Kosztolányiné páratlan
őszinteséggel írja meg az uráról, hogy egy írásszakértő így jellemezte az
írását: „Olyan, mint az angolna, minden
kényes helyzetből kisiklik”).
Kosztolányiné,
amilyen áldozatos asszonyisággal állott egy életen keresztül örökké-gyerek ura
mellett, olyan szívfacsaró őszinteséggel esti most meg Kosztolányi poszthumus
arcképét.
- Külsejében, mozdulataiban volt valami
papos. Fejére szinte kívánkozott a tonzurát védő sapka. Korántsem volt kopasz,
de selymes, barna haja valahogy úgy nőtt, hogy természetes kör formálódott
hátul a koponyáján. Elől a homlokába hulló laza fürt inkább színésznek mutatta.
Papnak lehetett volna hinni olyankor, vagy színésznek, de többnyire és élete
végéig, leginkább egy kedves, nagy diákhoz hasonlított. Volt a külsejében
valami a bohócból is. Egy titokzatos magatartású csepűrágóból. Néha
kísértetiesen emlékeztetett Watteau képére: „Gilles, a bohóc”-ra. Ezt az
arckifejezést tükör előtt is próbálta néha, hogy még pontosabb legyen.
Világnézetet jelentett már ez a fintorgó arc…
Hát
igen: világnézetet. Bohócvilágnézetet akkor, amikor Ady egy nemzet összeomlása
fölött cafatokra tépett szívét hajította oda a Végzet kutyái elébe, az
„affektáló, kiállhatatlan, üres poseur”…
Supka Géza
Forrás: Literatura -
Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. Bp., 1938. június 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése